Ó Uram,

Én úgy tudom, azt tanultam,

hogy mindent te teremtettél.

Hogyan

tagadhatnám el a káoszt tőled?

Mindent, ami körülöttem van, ami rettent,

ami dühít, ami elkeserít, ami éget,

minden ami bennem van, amitől félek

Nem mondhatom, hogy nem te tetted,

bármennyire tudom is, 

hogy minden a mi hibánk,

az enyém.

Segíts hagyni, hogy rendet tegyél!

Válaszd el a vizeket, hogy látszódjon a száraz,

Töröld le a könnyeket, hogy legyen végre vigasz,

Képtelen vagyok újra és újra hinni neked

Ha amit mindig tettél, nem teszed újra meg.

Tudom, hogy mindenható vagy

Hadd tudjam, hogy te vagy a szeretet

Adj újra fényt, világítsd be az eget,

töltsd be reménnyel a sötét lelkemet,

mutass rá mi az , ami csak önzően értem van,

hogy megszabaduljak, veled kigyomlálhassam,

hogy helyet adhasson az életnek.

Áldd meg gyümölccsel kiszáradt földedet,

teremj bennünk maradandó változást!

Add, hogy ne féljünk attól, ami egészen más

Segíts Uram, mindig arra emlékezni,

hogyan jöttél a láncaink leoldozni,

és a haldoklásunkat életté hogyan formáltad át,

teremts a szíveinkben eleven nyüzsgést, lármát,

neked zengő élet énekét

ott, ahol eddig kongott az üresség

Add, hogy ne értsék, de akarják é s keressék!

Mert aki keres, az talál,

és aki zörget, annak kinyitod az ajtót.

Formálj minket szebbé a sárból amik vagyunk,

csak egy kicsit legalább hasonlóbbá mint te

A káoszt, amit belém-belénk tettél,

Kérlek tedd a helyére!

Engedd, hogy hagyjuk

szítsd fel a szívünk, hogy akarjuk!

Nem bírom már a halálszagot,

a bűneink rothadó bűzét

Mosd le rólam - ott régen, újra -

ne engedd, hogy a halál tépjen szét,

hogy mint ordító oroszlán nyeljen el.

Azt mondtad éljünk, hadd tegyem teljes erővel!

Vigyázz rám, és

segíts vigyáznunk egymásra

Azt mondják, orvos vagy

Vágyom a gyógyulásra

A te halálodban

hadd leljek végre életre

Semminek nincs nélküled

bármi célja vagy értelme

(soha mélyebben)

Hi

I hate that I love you

I hate that you don't let me be

In the middle of my misery

But drag me out of my cages

From darkness to light

vakít a fény és a szívembe vág

a fájdalom 

szétfeszít, kimászik belőlem

és én a földön fetrengve hányódom

dobál 

a halál

néha elhagyom magam

néha kitisztulok

néha ordítva ütlek

néha a lábaidnál sírok 

fáj amikor a félreforrt töréseim

újra kell műteni

és nem értem miért bántasz

és miért kell hónapokig feküdni 

mi ez az új fogság?

elfutnék tőled és a hiányom

újra belémvág

összeroskadok

és felemelsz újra

a földről az ágyra

és sírsz velem, ahogy szenvedek 

a kezem fogod, csitítasz

és lassan elszenderedek

hogy reggel téged keresselek

megint 

akitől annyira félek 

és akit nem ért

senki sem

és egyre, igen,

egyre jobban szeretek

soha mélyebben

légy velem türelmes amíg megszokom

hogy te jót akarsz nekem

📷: https://www.flickr.com/photos/rusty-projector/4305644633 

sosem voltam elég magamnak
és sosem volt elég az élet
úgy éreztem valamim hiányzik
kimaradt talán pont a lényeg

Hogyan kell a többiekkel játszani?

ha beszéltem elszaladt a szó velem
hallgattam inkább, jobb volt úgy nekem
féltem, ki mit mond, ha megszólalok,
de nem mertem azt sem, hogy hallgatok

Hogyan kell magam megértetni?

én sok voltam de néha oly kevés
törékeny és lelkes, félénken tettrekész
gyermeki hittel, hogy mindig valahogy jobb lehet
még akkor is, hogyha összetörtetek

Hogyan kell megbocsátani?

én sírtam ha fájt, s ha jó volt nevettem
és ha nem volt semmi, nem éreztem hogy éltem
kerestem a jót, s ha nem volt, hát valamit, amin sírhatok
az átlagos napokban én úgy éreztem nem vagyok

Hogyan kell élni?

én voltam az anyám, az apám, a testvérem
de egyikükben sem leltem a saját énem
csak mégjobban elvesztettem magam
nem is tudom, hogy másoknak mit adtam

Hogyan kell magam megtalálni? 

én kérdés voltam és hiány és magány
te a válasz, a minden, aki megtaláltál
és megmentettél magamtól s a világtól,
aki, ha elbukok is, mindig felkarol
de
Hogyan kell hinni?

én újra és újra és újra elbukom
és néha ha keresel, elfutok, elhagyom
a jó utat
pedig te vagy

Hogyan kell veled maradni?

én alázatos egy képmutató vagyok,
oly bölcsen ostoba
ha nem törnék össze, nem jönnék vissza
mert mindig, mindig elbízom magam

Hogy lehet megtagadni önmagam?

én szívesen tagadom a hiányaim
de amim van, azt is mind te adtad
és az űrt, amit adtál, az is azért van,
hogy oda a szeretetedet adjad

Hogy minden hiányomat beltöltsed,

te értem adtad az életed,
feltámadtál, és tovább élsz, könyörögsz értem
Istennek, hogy rád nézve kegyelmezzen nekem
mert nem tudom, hogyan kell visszatérni

Hogyan szeretheted, aki nem érdemli?

és te mondod, mondod, mondod csak egyre,
hogy te alkottál, és gyönyörűre,
mert így láttad mindenem nagyon  jónak,
és a könnyeim egyre, egyre csak hullanak

Hogyan teremthettél betegnek?

és te átölelsz, és lassan csendesíted el a lelkemet
és arra indítasz, hogy megértsem
magam, s másokat, mert a földre helyezted
bennünk a saját képmásodat

Mert benned áll fel minden, és általad.

Gyarló vagyok és te tökéletes,
gyenge vagyok és te dicsőséges,
elbukom és a te trónod örökké áll,
fenséges vagy, és a lábam meg nem áll
ha eléd kell mennem!
Mert minden a szavadra lett,
én sem máshogyan jöttem...
de te nem törölsz el, ha gyenge vagyok
és visszaszeretsz, hogyha elfutok.
A gyengeségemben a te erődet adod,
s a repedéseimen a te dicsőséged ragyoghat csak át,
hiszen nem lennék sehol, hogyha karod meg nem áld.

áldj még kérlek
hogy mindig, egyre
jobban higgyek

karoljon szereteted mindig át

Hozzád...

Mézédes szavaidnál
csak Isten szava édesebb,
lágy, hívó hangodnál,
csak a Szent hangja kedvesebb,
igéző tekintetednél,
csak a szeretete mélyebb,
nálad, belém, egyedül
csak Ő szerelmesebb.

Furcsa eset...

Nálad jobban
csak én félek,
nálad többet
csak én remélek,
nálad többször
csak én menekülök,
repülnék de néha
inkább csak merülök.

Úgy örülök...

A félelmeimben
Ő bátorságot ad,
a keserűségben
reményeső áztat,
a szomorúságban
örömpatakok mossák a szívem át,
s ha megbénul a lábam,
karjaiban visz át...

...hozzád.

Ma elfutottam előled

mint a tisztáson a megriadt vad,

aztán mire félénken,

lassan visszalépkedtem

Láttam: már nem vagy

itt, csak hűlt helyed maradt meg

és valami édes illat...

most már megkeresnélek...

...bánt, hogy a saját bensőm

néha tőled így elkerget.

Pályaválasztá(ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ)s

Életemben már legalább harmadszor jön a mumus: "Mit szeretnél ezután csinálni?"

Jó kis kérdés igazából, de a háttere aljasabb.

Mi az a léc, amit meg kéne ugrani, hogy ez teljesüljön?

Felvételi? Érettségi? OKJ-s vizsga? ...

Jön 1500-zal, hajt felém és lebénít... ha engedem.

De miért engedem, ha engedem?

Erre a válasz nagyon egyszerű. A világon mindenki azt mondja nekem -és még sok másik próbatétel előtt állónak-, hogy ezen áll vagy bukik az élet. Persze, mindenki a legjobbat akarja, meg, hogy jobbat érjek el, hogy szárnyaljak előre, akadályok nélkül az életben.

Az ezzel a baj, hogy sokan csak túlféltenek és nincs igazuk: nem dől össze a világ, ha nem ugrom meg a lécet.

Ha elbukom a vizsgát, másnap ugyanúgy fel fogok ébredni.

Ha nem vesznek fel az álomegyetemre, akkor is ugyanúgy fel fogok majd másnap ébredni.

Egyetlen dolog lesz, amiben különbözöm majd attól, akit felvettek: nem fogok már annyira félni a kudarctól.

Aki pedig nem fél a kudarctól, az próbálkozik. Aki nem fél a kudarctól, az nem fagy le, és beletesz mindent, ami lehetséges, anélkül, hogy azt lelkileg megsínylené. Mert tudja, hogy mindig van második esély.

Ha megbukom a vizsgámon, újrapróbálkozhatok. Ha nem vesznek fel, csinálhatok egy képzést, plusz pontért, hátha úgy felvesznek. 

Ha elbukom, megtanulhatok igazán küzdeni azért, amit szeretnék.

Ha elesek, nincs vége az életemnek, csak fel kell állnom.

Aki viszont fél a bukástól, az lefagy. Annak nem fog az agya, hirtelen nem tud koncentrálni, napokat fekszik mély depresszióban, és/vagy gyomoridege lesz a teljesítési kényszertől. Aztán lehet, hogy bejut az egyetemre...de ott is ugyanúgy retteghet tovább, ha nem tanulta meg, hogy a kudarc nem több, mint egy új esély.

Esély a tanulásra, az újrakezdésre. Felelősségteljesebb ember lehet tőle. Megtanulhat küzdeni az álmaiért.

Ne féljünk a kudarctól! Van élet a bukás után. Másfajta, mint ahogy elképzeltük, de igenis van.

...és mellesleg, amúgy sem elég nagy a fantáziánk.

Isten jobbat tartogat számunkra, mint azt valaha el tudnánk képzelni.

Merjünk álmodni, merjünk elbukni, merjünk küzdeni.

Higgyük, hogy mindig lehet újrakezdeni.

„Tedd meg az első lépést, és higgy. Nem kell látnod a lépcsőt. Csak tedd meg az első lépést.” Dr. Martin Luther King, Jr.

Messzinek és kedvesnek

Kedves vagy...

maradj meg annak.

Messzinek és kedvesnek...

...nem akarok csalódni benned.

Igen, tudom, a félelem

mondatja ezt most velem,

és nem azért váltottak meg, hogy féljek

...de érts meg...

ha hirtelen jössz

én elrettenek, eltűnök

mint tisztásról az őz:

a vadásztól menekülök,

akkor is, ha erdészként

jönnél a közelembe:

én rettegnék, mert tudom,

aki közelít, az lőne.

Ha meg akarod ismerni a lelkemet,

akkor nyisd meg -lassan- a tiédet.

Ne kérj, ne akarj többet:

csak hogy ne meneküljek.

Ha elég soká maradsz,

lassan beengedlek:

tiéd lesz az erdő;

a tisztás; a hegyek.

Tiéd lesz a folyó,

a kis híddal fölötte;

a beomlott bánya; s

a barlangi cseppkő éneke.

Hallgathatod majd

minden madár dalát,

s ahogy a szél fújja

a fűzfafuvolát;

ahogy a patak csobog,

s ahogy zúg a zuhatag;

ahogy lélegzik az erdő;

ahogy télen szuszognak

a fák,

és a fákban a mókusok;

és vacognak a pockok

...susognak a bokrok...

Ha jön a tavasz

és minden feléled,

minden édes illatot

majd feléd terelek.

Ha megnyitod a szíved,

én majd jobban szeretlek,

mint a tavaszi éjjeltől

harmatos reggelek.

Forrón foglak szeretni, mint a nyár,

de lágyan, mint egy hűsítő zápor.

Ha időt adsz nekem, én neked

egy világot adok magamból.

Nyíló virágokat,

és édes gyümölcsöt,

amíg az élet tart,

és megvénülök.

Akár a lomb mikor megőszül, én is

szívesen-színesen öregszem veled,

amíg az erdőmre végül is

a hideg Tél rá nem lebeg.

Kivirágzom még úgyis,

amikor örök hajnalra ébredek,

s ha Isten is úgy akarja

nem leszek sokat nélküled.

Ha nincs türelmed, nyugodtan menj,

használd -mint más- a turistaösvényt,

a madarakat azért még meghallgathatod,

de ha szemetelsz, én rád küldöm a medvét.

Számít-e...

Hadd írjak néhány sort az elmúlásról,
hiszen, pont úgy része, mint nem, a létnek
...elmúlik egyszer ez a pár szó is...
bár a végtelenbe már beleéghetett.

Érzem, bennem van egy évezredes düh
minden elvesztett lélek okán...
de bennem van mélyen egy örök öröm,
hogy én mégsem látom majd a halált.

Furcsán kettős ez a boldog bánat,
ez az életvidám halálfélelem,
ez a lelkes, mégis mardosó érzés,
hogy a testet egyszer -végre?- elengedem,

ahogy elengedte már olyan sok más,
s ahogy megfosztottak tőle még többet,
úgy él itt ez a boldog szorongás
...ágyban, párnák közt halunk meg?

Számít-e, hogy hogyan, és mikor
sodor el minket víz, kard, kór vagy kor?
Számít-e neked... s nekem az életem?
Vagy, ha meghalok, majd akkor meglelem?


Az életem kegyelem,
bizalom, remény,
szeretet, szerelem.
Adni ezt, és kapni: az életben az értelem.

Aki hiányzik: ezt adta, azért fáj.
...akinek hiányzom, ezt kapta, ezért vár...
Istentől is "csak" ennyit kapok -s még kérek-,
mély hitet, reményt még, és igaz szeretetet.


Tiszta, örök szeretetet
mielőtt meghalok,
s miután élek:
csak Tőled kaphatok.

Hadd táncoljak veled...

Mindig úgy érzem,

mikor mesélek rólad,

hogy csak mosolyog az Isten...

...Ha kérek: ad nekem,

ha félek: átölel,

beszélgetünk arról, miért vagy,

és tanít, végtelen türelemmel.

Előhoz, ha őt keresem,

félretesz, ha téged.

Nem hagyja, hogy elmenjek...

...Azt sem, hogy túl közel érjek,

és megégjek.

Féltőn óv tőled,

és tőlem téged.

A szárnyaival betakar,

ha bármi újra megsebez,

fogja a két kezem, vezet...

...Velem lassan lépeget.

Táncolok tétován: tanít,

hogy bízzak benne, amíg

valaki másnak átenged.

Valaki, egyszer, majd lekérhet,

de nem most még,

mert még botladoznék...

...Vagy alaposan a lábára lépnék.

De az Istennek ezzel nincs baja.

Táncolunk, s ha megbotlanék,
szeretőn ölel a karja.

***

Körbevisz a házában

és minden kincset megmutat.

"Érted van minden itt,

s nélküled értéktelen kacat."

Kiül velem az erkélyre

nézni a csillagokat.

"Ez is mind miattad van...

És nézd! Azok érted hullanak."

Sétál velem a kertben,

ahogy szemerkél a lágy eső.

Kint futunk, nevet velem,

átölel...nekem minden Ő.

Visszamegyünk a terembe,

és táncolunk tovább,

habos ruhában perdülök,

körülölel a ragyogás.

Kristálycsillárok, koktélok,

és nyüzsgő bálterem...

és engem csak az bűvöl el,

hogyha te itt vagy velem.

Az életemet

már csak veled élvezem.

Egyedül elvesztem,

amíg minden mást kergettem...

***

Most kértem,

és te adtál,

de megriadtam,

visszaadnám.

Tartom a kezem, hogy vedd el,

te meg csak mosolyogva nézel rám...

Homlokon csókolsz, s annyit mondasz,

lágyan, kedvesen:

"Kicsit még várj!"

Várok, nézlek...

Itt hagyod, vagy elveszed?

...kevésbé félek...

A kegyelmed látom, s a szeretetedet.

Bármi lesz végül, és

bármit hoz az élet,

egyet kérek csak, hogy

vezess amíg élek!

Hadd táncoljak veled...

A képért köszönet Tarnói Terciának :)

Dolgok a falamon

Bámul rám egy vers a falról:

Illyés Gyula esti dala...

s annak minden búja-baja.

Ahogy a lelkemet feldúlja,

az valami csodás förtelem.

Titkos vágyakról mesél,

amiket ha nem lettél volna,

nem kéne értenem.

Mellette egy apró szösszenet;

viccek, újságból kivágva,

hogy enyhítsék a légteret.

Súlyos lélegzetvételek.

Mint Dr. King halála Gandhi mellett,

s hogy a megbocsátás nem egyszeri,

hanem folytonos tett.

Hat ujjú tenyérnyom a falon;

Lánchíd és vonatsínek.

Egy pár, akik táncolnak;

egy macska; nagy szemek;

egy férfi háttal.

Egyszer mindenki elmegy.

Mire észreveszed mi vesz körül,

már benned van és átsző téged.

Vagy,

ami az ereidben folyik

az határozza meg,

hogy mi az, amivel magadat

körülöleled?

Tégla

Álarc

Valami rajz

És egy régi vonatjegy

Veled Végre

Édes Istenem
segíts, hadd engedjem
el, ami képtelen
és azt, ami kényelem.
...hiszen tiéd a végtelen.

Túl nyitott a szívem:
beleférne minden, a világ.
...De bárki belép, ki is megy,
 a szívkamrában meg kong a csend...
...és szinte vág.

Édes Istenem
segíts repülni,
mikor a szívem nehéz,
lehúz, gondokkal teli.
Segíts élni!

Én nem tudok remélni.
Csak téged tudlak szeretni,
de ahogy próbálnál vezetni
én úgy félek követni.
Ne hagyj leesni...

Ölelj át Istenem!
Vegyél a karodba!
Ne hagyd, hogy verjen
a sors...olyan mostoha.
A lábam remeg, és tétova.

Add, hogy egy padon ülhessek,
nézhessek az égre,
az arcomba hulljon a hó...
...boldog legyek Veled Végre
                                      Nélküle.

Utolsó/első altató 

Megöljük a gyermekeinket,

Hogy a Marson találjunk életet,

De a háború istene mást nem ad

Csak teret a csendes holokausztnak.

Megöljük az unokáinkat

Megöljük a jövőnket

Megöljük az erőseket

Megöljük a gyengéket

Gyilolunk, mert bántottak

Gyilolunk, mert bántanának

Gyilolunk, mert félünk

Ölünk, mert nem remélünk

Nem adunk esélyt

Ha "nem illik a tervbe"

Nem adunk esélyt

Ha "talán(!) selejt lenne" 

Nem adunk esélyt 

az életre. 

Te céltévesztett világ!

Aphroditéhoz imádkozol, 

És közben Molochnak áldozol! 

Tombolsz, mint Dionüsszosz, 

A hedonista boristen, 

És megölöd, megfojtod

Ha méhedben gyermek terem. 

"Ez az én testem."

Nő! A méhed bölcső,

Nem sír! Nem temető!

Kőszívedtől lesz halott

A kincs, amit megkapott. 

Azt mondod, hogy erőszak szülte? 

Hát legyen erőszak az is, mi elvegye? 

Összetörnéd, széttépnéd a testet, 

Savval égetnéd az ártatlan életet?

...milyen lehet...

Letépni a kezeket, amelyek

Egy anyát ölelnének?

Szétszaggatni a lábakat,

Amik még sosem szaladhattak?

Szemeket kiégetni,

Hogy ne tudják a vilátot látni?

Összeroppantani egy elmét, koponyát, 

amiben megfogant volna egy jobb, új világ?

Mit mondasz akkor,

ha mégis feléled,

ha belenyomorodik,

hogy majdnem megölted?

Eldobod ha ÉL?

Ellököd, mert NEM KÉRTED?

Te kifordult világ! 

Miért nem szereted az életet?

Te önző világ, 

miért taposod a gyengéket?

Te rettegő világ!

Örülök, hogy anyu nem ölt meg.

-----------------------------------------------------

Last/first lullaby 

We're killing our children

To find life up on Mars,

But the god of war gives only

More room for this silent Holocaust.

We're killing our grandchildren and

We're killing our future,

The strong ones and with them

we're also killing the weaker.

We murder because of past harm

Or because we fear it in the future

We kill while not having hope

Out of dread we murder. 

No chance is there to give

if "it doesn't fit into plan". 

No chance is there to give

if "they may be handicapped". 

No chance is there to give

for life to be present. 

You misguided Earth! 

Aphrodite you pray to

But you give thanks to Moloch. 

You hedonistic soul, 

You dionysian fool, 

You murder and you choke

The gift, the child in your womb. 

"This is my body, my right is to choose"

Woman! Your womb is a cradle, and no, 

No cemetery or tomb, to be wept upon. 

Your stoned heart simply just kills

the treasure within: your kids. 

...ever wondered what it's like...

Tearing out the hands

That could hold onto a mother? 

Ripping apart the legs

So they couldn't run ever?  

Smashing a mind, a skull

That could've dreamed forever? 

And what do you say if

They still stay alive? 

If they born with that damage 

As evidence of your crime? 

Do you leave if they're ALIVE? 

Throw them avay and SAY GOODBYE? 

You world, the wrong side out! 

Why can't you simply cherish life? 

You world! The mean, the selfish one! 

Why do you tremple on the weaker one? 

You word! You! The one terrified. 

Dear mommy, thank you that I'm alive. 

Elöntött a gond-áradat

Megrekesztett egy pillanat,
megállította a nappalom.
Elöntött a gond-áradat,
pedig még alig indult a hajnalom.

Az idegeim egyszer csak meghaltak,
felmondták teljesen a szolgálatot:
stressz lett úrrá, pánik, mindennél vadabb,
szinte testet öltött már, torz alakot.

Ittam a kávém, bámultam a szekrényt,
forgott a világ közben körülöttem,
a fejem fájt, a szívem hirtelen nem remélt,
csak felálltam, és már megszédültem.

Leültem, ettem, kavargott a világ.
A gyomrom is felfordult miközben
próbáltam enni -valamit tenni- de kihányt
mindent ez a beteg, elnyomott testem.

Feküdtem egy teljes napot, aludtam.
Feküdnék még akár egy életen át...
Nem mondom, hogy elegem van, meguntam,
de ezen az élet-dolgon úgy túllennék már.

Mint szarvas,

                akit tépett a farkas,

Mint lény,
                   ki az éjben már fél,
Reszket, és remeg a lélek,
   mikor röpke, de lágy tekinteted
                    a szemedből szívembe ér.

Mint selymes 
                      érintés a hajban,
Mint vad 
                         csókok a kapualjban,
Elevenen ég
                            minden emlék,
Ahogy él köztünk, s tágul 

                                                                     a szakadék.

Nem akarok...

Nem akarok verset írni,

csak álmokat elmondani,

a csodákat mind megélni,

és szélnek szárnyán szállani.

Nem akarok soha félni,

csak minden tájat bejárni.

Bátran felülkerekedni

és minden gátat áttörni!

Nem akarok több szerelmet,

mert elveszi az értelmet...

inkább mindenkit ismerjek,

hogy így mindenkit szeressek.

Nem akarok több halált, csak

az életet és haladást,

hogy megértsem a változást

...ne érezzem az elmúlást!