A következő címkéjű bejegyzések mutatása: lélek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: lélek. Összes bejegyzés megjelenítése

 Miért vagy olyan közel

és egyszerre távol tőlem?

A szívem mélyébe zárva,

de mégis olyan elérhetetlen?


A lelkünk összeforrt,

s az életünk két külön lételem.

Együtt megyünk - két

úton, végtelen

egyfelé,

két külön rétegen.


Egy párhuzamos univerzumban,

de veled egy síkon rekedtem.

Érzem: itt vagy, bennem, velem!

De látom, tudom, hogy nem,


és kínok kínjait élem át.

Mikor ölelhetlek majd végre át?

...senki más...

Hadd ismerjelek
újra és újra meg!
Vonz amit láttam eddig
és amit még nem tudtam meg.

Minden nap, újra és újra
más vagy, ugyanannyira
meglepő, bejósolhatatlan...
elveszek ebben a párhuzamban.

Miért mutatod meg magad
ezekben a törékeny emberi valókban?
Miért van, hogy minden szív
miattad, tőled dobban?

Miért akarod, hogy a lelkem
ennyire megnyíljon neked?
Lakj az elmémben, legyen
a szívem a tied!

Némán a térdemen
a könnyeimmel küszködöm,
mert minden amit adsz jó,
minden fájdalom és öröm.

Lassan csendesen hódítasz
minden nap újra és újra meg,
lecsókolod arcomról,
a kétely szülte könnyeket.

Békével töltöd meg a fáradt szívemet,
engeded hogy sírjon, s addig öleled,
ringatod, dúdolsz, míg lassú táncba kezd veled...
Nem szeretheti senki más így a lelkemet,

mégis mások szavain át
szeretgeted meg.
Mások szavain át áldasz,
mások karjaival ölelsz meg.



Valamikor régen
kert voltam Édenben,
tündérszép nő,
a kedves,
az egyetlenegy,
a gyönyörű.
Hercegnő voltam talán, vagy nimfa,
madarak szárnyai, vagy fák ága?
Már nem tudom.
Elfelejtődött, át ezer és ezer
vérben úszó alkonyon.
Kecses léptekkel jártam
és belé botlottam,
és ő hazug módon elfordított Tőled,
hittem neki, s mi lett? Hogy már félek.
Mindig szerettél,
édesen becéztél,
nyitva volt előtted a lelkem...
ő átvert...és elvettem tőled a hitem.
Te voltál mindig a váram, a védelem...
miért hagytalak el? Nem értem.
Egyedül voltam
és féltem.
Lépteim tétovák lettek,
és elhervadt minden virágom,
rám küldte a gyújtogatókat,
és vadászok dúlták fel minden bokrom.
Könnyezve szültem meg minden hajnalon
egy új gyermeket...add, hogy őt ne érje fájdalom!
Letépték ágaim,
lecsupaszítottak,
eltörték szárnyaim,
ketrecbe zártak.
Nevettek rajtam,
s te hagytad?!
"Kedves, miért hagytál el?"
Könnyeket láttam
az arcodon folyni le...
hogy nekem ne fájjon már semmi,
te az életed adtad cserébe.
Meghaltál
és a szívem szakadt bele,
hogy szerettél,
de én nem hittem el elsőre,
és te mégis, mégis, 
így is harcoltál értem,
hogy én elárultalak,
s az arcodba köptem.

Erdő vagyok messze,
ne keress, mert
nem leled helyem.
Tündérszép nő vagyok,
gyönyörű,
az egyetlen.
Meghalt értem,
feltámadt,
és felkarolt a kedvesem.
Lecsókolta szemeimről 
minden könnyem.
A lelkembe' élő víz
patakja csörgedez,
a fák virágba borultak,
a hajam lengedez,
lágy szellő fúj,
és én a vízben táncolok.
Újra szép, újra szent,
újra szabad vagyok.

Megmentett, újjá tett,
meggyógyított.
Szaladok, szárnyalok...
vele táncolok.

az űrbenn

...gondolatok egy tanórán...



Belső káosz
üres, üvöltő rend
túl sok a hang és
túl sok a csend
megteltem űrrel
túláradt bennem
a semmi
szeretnék újra érezni
akár fájni és vérezni,
hogy tudjam, nem vagyok gépezet
élek egyáltalán, ha
nem érezhetek?

Az elmém megrémít,
sok kattogó fogaskerék,
sebesen forog, túl jól működik
túl gyorsan túl messzire visz
el magamtól
és vissza hozzám

Egy boldog lány vagyok
és egy bús öreg
a fekete ég alatt
magamnak éneklek
a csillagokról, hogy lássam újra
lelkem ráncain csorog a könnyek folyama
eláraszt a létezés búja
s az élet öröme

Hogyan lehet a hiányban
benne minden egyszerre?


"Semmi sem lesz olyan, mint régen volt."
I have a chance
of a new life to live
and really live.


Lord, you're so good to me
Your joy overflows in me
Like a river, it goes through me
Nothing will ever be
The same as it was
I won't ever be
As desperate as I was
I will completely be renewed by your love
I already am, eventho I'm still not
You're at work in me
And that's more than enough

...mert Isten jó, jó nagyon

Miért ne szerethetném a hajnali napot
s, ahogy az arcodon hagyott
egy szerény leheletnyi sugarat?
Miért ne szerethetném a madárdalokat,
az édes, reggeli trillákat, bókokat;
a csípős hidegben az ölelő takarókat;
a meleg, sátorszerű sálakat;
a mosolyt az arcodon,
amiért így beburkolózom?
Miért ne szerethetnék
bele minden rügyező bokorba;
a Dunán a hidakba;
a folyón a habokba;
meg a cappuccinokba is?
Miért ne szerethetnék mindent is?
Miért ne szerethetnék a világba,
ami a szemedben tükröződik?
Magával ragad,
és messze visz...

Én magamat kérdezem,
de nem én, hanem tőlem az Isten...
Miért ne szerethetném a kincseket,
amiket nekem ad, ráadásképpen?
Fiad vére volt az ajándék
s ez az élet csomagolás csupán...
de aki ilyen árat fizetett,
miért akarna fukarkodni még ezután?
A legszebb dobozban,
díszesen-színesen kapom,
masnival a tetején:
mert Isten jó, jó nagyon.
Én magamat kérdezem,
de nem én, hanem tőlem az Isten...
Miért ne szerethetném a kincseket,
amiket nekem ad, ráadásképpen?
Miért ne szerethetném az alkonyi napot
s ahogy az arcodra csókolt
egy utolsó narancs-arany sugarat?
Miért ne szerethetném a tűz körüli dalokat,
a hangos estéket, ahogy éneklünk az Úrnak;
a csípős hidegben az ölelő karokat;
a kertvégen, erdőben felvert sátrakat;
a mosolyt az arcodon,
ahogy ragyogva kivirágzom?
Miért ne szerethetnék
bele minden hullócsillagba;
a Dunán a habokba;
a folyón úszó hajókba;
meg a pezsgőbuborékokba is?
miért ne szerethetném még ezt is?
miért ne szerethetnék a mélységbe,
ami a lelkedben lakik?
magával ragad,
nem ereszt...
mégis felszabadít:
mert Isten jó, jó nagyon.

Ébred az év

Tél van még, Január...
Nincs karácsony, már nincs szeretet?
Az égre vattahabot fest az Isten,
tart a régi, ez mégis egy új kezdet.
Valahogy így indítom az évemet.
Teát iszom, s a tollam a papíron
sercegve suhan, surran,
a jövőm felé és lassan
leírom majd -vagy gyorsan?-
mindazt, amit annyira akartam,
de nem tettem,
mert még pihentem.
Ébred az év, és ébred a lelkem,
újra, a Nappal, minden reggelen,
minden nap jön egy újabb csepp kegyelem,
ami prizmaként szétveti a szeretet fényét az éterben
s szent fénybe borítja esetlen életem.
Hunyorgok kicsit, pislogok még egyet-kettőket,
de ahogy átmelegít, olyan kellemes élvezet...
...szeretem kettőnket.

Csak nézem...

Esik az eső, s a szívem
megtelik veled... minden
kedves szavad: új csepp, nézem,
ahogy az ablakomon lepereg.

Érzem az illatát,
s olyan kellemes...
a lelkem úgy kitárnám,
hogy gyorsan bejöhess!

De elázna minden...
úgyhogy még csak nézem,
s az élményektől bővülten
állok idebenn...

Inkább kimegyek...
...bár az ernyő tönkrement...
Sebaj! Mindjárt megtalálom
az esőkabátom...

Istenem... csak az eső el ne álljon!



Talán már egy harmadik?

Él bennem két nő:
az egyik csábos és eszes,
a másik szép, de szerény.
A ravasz és a kedves.

Az egyik el akar bűvölni téged,
le akar venni a lábadról,
nem riad vissza a mély dekoltázstól,
a szexi necc-harisnyáktól.

A másik azt szeretné, hogy te bűvöld el,
lassan környékezd meg, úgy szédítsd el,
hogy romantikus légy, add meg a módját...
ő a végtelenségig várna rád.

Előbbi a csókodért ölni tudna,
utóbbi egy érintésedtől is futna,
de mindketten táncolnának veled...
csak tartanak tőle, hogy a lábadra lépnek.

Az egyik mesélne lelkesen, órákon át.
A másik hallgatna téged, hogy Isten hogy áld
meg téged minden nap nagyon...
mindkettő szeretne és egyiket sem hagyom.

Az egyik kacsintva nevetne rád,
a másik pirulva nézne el, ne lásd,
ezt a lelkemből kitörő intenzitást.
Mindkettő olyan más.

Mindkettő olyan másképpen,
szeretne rajta lenni a térképeden:
az egyik az eszed, a másik
a szívedet akarja lenyűgözni.

Mindkettő együtt -vagy talán már egy harmadik?-
szüntelen csendben térdelve imádkozik,
hogy egyik se érhessen hozzád addig,
amíg nem az Istenben bízik.

Az egyiknek még meg kéne tanulni
Benne, és nem magában bízni
...mert nem vagy olyan sekélyes -ezt tudom-,
hogy csupán külsővel bárki elbájoljon.

A másiknak azt kéne megtanulnia,
hogy Ő az az egy, akiben lehetne bíznia,
és nem kéne rejtegetnie a lelkét...
...hiszen Isten megvédi azt, ami ilyen szép.

Csodálom a hitedet, a jellemedet,
...a mozgásodat és a tekinteted...
a hibás-teljes, bűnös-bűntelen lényedet.
Bár adna Isten nekem tisztább szemeket!

Bár lennék ing a válladon, a karodon,
bár ölelhetnélek naphosszat anélkül,
hogy akarnék mást is tenni...a gondolatom
próbálnám elkapni, de nem tudom.

Állandóan az Istennek dobálom az
összegyűrt verses galacsinokat rólad,
Ő meg csak örül, hogy legalább nem neked...
tisztára mossa mindegyik énemet... az egészet.

Hogyha már elegánsan, egyszerűen
gyönyörű, de visszafogott leszek,
és nem akarom többet rejtegetni a lelkemet,
úgy leülnék egyet beszélgetni veled...

...egy forró tea mellet...
...Jézussal hármasban...
Ja, nem mondtam? Nekem ilyen
szent vőlegényem van.

 

Messzinek és kedvesnek

Kedves vagy...
maradj meg annak.
Messzinek és kedvesnek...
...nem akarok csalódni benned.

Igen, tudom, a félelem
mondatja ezt most velem,
és nem azért váltottak meg, hogy féljek
...de érts meg...

ha hirtelen jössz
én elrettenek, eltűnök
mint tisztásról az őz:
a vadásztól menekülök,

akkor is, ha erdészként
jönnél a közelembe:
én rettegnék, mert tudom,
aki közelít, az lőne.

Ha meg akarod ismerni a lelkemet,
akkor nyisd meg -lassan- a tiédet.
Ne kérj, ne akarj többet:
csak hogy ne meneküljek.

Ha elég soká maradsz,
lassan beengedlek:
tiéd lesz az erdő;
a tisztás; a hegyek.

Tiéd lesz a folyó,
a kis híddal fölötte;
a beomlott bánya; s
a barlangi cseppkő éneke.

Hallgathatod majd
minden madár dalát,
s ahogy a szél fújja
a fűzfafuvolát;

ahogy a patak csobog,
s ahogy zúg a zuhatag;
ahogy lélegzik az erdő;
ahogy télen szuszognak

a fák,
és a fákban a mókusok;
és vacognak a pockok
...susognak a bokrok...

Ha jön a tavasz
és minden feléled,
minden édes illatot
majd feléd terelek.

Ha megnyitod a szíved,
én majd jobban szeretlek,
mint a tavaszi éjjeltől
harmatos reggelek.

Forrón foglak szeretni, mint a nyár,
de lágyan, mint egy hűsítő zápor.
Ha időt adsz nekem, én neked
egy világot adok magamból.

Nyíló virágokat,
és édes gyümölcsöt,
amíg az élet tart,
és megvénülök.

Akár a lomb mikor megőszül, én is
szívesen-színesen öregszem veled,
amíg az erdőmre végül is
a hideg Tél rá nem lebeg.

Kivirágzom még úgyis,
amikor örök hajnalra ébredek,
s ha Isten is úgy akarja
nem leszek sokat nélküled.



Ha nincs türelmed, nyugodtan menj,
használd -mint más- a turistaösvényt,
a madarakat azért még meghallgathatod,
de ha szemetelsz, én rád küldöm a medvét.



Félkészen

Körülnéztem a szobámban
és rájöttem,
hogy rend van.

Kicsit még sok a felesleges holmi,
és kicsit lehetne még takarítani...
de legalább már nincs káosz.

És amíg én a polcon pakoltam,
addig Isten
rendezgetett a lelkemben.

Furcsa párhuzamok jönnek az életben.

Számít-e...


Hadd írjak néhány sort az elmúlásról,
hiszen, pont úgy része, mint nem, a létnek
...elmúlik egyszer ez a pár szó is...
bár a végtelenbe már beleéghetett.

Érzem, bennem van egy évezredes düh
minden elvesztett lélek okán...
de bennem van mélyen egy örök öröm,
hogy én mégsem látom majd a halált.

Furcsán kettős ez a boldog bánat,
ez az életvidám halálfélelem,
ez a lelkes, mégis mardosó érzés,
hogy a testet egyszer -végre?- elengedem,

ahogy elengedte már olyan sok más,
s ahogy megfosztottak tőle még többet,
úgy él itt ez a boldog szorongás
...ágyban, párnák közt halunk meg?

Számít-e, hogy hogyan, és mikor
sodor el minket víz, kard, kór vagy kor?
Számít-e neked... s nekem az életem?
Vagy, ha meghalok, majd akkor meglelem?


Az életem kegyelem,
bizalom, remény,
szeretet, szerelem.
Adni ezt, és kapni: az életben az értelem.

Aki hiányzik: ezt adta, azért fáj.
...akinek hiányzom, ezt kapta, ezért vár...
Istentől is "csak" ennyit kapok -s még kérek-,
mély hitet, reményt még, és igaz szeretetet.


Tiszta, örök szeretetet
mielőtt meghalok,
s miután élek:
csak Tőled kaphatok.

Lágy vízfolyam

Néha csak úgy feküdnék,
sekély patakban, félholtan.
Nem vertek össze, élek én, 
de a szívem a súlyoktól megrokkan.

Feküdnék, és nézném az eget,
a lassú lusta felhőtömegeket,
a fák lombjait, madarakat...
néha belül tombolsz, de kívül nyugodt vagy.

A víz futna, rohanna messze,
siklana át rajtam - bennem?-,
végigsimítana... szeretne,
ahogy férfi nem tudott még sosem.

A sebes kis patak
elvenné minden gondomat.
A hűs szellők, az árnyak
békét adnának, nyugtot a vágynak.

A lelkem szét akar szakadni
néha este, mikor nem tud aludni.
Sosem tudtam egyben tartani...
Futnék magamtól. A test túl emberi.

Simít a lágy vízfolyam,
cirógat a nyáresti szellő,
s egy kicsit idekint elvesztem magam...
Vajon a lelkem egy erdő? 

Lebegnek a levelek a fán.
Szarvas jár inni a patakhoz...
megriad mikor meglát, fut, megáll,
de a szomjúság mindenkit visszahoz.

Vadállatok, trillázó madarak között fekszem,
áztat a víz, s nem kelek fel, nem, sosem.
Maradok még, amíg elfogy a testem:
egyedül, az ég alatt, csak én és a lelkem.


A lélek tükre

Szemtől szemig,
lélektől lélekig:
két külön világ
néha egybefonódik.

Rád néztem, te énrám,
és elláttam a szívedig.
Láttam a szenvedélyt...
...elragadó volt az a mélység.

Átható tekinteted van,
amiből ragyog a lelkesedés;
az éhség az életre, álmokra...
Olyan erőteljes, annyira intenzív.

Te is, csak néztél engem.
Rajtam maradt a tekinteted...
Nem tudom, hogy azért-e,
mert érezted: máris értelek.

Aztán, mint "jól nevelt felnőttek",
észrevettük, hogy ezt nem illik:
gyors mosoly, elnézés valamerre
...a szem elköszönt,
                          lassan a lélek is búcsút int...



(Special thanks to T. Tessa for the photo)

Értékes a lényed

9:34 - Esik, reggel van
És a kávém is megittam :(

Kezdhetnénk-e esetleg
egy üres, tiszta lapot?
Elsőre nem tudtam jó barátod lenni,
de újrapróbálnám,tudod?
Igen, érdekel tényleg,
az, hogy mi van veled,
ha már megosztottad velem
egy kicsit az életed.
Néha rádírnék,
hogy mi is a helyzet...
Érdekel az életed,
Érdekel a lényed,
és kicsit magamért,
de kicsit teérted
nem szeretném, hogy elveszítsek
mégegy értékes lelket,
Fáj, ha a jó, törődő emberek
az életből -egyszer csak- kilépnek.
Elvesznek?
Eltűnnek.
Bár lenne valami végre,
ami nem szűnik meg...

(E)tetem

Scroll down for English version ↓

Szeretném ütni a falat!
Szeretném kiadni a mérgemet.
Nem tudom miért vagyok dühös...
Ez a test engem csak félrevezet,
Ez a csökött húsdarab...
Ez a bolondos idegköteg...

Enni, inni kell, futni, különben
Nyugton nem marad, nem hagy,
Bestresszel folyton mindenen.
Azt modja: "Ez! Ettől függ az életem!"
Nem, nem hiszem. Nem hiszem?
Bár ne lenne testem, csak szellemem!

Ha nem eszem, elgyengülök,
Ha eszem: magamat mérgezem.
Ha nem iszom, akkor kiszáradok,
Ha iszom, csak vizet fogad be ez a tetem.
Akár itatom, akár etetem,
ha nem edzem, úgyis értelmetlen.
Elsorvadok, élve leszek élettelen.

A lelkemet mikor etetem?!

------------------------------------------------

I wanna smash the wall!
Let's just release my anger.
Don't know why it's here though...
All this temper...
This body is just: a wicked piece of meat,
A foolish bunch of nerves... only misleading.

I have to eat, and run and drink
So it doesn't bug me all day with
These stressed moments, this "Everything,
Is important!", " My life is this, I need this!".
I don't, no, don't belive it. Or wait...do I?
I wish I had no body: just a soul would be I.

If I don't eat I'm weakend,
If I eat: just poisoned myself.
If I do not drink...I get dry and die
If I drink, only water can pass my lips by.
Whether I ate or drunk , if I didn' excercise:
Pointless it was...I slowly die while still alive.

And when do I ever
feed my soul, feed my mind?!

Egy vers...

Egy vers legyen tiszta, mentes
hazugságtól, férgektől.
Egy vers legyen színes, tarka,
duzzadó az élettől.

Egy vers kavarja fel a lelket,
egy vers, egy vers az élesszen!
Egy vers dobbanjon bent a szívben,
egy vers, egy vers az érezzen!

Egy vers tiporjon volt-igéket,
minden téves közhelyet,
egy vers lázadjon, üssön, éljen!
Egy vers... egy vers az vérezzen.

Egy ember legyen: tiszta,
mentes hazugságtól, férgektől.
Ifjú, szíved legyen: tarka,
színes, duzzadó az élettől.

Egy szó kavarja fel a lelket,
egy szó, egy mondat ébresszen!
Ember, dobbanjon meg a szíved!
Aki él, az kell, hogy érezzen!

Éber elméd öljön holt-igéket,
minden romlott közhelyet!
Az igaz lázad?! Üssön? Féljen?
Egy szív, ha érez . . . vérezzen?

Adjatok üveget

Adjatok nekem
Üveggyöngyöket!
A Haláltól, a lopott
Kristálylelkeket...
Mentsetek nekem
Holt embereket.

Adjatok nekem
Üvegpalotákat!
Csontjaikból emelt
Gyémántkastélyokat...
Mentsétek nekem
Az elmúlt családokat!

Nekem adjatok
Üvegországot,
Az elmúlt álmoknak
Smaragd államát!
Mentsetek nekem
Egy eszmét, múlt-mondát...

Adjatok nekem...
Nekem üveget adjatok,
Hogy azon keresztül
Lássam a tegnapot,
Hogy kicsit megszépítse a holnapot,
S adjon a jelenben egy szebb napot.

Adjatok üveget...
Üveget adjatok...
Nekem üveget!
Üveget nekem,
Adjatok, adjatok!
Adjatok...

Kristályszonett - Chrystal sonnet

Kristályszonett

Nem köszön nekem, mikor találkozunk.
Nem köszön nekem csak néz, s továbbvonul.
Nem megy el, mindig a közelben marad,
Fák mögül néz, s kerti ösvényen halad.
Mindig lassan lép felém, elvesz egyet
A kincseim közül, egy kristálylelket.
Nem marad utána, csak üvöltő csend,
Éles gyertyafény, mely homályban dereng,
Sikoltó suttogás, sötét ragyogás,
Elmúló varázs, és önmarcangolás,
Egyszerű temetés, megemlékezés
Sima, éles kés, és sötét felejtés,
Emlék sírása, seb felszaggatása, 
Csendje a holtnak, kristály ragyogása.


Chrystal sonnet

He does not greet me any time when we meet.
He just watches me, and keeps marching on.
Lurking behind trees, my garden path, he walks,
He does not go away, he just stays close.
He always comes slowly and takes one of my
Crystal souls, one of the treasures that are mine.
He leaves behind only, silence that's roaring 
Sharp candle gleam and flicker that is looming.
Screaming whispers and also dark glowing,
Mauling my soul, while the magic is passing
Simple funeral, remembering lost things.
Dark oblivion too, and smooth, sharp knives,
Crying out memories and tearing up wounds,
Through dead silence, crystal brilliance shines.