Megkeresnélek

Megkeresnélek, de meg nem találnálak,

bár Te a hangokkal és színekkel is egy vagy.

Táncod, furulyád, selymes hangú lantod,

ecseted, tollad, édes: megigéz és ellop

minden szívből egy színes dallamot.

Megkeresnélek, de meg nem találnálak,

mert megszöknél, elfutnál! Sehol nem látnálak,

tovatűnnél a hajnal csirip-szavában, s a szellőkben,

elvesznél a bút-borút könnyező felhőkben.

A nyomodat - bár édes, kedves - bottal üthetem.

Pedig mennyire szeretnélek látni,

szemed tavának selymes vizére szállni!

De elrejtenek a bús barna bozót ágai-bogai.

Félsz, hogy a világ nem akar, csak bántani.

De a világnak még nem volt nagyobb baja,

mint hogy rád várjon, s utánad kelljen sírnia.

A szelek is szürkék nélküled, te édes, néma múzsa!

Dalolj újra színek szárnyán, drága Synesthesia!

Adjatok üveget

Adjatok nekem
Üveggyöngyöket!
A Haláltól, a lopott
Kristálylelkeket...
Mentsetek nekem
Holt embereket.

Adjatok nekem
Üvegpalotákat!
Csontjaikból emelt
Gyémántkastélyokat...
Mentsétek nekem
Az elmúlt családokat!

Nekem adjatok
Üvegországot,
Az elmúlt álmoknak
Smaragd államát!
Mentsetek nekem
Egy eszmét, múlt-mondát...

Adjatok nekem...
Nekem üveget adjatok,
Hogy azon keresztül
Lássam a tegnapot,
Hogy kicsit megszépítse a holnapot,
S adjon a jelenben egy szebb napot.

Adjatok üveget...
Üveget adjatok...
Nekem üveget!
Üveget nekem,
Adjatok, adjatok!
Adjatok...

Köd-élet

Hajnali fényben táncoló köd-angyal
Voltál, bár fényed csupán a Napé volt,
Hófehér táncodban tisztaság fénylett, 
A tisztességed az mindig tiéd volt.
A ragyogás, a Nap: megrontott téged,
Szerteoszlott lényed, tündér-fényed,
Pára lettél a tikkadt nyári légben,
Majd életed sötétté vált egészen.
Felleggé lettél életed alkonyán:
Borús, keserű, dühöngő fergeteg.
Megbántad azt a fényűző pazarlást,
Sírtál: könnyed, mint harmat lett élet,
Nem tudva, mit tettél életed során,
Könny-fiad szeretett, mindig hazavárt.

Virágai a Holdnak

Ahogy meglátod az ezüst teliholdat,
Egy helyen ekkor virágok nyílnak.
Virágai csodáknak, és végzet virágai:
Nyílnak reményvesztetteknek, s kik világ bolondjai.

Nem a bátornak, sem a bölcsnek,
S nem gyengének, aki megalkudna,
Hanem annak, kinek vesztesége terhe,
Annak, ki tenne, hogy szerető szívét gyógyítsa.

Virágai csodáknak, virágai elmúlásnak
Egy hold alatt neked nyugalmat adhatnak
Eltörölhetik az összes fájdalmad
Vagy ha varázsuk kevés, a sírnak átadnak.

Flowers of the moon

Just as you see the full silver moon
That’s when flowers start to bloom.
Flowers of miracles and flowers of doom
These for the hopeless those for the fool.

None for the fearless, none for the wise,
None for the weak who would compromise
But for the ones whose burden is loss
For those who’d do anything to change this cause.

Flowers of miracles, flowers of doom
Their magic can give you peace in one moon.
They can set you free from all the pain
Or can end you, this to be your gain.

Szócseppek úsztak a Dal-tengerben,

Rímhalak surrantak benne tova,

Gyermek született a zengő éjtől

Rege és Óda óvta, vigyázta.

Múzsa jött arra a ködparipáján:

Ő, kiről soha senki nem beszél.

Belül emészti búja csak, hiszen:

nem ismerik. Néma szegény.

Senki sem tudja, ki ő, s mi lelte...

A bölcsőhöz miért vitte magányos lelke

Mint eszelős vágtatott, s a kisdedet vitte,
ragadta magával messze-messze.

Mi lelte? Hogy merte? Hogyan tehette…?!

A gyermeket el, nem magának vette.

Halandó párnak adta, kiknek égi áldás

Nem adatott...csak munka: vetés és szántás.

Ahogy cseperedett, őt sokan nevelték

A halandók, a föld, a nyáj, a rét…

Szerette őket, atyja s anyja volt mind

De nem értették: olykor egy hangot látni vélt.

Mikor fújt a szél, a Múzsa lilára, zöldre,

az ifjúnak oly sokszor megfestette,

a kacagást is megédesítette,

s a fényt, hogy illatát szórja, arra kérte.

Nem hallhatta soha múzsa, a hangodat,

s nem tűntél fel őelőtte soha,

de az ifjú ihletet kapott s alkotott.

Ne légy többé bánatos Synesthesia!