Csókot lehelt kezemre a reggeli szellő,
aztán tovafutott, mint vad északi szél.
Azt gondoltam, de egy percre csak,
olyan volt tényleg: mintha te lennél.

I've been kissed on the hand by a morning breeze
Then it just ran away the way wild northern winds run
I thought for a moment - while standin' there gazin'-
This was just like that kissin' you have done...

leírtam volna a bűneim, mind, az összeset
és száz, meg száz jutott eszembe
de mire a lapra
jutott a tinta
Ő azt írta:
minden
ki lett
fizet-
ve

Veled Végre

Édes Istenem
segíts, hadd engedjem
el, ami képtelen
és azt, ami kényelem.
...hiszen tiéd a végtelen.

Túl nyitott a szívem:
beleférne minden, a világ.
...De bárki belép, ki is megy,
 a szívkamrában meg kong a csend...
...és szinte vág.

Édes Istenem
segíts repülni,
mikor a szívem nehéz,
lehúz, gondokkal teli.
Segíts élni!

Én nem tudok remélni.
Csak téged tudlak szeretni,
de ahogy próbálnál vezetni
én úgy félek követni.
Ne hagyj leesni...

Ölelj át Istenem!
Vegyél a karodba!
Ne hagyd, hogy verjen
a sors...olyan mostoha.
A lábam remeg, és tétova.

Add, hogy egy padon ülhessek,
nézhessek az égre,
az arcomba hulljon a hó...
...boldog legyek Veled Végre
                                      Nélküle.

Forró zuhany

testhez tapadó fehér blúz
zöld szem, mély tekintet
hosszú pillantás
friss, vörös rúzs
sima tenyér
búgó hang, bódító illat
puha hajak
érdes borosta
erős karok
lágy érintés
bor ízű, édes száj
puha csókok
selymes bőr
játékos tincsek
éhező fogak, nyelvek,
szerelemszomjas ajkak
kellemes összesimulások
vándorló tenyerek
ívelt csípő
elcseszettül apró gombok
egymás nyakába nevetés
erezett karok
érdes tenyér
hideg csempe,
hűs vízfolyam és
halk sikoly
egy tekerés
forró zuhany
Te
Minden
sikamlós, szappanos kacajban

Olyan meleg a víz...félek hogy el-és össze-olvadunk.
Lennék: A lombok,
Mik a nap hevétől védenek,
Vagy hűs szellő
Ha itt van a nyári nagy meleg

Lennék halk nesz, amitől
minden idegszálad
egyszerre megfeszül, majd
megkönnyebbülsz, mert nem támad

Lennék életet adó tó,
Amely – ha belőle iszol – megremeg
Ahogy ajkad a víztükörhöz ér
És halk hullámok hadát felvered

Lennék ősi fák kérge
Amin agancsod tavasszal
Véresre élesítheted
Mégis segít, hogy a telet túléljed

Lennék az erdő
Amely őrzi minden léptedet
A talaj, amin jársz
és minden lélegzeted

Lennék a hely
ahol lehajtod a fejed
Lennék a tisztás
Ahol békét lel a lelked

Lennék sután
Akivel leéled rövid életed
Lennék a humusz
Ami egyszer eltemet.

Esik az eső.
Mindig az első
csepp, ami megragad
minden másikat,
ami őutána
az üvegre tapad?

Te vagy mindig
az első gondolat.
Minden -is!-
köréd épül, ragad
a fejemben, és
az összes megmarad.


Méltatlan sorok / Unworthy poetry

↓see english below↓
Írtam rólad
ezer és ezeregy verset
Hozzád kötöttem mindent
amit csak szült a képzelet
és minden érzelmet

Máshonnan is - és tőled -
mindent ami bent rekedt:
szépet, jót és kedveset
rosszat, kellemetlent, esztelent
...azt is, amihez közöd sem lehetett.

Én ezerszer
téged ezeregyszer szidtalak
és egyetlen egyszer sem
hittem, hogy bántottalak
csak mert.. nem láttad a sorokat

És most itt vagyok
és mindent úgy megmutatna
a szívem, de itt ez a furcsa ok:
hogy a verseim hozzád
méltatlanok

Leírtam mindent
ami eszembe jutott
de szép rím a lapra, nem,
rólad egy pillanatra sem,
nem íródott

A verseim hozzád
szinte mind: méltatlanok
Csak pár van, ami tényleg
a lelkedből bármit mutatott
Keresek... kutatok

El akarom rejteni
mindet, ami nem sejteti
legalább egy hajszálnyira
hogy érted mit meg nem mernék tenni,
milyen kellemes, hogy jöttél és itt vagy létezni

Dicsérni akarlak
de esetlenek  a betűk
és otrombák a sorok
Egy jó verset, egyet csak,
legalább ezt adhatok?

Ha kell, rímeket is
máshonnan lopok
Elveszem a Holdtól,
virágtól, tavasztól...
Csak legyenek
  csak hozzád legyenek
       végre méltóak a sorok
___________________________________________
I have written poems about you
Thousands and thousands…plus one,
I linked everything to you:
All I could imagine, my thoughts,
All the feelings from my heart.

From everywhere -and from you-
everything got stucked into them:
sweet and kind and good
evil and cruel and bad
…though you had nothing to do with that

I wrote all bad things about you,
Thousand and thousand times…plus once
and there was no time when
I thought that I hurt you
‘Cause you couldn’t see it even once.

And now I’m here
With a heart willing
To show you all the writing
But here’s this strange cause: my poetry
is unworthy

I wrote down everything
That came into my mind
But no, there wasn’t for you
A positive rhyme
Not for a moment, No, Nein.

Almost all “my sweet poetry”
I wrote, to you is simply unworthy
There’s only some, that show
Your true, sweet and kind soul
I search badly… for them I look for.

I wanna hide everything,
All that do not even hint
Even just a little bit
At what I’d do for you
And how glad I am that I can see you

I want to sing your praises
But the letters fall off and they fail
And my sentences are just as lame.
Could I just not bark like a dog?
Can at least one poem be good?

If I must try
From the Moon will I
Steal the rhyme
Or from flowers, or from spring…
Just let them be finally
    Only for you, and for you only
         Let all my lines -of you- be worthy.
Annyi bánatos verset írtam már rólad...
és mindegyiknek a végén a szívem egy kicsit megszakadt,
pedig boldogabb dolog az életemben még nem volt, mint te.
Sohasem voltál, de mégis mindörökre
beloptad magad a szívem legmélyére.

Nem akarok soha: még egy verset írni rólad,
de mégis újra megindítod: a szívemet, s a tollat.
Mindig, újra valami... szépet? Szebbet. Jót? Jobbat hozol.
A nyelvem megbotlik, a szavam elcsuklik, elhalkul...
nem merem elmondani, hogy a szívem megint érted bolondul!

Mosoly lettél nekem a borongós reggeleken,
egy csepp boldogság vagy, örömmel színezed minden éjjelem,
egy harsány kacaj vagy, egy rejtett félmosoly,
ami csak így jön, és egy szívdobbanást elrabol
...mintha macska lennék, ami folyton dorombol...

Vagy csak naiv lány, aki megbolondul...és érted,
pont érted, pedig ez ellen igazán már mindent megtett,
de -változol te is, én is, és valahogy, valamiért-
egyre jobban tetszel a jellemedért, a jó szívedért
...én nem adtam volna még ilyen sokat senkiért.

A szemedbe nézek és a lelked néz rám vissza.
A két karod óv, és ezt el nem orozhatja
tőlem már semmi... csak ne menj el egy percre még,
csak egy kicsit érezzem, ahogy a levegő köztünk izzik, ég!
Valami mindig újragyújtja, én nem tudom miért...

Lehetnék-e valaha az, aki neked elég? 

Ha Isten olyan mint az alvás, te...

         Olyan vagy nekem
         Mint reggel a kávém
         Néha túl keserű
         Néha túl édes
         Néha segítesz
         Néha így is nehéz
         De jobb lenne azért
Néha Aludni is...

          Finom úriember vagy
       ...Lágy és Krémes...
          Néha túlságosan
          is felébresztesz.
          Beütsz, mint egy espresso
          Frissítesz, mint egy jegeskávé
          Kiöltözöl, mint egy capuccino
          De eltűnsz, üres lesz a csésze és
          Mindig elfogysz... Elvesztelek
          Minden reggel újra
          Szenvedek nélküled
Lehet Aludnom kéne többet...

         Egy kiskanál néha bekavar,
         Néha kell még cukor, tej
         Mert szükségem van rád hamar
         De nem vagy tökéletes...
         Néha este is megkívánlak
         Aztán nem tudok aludni tőled
         Felébresztesz az éj közepén
         Aztán reggel mégis innék belőled

         Néha csak úgy
         elvonulnék veled
         Néha beülnék
         egy kávéházba és szürcsölnélek
         Néha kavargatom csak
         az üres poharat
         Néha termoszba zárnálak
         legyél velem egész nap
         De így is, úgy is elfogysz
         ...mindig megiszlak...  :(

Pedagógus leszek(.?!)


Szóval öhm...igen. Pedagógus leszek...tanár...Uram irgalmazz!

Ez az egyszerű, ámde sokkoló tény a múlt héten realizálódott szegény kis fejemben, és azóta nem igazán hagyta el a kobakom. Tanár...én...

Na jó, egyelőre még csak tanulok, és igazából csak gyógypedagógiai asszisztensnek, de akkor is! Jövő héten már pedagógiai gyakorlatom lesz. Alsósoknál leszek tanári segédlet. Hogy kerültem én ebbe a helyzetbe?! xD

Isten odafent túláradó lelkesedéssel fűzögeti komikusra életem fonalát. Hálám érte.

A helyzet meglehetősen groteszk. Egyrészt azért, mert mindenki azt hitte, hogy egy ilyen "zseni" (az ő szavaikkal élve) csak valami hihetetlen és kimagasló pályát futhat be. Másrészt meg azért, mert én - a szent és sérthetetlen iskolarendszerben - megutáltam a tanulást.

Szóval hogy is kerültem ide...?

 Általános iskola alsóban, én akartam lenni a legnagyobb szakács. Nálam lelkesebb szakács a világon nem lett volna! Csak hát kiderült, hogy csöpp kis énem gluténérzékeny. Viszlát szakács-karrier...
 De hát a gyermeki agy ötletei kifogyhatatlanok...szóval utána már régész akartam lenni. Kulturális antropológiát akartam tanulni egy kéttannyelvű gimnáziumban (ma már nem is emlékszem mi az). Ez sem jött össze, de hát szép tervnek szép volt.

 Jött a gimi, jött az első szerelem, meg a tini kor és az élet többi traumája. Olyan szinten zárkózott és szeretethiányos voltam, mint soha. Csak tanultam, meg chateltem, hobbim nem igazán volt. Csupán ezek voltak nekem, mint az én két nagy bálványom -vagy függőségem, ha úgy tetszik.
 És azért ha a gyerek tanul, azt nem igazán róják fel neki. Én voltam az okos,a rendes, a csendes, a jókislány... aki a neten sírja el a bajait...vagy csak a zuhany alatt, de valahol biztos.
 Tanultam, mert úgy éreztem abban jó vagyok...és mert azt várta el mindenki. És így utólag visszanézve, olyan szinten voltam megfelelési kényszeres, stresszes, magamba forduló és depressziós, hogy most elküldeném múltbeli önmagamat orvoshoz.
  De ez ugye kicsit lehetetlen...viszont Isten ott volt, mint a legjobb pszichológus. És elküldött "gyermekterápiára".

 Gimnázium utolsó előtti éve volt, és én, mint az Istenfélő család vallásos gyermeke, rendesen jártam gyülekezetbe, "templomba". És megkérdezték nem akarok-e nyári táborban vigyázni gyerekekre, meg játszani velük és ilyesmik. Én pedig -naiv módon- igent mondtam. Ha tudtam volna milyen szinten mozdítanak majd ki a komfortzónámból, biztos nem teszem.
 Én világéletemben hittem, hogy van Isten, és Ő mindenható. Ebben neveltek, miért ne hittem volna? De -talán kicsit deista módon- én nem gondoltam, hogy akar segíteni. Abban hittem, hogy nekem szolgálnom kell őt. És bár mondták, ezerszer mondták, hogy ő szeret, ez így mindannyiszor elsiklott a fülem mellett.
 ...amíg el nem mentem azokba a gyerektáborokba. És akkor az Úristen a képembe vágta a szeretetét, mint egy lengőajtót.
 Durva hasonlat, tudom, de valahogy át kell adni azt a meghökkenést és erőteljességet ami volt benne.

 Tudjátok a keresztény gyermektáborok körülbelül abból állnak, hogy egész nap programokat csinálunk a  gyerekekkel és közben burkolt vagy épp nyílt módon Isten felé vezetjük ezeket a pöttöm embereket. Ismerkedünk velük, játszunk velük, és beszélgetünk velük. És valahogy, miközben részt vettem ebben az egészben, nem azt éreztem, hogy én adok. Hanem, hogy ők adnak nekem. Táboroztatók és táborozók egyaránt.
  Isten felkapott, és kivitt a vallásos maszlagból, amiben hittem, meg a depresszióból, meg a magamba fordulásból, meg a szeretethiányból. Csak így átvitt egy zsibongó, élettel teli gyerekhadba, hogy megmutassa, hogy nem csak hogy meghalt értem, de feltámadt és él is értem. Szeret, és jót akar.

 És ha én el akartam vonulni, hogy egyedül legyek... a gyerekek követtek. Mellém ültek a hintára, elkezdtek lökni, és csacsogtak a kis életükről, és kérdezgettek. És szerettek. És Jézus is, ott, rajtuk keresztül. És én is őket. És én is Őt.

 És aztán hazamentem. (Igen, tudom, ez teljesen kiábrándító...)
Körülbelül 2-3 hónap volt még, amíg Isten csak így vitt a karjaiban. Ki a bajból. Ki a káros kapcsolataimból. Ki a fényre. Aztán szépen talpra állított... és mentünk tovább, kézenfogva.

 És ezzel eldöntöttem, hogy tanár leszek...gondolnád. De nem. Így jártál.
Mint mondtam: Isten odafent túláradó lelkesedéssel fűzögeti komikusra életem fonalát.

 Én akkor csak azt döntöttem el, hogy nem tanulok annyit. Isten segített azt így elengedni. És szinte alig tanultam gimnáziumi utolsó évében, de mégis egy áldott érettségi bizonyítványt tudhatok magaménak.
 Sok minden vezetett arra, amerre. Például egy szokványos ifis beszélgetésnél (ifi=keresztény ifjúsági alkalom) feljött, hogy miért nincs még a gyülekezetünknek árvaháza, erre pedig a pásztorom azt mondta, hogy "Majd te megcsinálod!". Szerintem vicc volt, és nem is emlékszik talán már rá, de meglehetősen mélyen a memóriámba égett.
 De egyébként én grafikus, vagy dekoratőr szerettem volna lenni. És hajthatatlan voltam.
 Év közben el is mentem EDUCATIO kiállításra, hogy nézek sulit. Tömeg volt, és emellett ahova mentem volna az a hely meg épp teljesen üres.  De így nem érdeklődő-mentes, hanem kiállító/képviselő/tudomisénhogyhívjam sem volt ott egy se. Úgyhogy néztem egy másik helyet, ami okés volt, mondjuk az sem a legjobb, de gondoltam elmegyek majd nyíltnapra és megnézem(nem mentem). Összefutottam viszont egy lánnyal, aki gyógypedagógiai asszisztensnek készült, és szinte mindent elmondott nekem a képzésről, a munkáról, tényleg mindenről, olyan szintű lelkesedéssel, hogy utána egyszerűen nem tudtam elfelejteni(meg persze adott szórólapot is, mint mindenki más).

 De én dekoratőr vagy grafikus akartam lenni. Ha törik, ha szakad.
Voltam egy Konnekt-es rendezvényen is, ott szinte mindent végigkérdeztem, ami érdekelt. Két dolog maradt meg nagyon a fejemben: ne legyek rendezvényszervező és a pedagógia nehéz, alulfizetett, de megéri.
 (De én még mindig grafikus/dekoratőr akartam lenni!)

 Később elmentem megnézni egy szakgimnáziumot, ahova szívesen beiratkoztam volna. Ez már az érettségihez közeli időszakban volt, és akkor derült ki számomra, hogy portfóliót kéne beadni majd jelentkezéshez. Grafikusnak is, dekoratőrnek is. Úgyhogy inkább megnéztem mi az, amihez nem kell (ennyit a hajthatatlanságról).
 Találtam ugyanabban a suliban egy pedagógiai és családsegítő képzést. Nagyon megtetszett, de azért nem voltam biztos benne. Megnéztem a másikat is, ezt a gyógypedagógusos dolgot, de valahogy nem tudtam dönteni. Végül azért kitöltöttem a papírokat a családsegítőhöz... aztán imádkoztam egyet, és elmentem ifibe.
 Ott pedig elmeséltem egy lánynak, hogy pedagógiai és családsegítő képzésre megyek jövőre (másodszor volt ott, szinte alig ismertem, nevét tudtam talán vagy azt se, hiszen a névmemóriám katasztrofális). De ennyit mondtam csak. Azt az egyet.
 És akkor ő elkezdett győzködni, hogy ne arra menjek, hanem van ez a másik, gyógypedagógiai asszisztens képzés, ő pont e között a kettő között nem tudott dönteni tavaly, de hála Istennek hogy a "gyógypedre" ment, mert tök jó a suli, hihetetlen jók a tanárok, szuper az osztály stb., és menjek én is oda, nem fogom megbánni.
 És akkor ott ültem, és belül így: "Hát Istenem, ha ezt szeretnéd...ez lesz".
 Otthon meg ledaráltam a kitöltött papírokat, és csináltam egy netes előjelentkezést a gyógypedagógiai segítő munkatárs szakra.
 Nyáron beiratkoztam, szeptemberben elkezdődött az oktatás...

o.o Ide járok képzésre <3
...és hát tényleg.
Pedagógus leszek.

Nem akartam rólad verset írni,
És próbáltalak elfelejteni,
De nem sikerült soha letagadni,
Hogy egy csöppet beléd találtam esni.
Féltem,
Hogy ha papírra vetem
A szép emlékeket,
Ezt is elvesztem.
Már majdnem elengedtem...
De mégsem, nem.
Kedves Ady!
Én próbálnálak szeretni,
De valahányszor próbálkozom,
én olyan verseidet találom,
amiktől el kell határolódnom
Néha még meg is undorodom
a sorok láttán
amiket oly bőszen írtál
újra, megint megbotránkozom
de azért még próbálkozom.

júni. 19. 2018

Drága Ady!
Még nem tudlak érteni
De néha, már egy-egy
csöpp, rövid versedben
én órákra el tudok veszni...

szept. 17. 2018.

Szilánkok közt, seprű nélkül

Soha nem bántottál, 
csak, mint én: véletlenül.
Kimentél... itt hagytál, 
szilánkok közt, seprű nélkül...

Rájöttem hogy te vagy a múzsám
még mindig...kicsit ijesztő, 
hogy ennyi idő eltelt már 
és nem mész ki a fejemből. 

Bennragadtál a szívemben.
Mint az a törött kristályváza, 
olyan csodás vagy nekem, de
a kezem itt van véresre vágva...

Minden alkalommal
mikor kidobnék egy darabot, 
ezzel az elmúlt csodával
újra magamba hasítok.

Nem akarlak elfelejteni. 
De nem akarom a földön hagyni
a csillogó, törött kristálydarabokat sem... Félek,
hogy belém vágnak...újra, ugyanolyan élesen.

Titkon reméltem, még össze lehet ragasztani,
de aztán csak levertük az asztalról
és hagytuk esni, engedtük zuhanni...
szinte fájt, ahogy néztük száz darabra törni.

Kimentél, és itt hagytál, 
és nem, nem hoztál seprűt. 
Nem, engem nem bántottál, 
soha. De most itt ülök egyedül


...szilánkok közt, seprű nélkül.
szétszed az élet
túltelített
                    üres
üveges szemmel
bámul a sarokból
előmászik
a foga csikordul

szemében
vad őrület
szétszed
széttép, amint feléled

belebújik a fejembe
a bőröm alá kúszik
végigkarcol csontokon
az erekben csúszik
az agyba tébolyt hoz
ég, végig az idegeken
betölti a nappalom
         de csak bámul éjszaka
üveges szemmel a plafonról
a holnap kegyetlen démona
          fehér szemekkel
 kristályosan csillogva
hidegen, fájón
mintha többet akarna
nem elég neki a fájdalmam
és nem elég neki az időm
el akarja tölteni az agyam
kegyetlenül, pusztítóan
minden szépet eltipróan
és minden álmot áttörőn

Túlerő

Túltelítettem a lapomat
Túl-teletömött mondatokkal
Túltelítettem az agyamat
Túl tele van az életem
Túlontúl tele, de tétlen
Túl sokat ülök székeken
Túl-teletömik az agyamat
Túl töményen iszom a kávémat
Túltömöm a hátizsákomat
Túl tele - nem mégsem...- a pénztárcám
Túl tele van a szívem szeretettel, de
Túlontúl kevésnek adhatom
Túl üres, Túl sivár, Túl semmilyen
...de nem?
Túltoltam a versem
Túl sok a tinta
Túl teleírtam túlzással
Túltelítettem ezt is
Mint az életemet
Túlrengetegsok tanórával
Túlontúl hamar leszek így pedagógus, hogy
Túlmagyarázom a... mindent.    Is.
Túl leszek ezen is
Túláradó boldogság lesz a vége
Túl szép, hogy igaz legyen
Túl az Óperencián, vagy még az Óperencián-innen?
Túl középen




Jobb a versírásnál az alvás

Jobb a versírásnál az alvás.
Puha párnán,
paplan alatt.
Kényelemben.
Elengedve a gondolatokat...
Szárnyalva...
Alva.

Jobb a versírásnál az alvás.
De hiába,
Itt csak pad van
Meg toll,
Nincsen dunyha,
Nincs kellemes pihenés,
Toll van,
De az sem tollpárnában,
Hanem kézben...

Olyan...
Természetellenes...

Amikor végre aludnék,
   ...mert már...
      ...nincsen kávé...
De iskola van.
Reggel is ez volt.
...csak másik.
Ingázunk.
Nem alszunk.
Írunk...
Házit.
...meg verseket,
ha már nem alszunk...!
Kicsit panaszkodjunk...

Jobb a nemalvásnál az írás.
De még jobb...
- De tényleg! -
...AZ ALVÁS.



kép:https://data.whicdn.com/images/95019491/large.jpg

Esik az eső

Esik az eső.
Lemossa a sminket.
Sarat csinál,
amit bármelyik autó
a ruhádra lökhet.

Esik az eső.
Lemossa a port...
Minden fáról,
minden bokorról,
minden terhet lekapdos.

Esik az eső.
Felfrissít, megitat
mindent, ami él.
Mindent, ami mozog
tisztán, hűsen eláztat.

Esik az eső.
Nézem, ahogy hullanak:
a sok apró szem,
a sok csepp. Oly csillogó,
hogy azt hinném, hullócsillag.

Esik az eső.
Mámoros, párás levegőt hoz.
Homállyal takarja el
a kék eget, madarakat, Napot,
és jobbá teszi a hangulatot.

Esik az eső,
a szívem is kimossa:
a stresszt, a depressziót
az aggódást, tépelődést
az áradat elsodorja.

Esik az eső,
és én megszűnök létezni.
Megmarad a csönd
...áldott, szent áhítat...
Nem akarok vérezni.

Esik az eső,
zuhanok én is:
a semmibe, sehonnan.
Semmilyen érzés...
eső lettem én is.

Esik az eső,
és kilök magából,
mert hús és vér vagyok,
nem víz, nem kellemes...bántó?
De hát...én nem is voltam ártó!

Esik az eső,
és újra ő szeretnék lenni,
de nem enged közelebb,
csak éppen annyira,
hogy rám tudjon hullani.

Esik az eső,
és én nem tudom megunni
azt, ahogy kellemesen
össze-vissza-szétáztat.
Szebben nem tudom leírni...

Esik az eső...
Hadd essen!
Hulljon, záporozzon!
Hevesen szakadjon!
Cseperegjen... szeressen.
emlékeztem az arcodra
a reggeli harcokba'
egyszer csak feléledt
aztán megint köddé lett

napok óta próbáltam
fellelni az agyamban
akár csak egy mosolyod
de a gépezet leblokkolt

túl sokszor hívtam elő
a fejemben a képed
olyan sokszor, hogy már
elkopott, s köddé lett

most nem is próbáltam
de előbukott újra
egy boldog pillanat volt
ami túl hamar tűnt tova

kellene rólad
egy fénykép, de igazi
vagy több emlék talán
hogy tudjak rád emlékezni
Verset szeretnék írni rólad,
De mégis, hogy írjam le a Holdat
anélkül, hogy megmutatnám?
Az ezüstfény nem ragyog át a tintán.

Verset szeretnék faragni rólad,
de nem ismerem a teljes valódat...
Tollvonástól nem lesz szebb e márvány...
hagyjam, hogy csonkán álljon meg talapzatán?
Belebuktam egy gondolatba,
mint ittas sofőr a bányatóba.
Kiúsztam -én, a mázlista némber-
De azért majdnem belefúltam...

Héliumos lufi

Drága életem!
Tudod, én kihasznállak.
De mit vársz? Hisz költő vagyok!
Kiszipolyozom a gondolatot.

Egy színbe el kell rejtenem a virágot!
Egy mosolyba szerelmet, lángot,
a szemedbe a világod, milyen vagy,
túlzásokat és... hazugságokat?

Én azt mondom, írom,
amit a szívem le akar írni.
Terápia ez nekem?
Talán...nem tudom megmondani.

A vers talán csak
egy héliumos lufi,
rongyos kis gyűrött műanyag,
amit épp fel találtam fújni.

De az is meglehet,
hogy random képzeletköteg,
vagy szívem legmélyebb vágyai
azok, amiket le találok írni.

Néha visszaolvasom.
Néha én sem tudom,
hogy mire gondolt a költő!
Pénzt, azt... mást nem költ ő.

Szóval igen...azt hihetnéd,
hogy becsapok és ámítok.
De ha ez így van, hidd el,
erről én semmit nem tudok.

Mert a vers az relatív, és a vers él.
Hogyha más olvassa, neki máshogyan zenél,
máshogy hat a szívre, máshogy az agyadra,
nem úgy, mint ahogy azt az én tollam leírta.

Ha téged esetleg sért,
mást lehet, hogy épít.
Józanít, és néha...
néha megrészegít!

Olyan mint az alkohol,
ami az agyadba hatol.
Vagy mint egy szép szín,
egy dallam, egy finom íz...

belemarkol a szívedbe is,
aztán elhatol a zsigereidig ,
és beléd maródik mint éles gondolat,
vagy...lágyan megpendíti a szívhúrjaidat.

Nekem egy betű már vers!
Egy szín már érzelmet ont!
Ez az én tévhitem, de ez
felépíthet, vagy csupán leront?

Drága életem! Én nagyon szeretlek.
Tehetek mást? Hisz költő vagyok!
Megragadom, aztán megszépítem
az érzéseket, és a gondolatot.
____________________________

Felfújtam, megkötöm,
repítem a héliumos léggömböm.

Vágott virág

Most csak úgy örülnék
egy csokor halott virágnak...
de egy szála is elég lenne
egy vadrózsabokornak.

Tőled? Hát, az még inkább
kedves lenne nekem
...viszont az ilyen ábrándokat
tudom, hiába kergetem.

Ó, igen, feldobna
egy vörös-, vagy sárga rózsa,
egy tulipán, orchidea, vagy
pár szegfű bódító illata.

Csak egy halott virág...
ennyire vágyik a szívem.
Egy csokorra, aminek a végén
szerelmes szíved ott lelem.

Három szép napig, vagy
tovább, éke lenne itt bent
asztalnak, szobának, az egész háznak,
ahogy a vázámból boldogítgat.

Hasra esne rajta
a Nap, és a csillár fénye,
és az illatos sugár bódultan
ugorna utána a szemembe.

Aztán, ha látom, hogy szirmai
lassan kezdenek hervadni,
fogom és kiszárítom, mert
még tovább szeretném csodálni.

Mert azt nem akarom,
hogy ez is végleg elmúljon!
Borosüveg nyakába tűzöm,
vagy falra. Szöggel átszúrom.

...de inkább az üveg.
Az karcsú, elegáns, kellemes,
mint nekem ez a kis virágod,
amitől a szívem épp repdes.

Ha barnát találok meg: nem
barna a haldokló sziromvég?
Összhang lesz, harmónia, míg
észre nem veszed, mennyire sötét.

Ha fehér üveg, átlátszó:
kontúrt ad, mint Ég a Földnek,
mint ahogy mi adtunk egymásnak.
Látszólagos ellentétek...

Nem írok, azt hittem,
többet már verseket neked.
A gondolat megint rádtévedt...
hiányolom a lelkedet.

...

Most csak úgy örülnék
egy szál vágott virágnak.
Szárazon, egy üvegben végezné.
Mint a plátói szerelmek.

Nem tagadom

Nem tagadom
Hogy elragadott
A hév
A szív
Az érzelem

Mentem balgatagon
Míg egy szakadékon
Vakon
Bután
Leestem

Nem hallottak
Nem láthattak
Sötét
Hideg
Sajog minden tagom

De kimászok akkor is
Ha addig élek is
Ha fáj
Ha nem
Csakazértis

Elmentem sétálni

Egy nap besötétedett
és a halk, a csendes
eső is eleredt, szemetelt. 
Akkor elmentem sétálni
és az Úristen is velem támadt jönni.

Mentünk, beszélgettünk.
Hallgattunk, figyeltük
ahogy az eső az úton kopog, 
ahogy a béka a fűbe bukott,
éreztük ahogy minden boldog.

Kutyául eláztunk kint, 
amíg néztük ahogy a szél int, 
s ahogy a lusta felhő, mint
parasztbácsi a földre köp
aztán meg kiabál, mennydörög.

Békés és boldog volt a szürke ég, 
figyelte és félte, ahogy Ura lent lép. 
A Megváltó pedig sétált mellettem, 
az én Jézusom, a kedvesem, 
az én földöntúli jegyesem.

Hazakísért, és a kapualjban
a Mindenhatótól én csókot kaptam
...édeset...lágyat...szerelmeset.
És az eső meg csak ömlött, úgy esett, 
mintha mindennapos lenne az eset.

Reggel aztán, az ébredés után
én énekeltem, és ő festett nekem:
felhőt, amely megbotlik sután, 
ahogy átfut a szélfútta fellegeken
... Jaj, hogy én mennyire szeretem!

Boldog békés kesergés
eszetlen elmélkedés
izgatott unalom
te ez vagy aranyom.

De csak nekem
Aki a rímeket keverem
Balgatagon és ingatagon
szerelmes alapokon

Boldog távolság ez,
vagy bús közelséged?
A szívem balga tag
Az eszem meg hallgatag

Drága Isten

Drága Isten,
megrekedtem
szerelemben,
de nem veled,
és szédeleg
a kis szivem.
Édes Isten,
elmerengtem,
el is vesztem:
embereken,
szép szemekben.
Ments ki innen!
Kedves Isten,
óvd a szívem!
Nekem nem megy...
Mindig elvesztem,
és eleresztem,
elrepesztem.
Istenem,
szerelmem,
én kedvesem,
ó édesem!
Telítsd a szívem
te, teljesen.

Egy korty még...

a             Bolondos és balga gondolatok
b             meg kávé
c             Tűzforró vízzel, túl kiskanállal
a             Pont ahogy finom
d             De azért éget

a             Szívben perzselő ábrándos dallamok
b             Még kávé
c             Korty, ami gyógyír arra a bánatra
a             ,Hogy dalolni nem tudok
d             ...hát írok verset

a             Elkapok egy gondolatot
b             Egy korty még
c             Keverem a szívem kiskanállal
a             Égető kortyok
d             De olyan édes!

a             Ábrándozós, gőzfelhős pillanatok
b             Egy korty nem elég
c             Tűzforró... szívem... kortyok... kiskanállal
a             Egy cseppet kicsit éberen álmodok
d             Édes az élet

a             Elfutnak kedveskedő mondatok
b             ...nincs kávé
c             Kihűlt, elfogyott amíg kavargattam
a             Többet írni már nem fogok
d             Inkább megkereslek.

Megkeresnélek

Megkeresnélek, de meg nem találnálak,
bár Te a hangokkal és színekkel is egy vagy.
Táncod, furulyád, selymes hangú lantod,
ecseted, tollad, édes: megigéz és ellop
minden szívből egy színes dallamot.

Megkeresnélek, de meg nem találnálak,
mert megszöknél, elfutnál! Sehol nem látnálak,
tovatűnnél a hajnal csirip-szavában, s a szellőkben,
elvesznél a bút-borút könnyező felhőkben.
A nyomodat - bár édes, kedves - bottal üthetem.

Pedig mennyire szeretnélek látni,
szemed tavának selymes vizére szállni!
De elrejtenek a bús barna bozót ágai-bogai.
Félsz, hogy a világ nem akar, csak bántani.

De a világnak még nem volt nagyobb baja,
mint hogy rád várjon, s utánad kelljen sírnia.
A szelek is szürkék nélküled, te édes, néma múzsa!
Dalolj újra színek szárnyán, drága Synesthesia!

Utolsó/első altató 

Megöljük a gyermekeinket,
Hogy a Marson találjunk életet,
De a háború istene mást nem ad
Csak teret a csendes holokausztnak.

Megöljük az unokáinkat
Megöljük a jövőnket
Megöljük az erőseket
Megöljük a gyengéket

Gyilolunk, mert bántottak
Gyilolunk, mert bántanának
Gyilolunk, mert félünk
Ölünk, mert nem remélünk

Nem adunk esélyt
Ha "nem illik a tervbe"
Nem adunk esélyt
Ha "talán(!) selejt lenne" 
Nem adunk esélyt 
az életre. 

Te céltévesztett világ!
Aphroditéhoz imádkozol, 
És közben Molochnak áldozol! 
Tombolsz, mint Dionüsszosz, 
A hedonista boristen, 
És megölöd, megfojtod
Ha méhedben gyermek terem. 
"Ez az én testem."

Nő! A méhed bölcső,
Nem sír! Nem temető!
Kőszívedtől lesz halott
A kincs, amit megkapott. 

Azt mondod, hogy erőszak szülte? 
Hát legyen erőszak az is, mi elvegye? 
Összetörnéd, széttépnéd a testet, 
Savval égetnéd az ártatlan életet?

...milyen lehet...

Letépni a kezeket, amelyek
Egy anyát ölelnének?
Szétszaggatni a lábakat,
Amik még sosem szaladhattak?
Szemeket kiégetni,
Hogy ne tudják a vilátot látni?
Összeroppantani egy elmét, koponyát, 
amiben megfogant volna egy jobb, új világ?

Mit mondasz akkor,
ha mégis feléled,
ha belenyomorodik,
hogy majdnem megölted?

Eldobod ha ÉL?
Ellököd, mert NEM KÉRTED?

Te kifordult világ! 
Miért nem szereted az életet?
Te önző világ, 
miért taposod a gyengéket?
Te rettegő világ!
Örülök, hogy anyu nem ölt meg.

-----------------------------------------------------

Last/first lullaby 

We're killing our children
To find life up on Mars,
But the god of war gives only
More room for this silent Holocaust.

We're killing our grandchildren and
We're killing our future,
The strong ones and with them
we're also killing the weaker.

We murder because of past harm
Or because we fear it in the future
We kill while not having hope
Out of dread we murder. 

No chance is there to give
if "it doesn't fit into plan". 
No chance is there to give
if "they may be handicapped". 
No chance is there to give
for life to be present. 

You misguided Earth! 
Aphrodite you pray to
But you give thanks to Moloch. 
You hedonistic soul, 
You dionysian fool, 
You murder and you choke
The gift, the child in your womb. 
"This is my body, my right is to choose"

Woman! Your womb is a cradle, and no, 
No cemetery or tomb, to be wept upon. 
Your stoned heart simply just kills
the treasure within: your kids. 

...ever wondered what it's like...

Tearing out the hands
That could hold onto a mother? 
Ripping apart the legs
So they couldn't run ever?  
Smashing a mind, a skull
That could've dreamed forever? 

And what do you say if
They still stay alive? 
If they born with that damage 
As evidence of your crime? 

Do you leave if they're ALIVE? 
Throw them avay and SAY GOODBYE? 

You world, the wrong side out! 
Why can't you simply cherish life? 
You world! The mean, the selfish one! 
Why do you tremple on the weaker one? 
You word! You! The one terrified. 
Dear mommy, thank you that I'm alive. 

Pár szösszenet

Kis kellemetes ház ez,
Pofás kis terasszal.
Csinos-édes kis szobák,
Benne mindenki tiszta, nemes.
Egy kicsi-szép házban
Édes-kedves baráti társaság.

-------------------------------------

Merengek rajtad,
Hogy írjak-e rólad,
De nincs már gondolat,
Ami leíródhat.

--------------------------------------

Random boldogságlöket
Elektromos zongora
Pár nóta/szösszenet
Szálló billentyűk és kotta

Nagy alvások

Megkergettem a reggelt...
az ágyamban!
De utol nem értem,
a nagy alvásokban...
Felébredtem,
aztán elképedtem,
hogy milyen hülyeségeket
álmodtam.

Boldog békeidők

Boldog békeidők vannak
míg máshol a Föld háborog.
Ingyen vizet, mindent annak,
ki nem is tesz, csak tántorog,
részeges a bortól,
a jólétben hempereg.
Belehal a boldogságba
és gyászolja a nagy tömeg.

Elöntött a gond-áradat

Megrekesztett egy pillanat,
megállította a nappalom.
Elöntött a gond-áradat,
pedig még alig indult a hajnalom.

Az idegeim egyszer csak meghaltak,
felmondták teljesen a szolgálatot:
stressz lett úrrá, pánik, mindennél vadabb,
szinte testet öltött már, torz alakot.

Ittam a kávém, bámultam a szekrényt,
forgott a világ közben körülöttem,
a fejem fájt, a szívem hirtelen nem remélt,
csak felálltam, és már megszédültem.

Leültem, ettem, kavargott a világ.
A gyomrom is felfordult miközben
próbáltam enni -valamit tenni- de kihányt
mindent ez a beteg, elnyomott testem.

Feküdtem egy teljes napot, aludtam.
Feküdnék még akár egy életen át...
Nem mondom, hogy elegem van, meguntam,
de ezen az élet-dolgon úgy túllennék már.
Néha nem tudok  a szemedbe nézni,
Mert felkavar, amit látni vélek:
Egyszer a leplezett szomorúság,
Máskor meg a hamis érzések,
Amiket csak odaképzelek.

Néha nem tudlak elfelejteni,
Pedig már megtettem ezerszer.
Néha lehúz az élet, egy lelki fáradtság
És én sem értem, mit érezhetek...
várok -ölelj még-, de nem jut belőled.

Néha taccsra tesz az élet,
Egy jobbossal kiüt és csak néz(l)ek.
Könnyes szívvel és véres szemmel
Pillanatokban órákra elveszek
...erőnek erejével elnézek...

Néha szépek a napjaim nélküled,
Néha egyszerű, kedves emlék vagy.
Néha nem értem mi volt veled és velem,
ahogy ártottál, és én is csak bántottalak.
I looked into the future
As if I was a child.
I looked -not seeing, just looking-
Was hopeful, but still blind.
I looked, I searched, I shouted
Waiting for someone I suppose.
What I got was not what I wanted
...I found you as a result.
And even though I did not want
Whatever -to me- you said,
Later on I realised:
This was just what I needed!
You took my hand and led me
Through the darkness in my head,
Your vision, wisdom and love
I followed. You went ahead.

Értékes a lényed

9:34 - Esik, reggel van
És a kávém is megittam :(

Kezdhetnénk-e esetleg
egy üres, tiszta lapot?
Elsőre nem tudtam jó barátod lenni,
de újrapróbálnám,tudod?
Igen, érdekel tényleg,
az, hogy mi van veled,
ha már megosztottad velem
egy kicsit az életed.
Néha rádírnék,
hogy mi is a helyzet...
Érdekel az életed,
Érdekel a lényed,
és kicsit magamért,
de kicsit teérted
nem szeretném, hogy elveszítsek
mégegy értékes lelket,
Fáj, ha a jó, törődő emberek
az életből -egyszer csak- kilépnek.
Elvesznek?
Eltűnnek.
Bár lenne valami végre,
ami nem szűnik meg...

Vörösben

Felpróbáltál, levetettél
Mint egy ócska göncöt, 
elvetettél.
Pedig több van bennem,
miért nem hagytál élnem?

Vörösbe öltözöm.
Neked ez vér.
Ne merjed, NE,
megkérdezni "Miér'?"!

Vörösbe öltözöm,
hogy mindenki lásson.
Nem mentegetőzöm,
azt akarom, hogy hasson.


Emlékezzenek úgy rám:
"Bejött, s a terem...  megállt."

Legyek várfal, s a vörös rajtam
a hódítók vére legyen?
Legyek mint szamóca, édes?
Könyörtelen, mindig mérges?
Legyek csak piros, kedves,
ártatlan, a fülnek kedves?
Legyek kényes?
Legyek szemérmes?
Legyek hallgatni képes?
Legyek több vagy kevesebb,
mind amit a világ elbírni képes?


Nő. Nő! nő... 
én ez szeretnék lenni,
nő, igen, NŐ! 
Hagyjatok kinyílni!

Kinyílni, mint vörös rózsa!
Legyen ajkam piros rúzsa,
olyan mint tulipán, vagy
akár a mező pipacsa!

Ne lehessek én a költő...
Hadd legyek végre múzsa!

(E)tetem

Scroll down for English version ↓

Szeretném ütni a falat!
Szeretném kiadni a mérgemet.
Nem tudom miért vagyok dühös...
Ez a test engem csak félrevezet,
Ez a csökött húsdarab...
Ez a bolondos idegköteg...

Enni, inni kell, futni, különben
Nyugton nem marad, nem hagy,
Bestresszel folyton mindenen.
Azt modja: "Ez! Ettől függ az életem!"
Nem, nem hiszem. Nem hiszem?
Bár ne lenne testem, csak szellemem!

Ha nem eszem, elgyengülök,
Ha eszem: magamat mérgezem.
Ha nem iszom, akkor kiszáradok,
Ha iszom, csak vizet fogad be ez a tetem.
Akár itatom, akár etetem,
ha nem edzem, úgyis értelmetlen.
Elsorvadok, élve leszek élettelen.

A lelkemet mikor etetem?!

------------------------------------------------

I wanna smash the wall!
Let's just release my anger.
Don't know why it's here though...
All this temper...
This body is just: a wicked piece of meat,
A foolish bunch of nerves... only misleading.

I have to eat, and run and drink
So it doesn't bug me all day with
These stressed moments, this "Everything,
Is important!", " My life is this, I need this!".
I don't, no, don't belive it. Or wait...do I?
I wish I had no body: just a soul would be I.

If I don't eat I'm weakend,
If I eat: just poisoned myself.
If I do not drink...I get dry and die
If I drink, only water can pass my lips by.
Whether I ate or drunk , if I didn' excercise:
Pointless it was...I slowly die while still alive.

And when do I ever
feed my soul, feed my mind?!

Néha éjjel

Néha álmodom
éjeken terólad,
bár alakod elvész,
már meg nem marad.

Néha éjjel hallom:
hív a hangod, bár
hasonul, és utánoz,
és turzul...valahogy más.

Néha álmomban
kimondom a neved,
S egy pillanatra csak,
de értem ég a szíved.

Elváltozik, más lesz,
ahogy megremeg,
de tudom: te vagy,
hisz más nem lehet.

Mégis, mire
az álom lepereg,
már nem a te arcod,
hangod, vagy neved,

mert illékony, változó,
elfut, és ellebeg.

Egy szerelmes dal - A love song from my heart

Egy szerelmes dal
száll fel szívemből,
Egy szerelmes dal
most csak neked.
Mert bármi baj érjen
ebben az életben,
Mindig megtart engem
erősen szorít két kezed.
Szerettél, mikor még
nem is ismertelek,
Óvsz engem és védesz,
mint a legnagyobb kincsedet,
A madarakkal, virágokkal küldesz
nekem szerelmes verseket,
Értem helyezted az égre
a Holdat, nekem teremtetted
a tavakat, a folyókat is,
Hogy beléd szerelmes lehessek.
És milyen jól összejött
ez a dolog neked,
Hiszen nem tudnék már Jézus
élni , szeretni : nélküled.

A song is rising up,
A love song from my heart.
This song -rising up now-
is just for you, my Love.
Because if anything in life
goes wrong and is tough
Your arms keep me tight,
Your hands lift me up.
You loved me even
when I did not know about you,
I'm your gratest treasure,
you say "I'll always protect you".
With the birds and the flowers
You sent me poems of love,
You put up in the sky -for me-
The Moon and the stars.
The lakes, the rivers you made
For me to fall in love
With  you my creator
And it worked dearest dove.
Because without you Jesus
I couldn't live, I couldn't love.

A bálvány

Szerelem szerelem...a drága bálvány,
amit dédelgetsz, szeretsz,
amíg pofára nem esik.

Szerelem szerelem, csalás és ámítás...
megfolyt téged, megrekedsz
és egyszer csak kikészít.

Szerelem szerelem, szeretnélek már
a jó helyeden, Isten
mögött tudni!

Szerelem, szereltem annyit már
miattad az életem...
Ennyi.

Egy érzést szeretek, pedig valakit kéne,
Istenem, segíts, taníts újra szeretni.

Lángragyúlt az ég, épp elég a nappal.
A Nap bealkonyul az éjbe...
Élj, te! : mint éjjel a csillagfény,
az éji-jel, csillogó remény,
amit ont a Hold sugara.
Öntsd fel a holdsugarat, garatra,
mint édes bort, úgy! Úgy
idd: ahogy az esti szél fúj,
dalol, érdes hangján búgva szólal:
E dallam nekem mézédes szólam...

Amíg a nappal éjbe alkonyult,
a részeg ég felhőárokba borult.
Minden árnyék hosszabbra nyúlt.
Pár szív szerelmes csókra gyúlt...

Bukott emlék

Megrekedtem egy pillanatban:
te voltál a mondatomban.
Furcsa, kis semmi nyelvbotlás,
apró sóhaj, és szívfájás.

Már rég, réges-rég nem vagy nekem,
a szeretet gondolata elméletben
azonban ott lóg a képeden, a neveden.
Csillog a szomorú szemedben.

Meg-megremeg előttem
a neved, fel-felbukkan,
mint bukott emlék, leverten
újra elbújik, el a múltban.

Szeretik a verseket. (?)

Azt mondják, szeretik a verseket:
Hát akkor leülök nektek és verselek.
Azt mondják nem tetszik a stílusom:
Tessék! Itt egy másik rigmusom.
Nem, nem jó! Nem stimmel, ahogy pattan!
                                                 ( o.o Hogy mivan?! )
Akkor nézd, itt van, megírtam dalban.
De mégis, hogy lehet erről Így írni?
Ódát zengek akkor. (Nyugiii...bírd ki...)
A hasonlatod nem jó! Kéne metafora!
Allegória még! Meg szinesztézia!
Így már tetszik. De mégis miről szól?

...arról, hogy egy költő duzzogva elvonul...
Haragszom rád, mert létezel
és pont mikor a világ lestresszel,
akkor játszol a szívemmel.
Eldobsz, ellöksz, de nem eresztesz el.

Írsz, mindig írsz, mesélsz, fűzöl,
mint egy középkori lovag, űzöl,
elkergetsz, minden pillantásod megöl:
a mosolyod, a szemed, a szavad felőröl.

Visszajössz, magadhoz vonsz, ölelsz,
kedveskedsz, nevettetsz...szeretsz?
Megtaposod minden nap a szívemet,
aztán felveszed, simogatod, gyógyítod. Elteszed.

Álmodom rólad este, s a nap
minden szakában a fejemben vagy.
Mesélsz, alkotsz, teszel, elveszel, adsz,
amerre akarsz, arra törsz, haladsz.

Egyet kacsintasz.

Egyszerre vagy érett és éretlen.
Nem hagysz élni az életben,
elveszed, lopod az életterem,
és nem is hibáztatlak, mert engedem.

Hisz élvezem.

Vad vagy, kalandokkal kecsegtetsz,
az életre ébresztesz, terelgetsz...
Nem vagyok a birkád, eressz!
Eressz, hisz neked jobb, ha elengedsz,

nekem meg főleg.
Én nem akarok menekülni tőled.
Nem akarok futni se utánad, se előled,
ezek a "se veled-se nélküled" játékok megölnek.

Lassan végre elengednélek téged,
de ha nem írnék, a telefonom tovább pittyeg,
üzenetekkel telik, képekkel rólad, tőled,
ha nem nézem meg felhívsz, csak csörög és rezeg.

Magányos vagy, Tényleg az?
Tudod, igazából mindenki az.
Nem akarsz tőlem semmit, megmondtad,
akkor a magányodat is légyszíves másnak add.

Hagyj, én elszúrtam,
és te is elszúrtad.

Meg-megvár...

Megrezzen a levegő, meg-
csörren a telefon lent.
Megdobban a szívem, táncol
az ismerős dallamokon.

Vándorol át a légen, száll...
felveszem: megölöm. Leáll,
és a hangod dalol tovább.
A szívem meg-megáll. Még vár.

Tavaszom

Megszerettem a mosolyod, Tavasz,
Minden reggel csak örömet adsz.
Sűrűn hulló könnyeidből is mindig,
Mindig virágot fakasztasz,
Mélyen érzel! Nem úgy, mint
az a cudar Tél.
Ezért várlak én.

Megszerettem ölelésed, Tavasz,
Minden éj után egy szebb hajnalt adsz.
Harmatos, friss, derűs kincseket,
Gyöngyöket hintesz mindenre, ahogy haladsz
...mint mágus, ámítasz, s megtévesztesz!
Nekem más nem kell,
Minthogy: itt, és te, és ez!

A hajad barna,
mint a
felázott föld.
A szemed fűzöld,
tekinteted...elkalandozó.
Ajkad cseresznyepiros, elragadó.
Ruhád oly kék,
mint az ég,
vagy, mint hűs vizű hegyi tó,
melyben elmerülni jó.
Egész lényed megrészegítő,
igen. Ez vagy: elbűvölő.

Úgy keresnélek én
a síkságon, a hegyen!
...de meg nem találhatnálak...
hiszen már itt vagy, mellettem.

Minden ismeretlen alak

"Nem lesz ebből semmi, soha, ennyi"
...Megpróbálnálak elfelejteni,
nappal gondolatod még elűzöm,
estig az elmém éberen őrzöm.
De belopod magad az álmaimba,
itt vagy te minden egyes éjszaka.
Már ott sem vagyok szerelmes beléd,
de szemeiddel csillog minden arckép.
Te vagy minden ismeretlen alak,
s ismerősök is, akik felbukkannak,
hozzád hasonul s változik át minden.
Épp hat a vacsora? ...mégis, mit ettem?
De, hogy minden, Minden, MINDEN éjszaka?!
Bár zárhatnék el álmokat palackba...

Kedves Idegen!

Kedves Idegen!
Nem ismerlek még,
de esténként, hidd el,
már rólad álmodnék.

Unalmas a várakozás.
Próbálom szebbé tenni,
mozgalmasabbá, vaddá
az életet, mindenhová menni.

Megyek, és keresem az izgalmat,
de te vagy, aki elhozná a váratlant...
Te vagy az, akivel el kéne menni,
Csak előbb még meg kéne ismerkedni.

Zavar a tény, hogy
még másról álmodom.
Vagy te lennél a más?
    Én már nem tudom.

Titok vagy, rejtély és bár,
bár ne lennél ilyen nagy talány!
Keresselek, vagy csak itt álljak?
Én már úgy megtalálnálak!
Tartozni szeretnék
valahová, valakihez,
de nincs, aki lenne,
aki őriz és szeret.

Nem vágyódom epedve,
nem is remény-vesztve,
csak lenne! Csak lenne:
s a szívem repesne.

Bocsáss meg

Rájöttem, hogy bunkó vagyok,
önelégült és retardált,
egy tökéletlen, önző, mocsok barom, 
aki a szemétől nem lát.

És nem ám úgy esett le, 
hogy magamba szálltam mélyen, nem.
Nem, én szépen mindenkit leszóltam.
Ez vagyok, nem más, csak szégyen.

Bántok mindent és mindenkit,
aki megbánt és azt, aki nem,
aki kedves, és azt is aki megvet,
akit szeretek, és akit nem.

Én nem vagyok, nem tudok, nem,
tökéletes lenni, bár szeretnék,
de visszahúznak az ősi gének,
ez a bűnös test . . . bár elrohadnék!

Csak bántani tudok ebben a testben, 
bántani mindenkit, titeket, téged
csak rúgni, harapni, marni mert 
Éva a bűnt adta nekem . . .adta? Kértem.

Többet akartam ebből a romlott létből,
többnek akartam és akarok látszani
mindenkinél, aki itt van körülöttem.
Szörny vagyok, aki le akar uralni.

A lényem nem akar mást,
csak zülleni és mindent rombolni,
ez a nyers húsdarab a csontokon
nem akar mást, csak ártani.

A szívem romlott és gonosz,
minden férfira, nőre hálót vetne,
mindent, ami másé, elvenne,
mindent akar, és azt, hogy ne tégy ellene.

Az agyam nem visszafog,
hanem cselt sző, hazugságot formál és ámít,
mindenkit csőbe húzna, megzsarolna,
"a tudás hatalom", de csak a hatalmat áhít.

Van bármi jó egyáltalán bennem?
Van, de az sem miattam,
még az sem az én érdemem,
egy kicsit kaptam, fentről, mint kegyelem.

Kaptam egy csepp vágyat a jóra,
egy szellemet mi a tudást akarja,
egy reményt hogy jobb is lehetek,
ígéretet, hogy bármi lesz, lesz szeretet.

Érzem, a jót, várom, élvezem,
de a szörnyeteg nem ment el,
még itt vagyok és éhezve lélegzem.
Még szeretek, még gyűlölök: így létezem.

Még mindig tudok, akarok
uralkodni, mint egy hárpia,
ütni, rabolni, gyáván hazudni,
de dúl(-fúl) bennem a két véglet harca.

Ilyen a lényem két -száz- arca,
ilyen, és mindnek egyszerre van hatalma,
a testemet az összes egyszerre uralja,
még nem vagyok bölcs, a magam ura.

Még nem vagyok megfontolt, hogy
csak az egyiket hagyjam szólni
néha végiggondolom, de néha nem,
azt, hogy mit fogok tenni.

Néha meglátod az elrejtett énem...
Ő az, aki elbújik egy sarokban,
 valahol a sötét mélyben itt az agyban.
...elősétál, ha nem vigyázok: és baj van.

Nem tudlak megóvni tőle,
hiszen tudod, jól tudod,
én vagyok, ez vagyok én is,
embertelen ember kit rejt a bőrburok.

Tudom hogy bántalak világ, és téplek még,
de hidd el sajnálom, bánom nagyon is,
hogy visszafogni magam nem tudom még, 
és jut belőlem -a rémből- neked is.

Tudom hogy beszólok,
és azt is hogy átverlek,
tudom, hogy a szívem
az igazság mérlegén nem áll meg.
Érzem ahogyan tekintetedben
forróan izzik a gyűlölet. Félek,
mert megbántottalak, késsel
hadonásztam és megsértettelek,
tőrt döftem a szívedbe, megforgattam 
és most az enyém szakad ebben meg.
Nem kérem hogy felejtsd el
hiszen tudom, hogy nem lehet,
de nem merem ígérni, hogy nem teszem újra,
mert nem uralom még a rémeket.
De azt ígérem és fogadom:
igyekszem, a szívem beleadom,
hogy ne szóljak hozzád már csak 
olyat, ami igaz,
csak kedveset!
Kérlek, még egyszer bocsáss meg . . .
Valahogy úgy érzem,
már csak én élvezem,
hogy az a drága Isten
havat teremtett nekem.

Mindenki jéggé fagy.
A leheletem is, mikor kiszalad
a számon, ahogy szívem kacag.
A szemem issza, csodálja a tájat.

Összehúzzák magukat és dideregnek,
míg én a puha takaróban fetrengek,
hótól ázom, -bocsáss meg csizmám, kabátom- nevetek...
Bent meg majd a kályhára tekeredek.