Vörösben

Felpróbáltál, levetettél
Mint egy ócska göncöt, 
elvetettél.
Pedig több van bennem,
miért nem hagytál élnem?

Vörösbe öltözöm.
Neked ez vér.
Ne merjed, NE,

megkérdezni "Miér'?"!

Vörösbe öltözöm,
hogy mindenki lásson.
Nem mentegetőzöm,
azt akarom, hogy hasson.

Emlékezzenek úgy rám:

"Bejött, s a terem...  megállt."

Legyek várfal, s a vörös rajtam
a hódítók vére legyen?
Legyek mint szamóca, édes?
Könyörtelen, mindig mérges?
Legyek csak piros, kedves,
ártatlan, a fülnek kedves?
Legyek kényes?
Legyek szemérmes?
Legyek hallgatni képes?
Legyek több vagy kevesebb,
mind amit a világ elbírni képes?


Nő. Nő! nő... 
én ez szeretnék lenni,
nő, igen, NŐ! 
Hagyjatok kinyílni!

Kinyílni, mint vörös rózsa!
Legyen ajkam piros rúzsa,
olyan mint tulipán, vagy
akár a mező pipacsa!

Ne lehessek én a költő...
Hadd legyek végre múzsa!

Szócseppek úsztak a Dal-tengerben,

Rímhalak surrantak benne tova,

Gyermek született a zengő éjtől

Rege és Óda óvta, vigyázta.

Múzsa jött arra a ködparipáján:

Ő, kiről soha senki nem beszél.

Belül emészti búja csak, hiszen:

nem ismerik. Néma szegény.

Senki sem tudja, ki ő, s mi lelte...

A bölcsőhöz miért vitte magányos lelke

Mint eszelős vágtatott, s a kisdedet vitte,
ragadta magával messze-messze.

Mi lelte? Hogy merte? Hogyan tehette…?!

A gyermeket el, nem magának vette.

Halandó párnak adta, kiknek égi áldás

Nem adatott...csak munka: vetés és szántás.

Ahogy cseperedett, őt sokan nevelték

A halandók, a föld, a nyáj, a rét…

Szerette őket, atyja s anyja volt mind

De nem értették: olykor egy hangot látni vélt.

Mikor fújt a szél, a Múzsa lilára, zöldre,

az ifjúnak oly sokszor megfestette,

a kacagást is megédesítette,

s a fényt, hogy illatát szórja, arra kérte.

Nem hallhatta soha múzsa, a hangodat,

s nem tűntél fel őelőtte soha,

de az ifjú ihletet kapott s alkotott.

Ne légy többé bánatos Synesthesia!