nélküled a világ

(ilyen sorrendben olvasandó)

Ma felkeltem reggel

és

nélküled keltem fel

Nem néztem az arcod

nem győzködtem a szívem, hogy eresszen el

mint eddig, ma is ugyanúgy csak

menni kell

Nem mondhatom el

mert nem vagy a része,
- egésze - már az életemnek

más párnák ölelik hullámait fürtjeidnek

más nyitott ablakán befutó szellő

csókolja a bájgödreidet

úgy leírnám
a hiányt

de

sosem voltak elég jó szavaim, hogy dícsérjelek

Dadognom kell, mert nem mondhatják el a szavak
mennyire szorosan, gyöngéden tartanálak,
ha nem bizonyultak volna már így is túl gyöngének a karjaim
átölelni a világ minden kincsét tebenned.

Igazán sosem értettelek,

bármennyire szerettem volna.

Nincs már esélyem, 

csak egy tétova búcsúszóra

és, mint máskor, most is

cserben hagynak a szavaim
a világ is
összedől, leomlik
minden fal

nem túl

nagy port kavar

lágy eső hull,
és kihajt egy virág.

Nem értem,
hogy lehet, 

hogy

újraindul
nélküled a világ?

Transzparenciát

 

Csodálatosak és félelmetesek

a te alkotásaid, Apa.

Te formáltad a csontjaink, értelmünk,

neked nem titok, mi miért került,

és hova. 

És miért pont úgy(.?)

Mint a gyémántot, csiszolsz, hogy ragyogjunk.

Megírtad a génjeink, összeszőtted testünk-lelkünk.

Ajándékba adtad, amíg adtad, az életünk,

másoknak, és nekünk.

Áldásnak teremtettünk.

Olyanná tettél, mint te magad,

bennünk rejtetted el a képmásodat,

de elhittük azt, amit ellenünk hazudtak,

hogy gyengék vagyunk és töredékesek,

és nem veled – hisz te rontottál el-

valami mással, majd mindenre képesek.

Mindenben az életet keressük, és nem találjuk meg.

Nem találjuk meg, csak benned az életet.

Téged keresünk, de

nem ismerjük fel/be.

Megformáltad, ezt az egyet,

ezt a drága gyermeket.

Örömmel adtad nekik,

akit tőled kértek.

Szeretettel formáltad,

hiszen csak a tied.

Példává építgetted,

hogy felnézhessenek rá,

de elhitették vele, 

hogy csak egy a sok közül,

de azért mégsem olyan, mint ők legbelül,

azt hazudták neki, hogy ő másmilyen,

mert féltek attól, hogy jobb, s mint ilyen

az ő bűnükre világítana rá.

A férfit nőiesnek hazudták,

a lányra kisfiús címkéket aggattak rá,

ahelyett, hogy gyöngédek lettek volna

ahelyett, hogy kiálltak volna magukért

ahelyett, hogy felelősséget vállaltak volna

ahelyett, hogy tettek volna az álmaikért

A passzivitás letépő örvényéből,

az agresszivitás bűzölgő szennyéből

másokat ítélünk -én és ti- el,

lenyomjuk, megfolytjuk, gúnyolódunk, ha kell,

mert féltjük a kicsi, az érzékeny egónkat.

És csodálkozuk, ha Józsi azt mondja

„Mostantól hívjatok Lorettának!”

Talán már egy harmadik?

Él bennem két nő:
az egyik csábos és eszes,
a másik szép, de szerény.
A ravasz és a kedves.

Az egyik el akar bűvölni téged,
le akar venni a lábadról,
nem riad vissza a mély dekoltázstól,
a szexi necc-harisnyáktól.

A másik azt szeretné, hogy te bűvöld el,
lassan környékezd meg, úgy szédítsd el,
hogy romantikus légy, add meg a módját...
ő a végtelenségig várna rád.

Előbbi a csókodért ölni tudna,
utóbbi egy érintésedtől is futna,
de mindketten táncolnának veled...
csak tartanak tőle, hogy a lábadra lépnek.

Az egyik mesélne lelkesen, órákon át.
A másik hallgatna téged, hogy Isten hogy áld
meg téged minden nap nagyon...
mindkettő szeretne és egyiket sem hagyom.

Az egyik kacsintva nevetne rád,
a másik pirulva nézne el, ne lásd,
ezt a lelkemből kitörő intenzitást.
Mindkettő olyan más.

Mindkettő olyan másképpen,
szeretne rajta lenni a térképeden:
az egyik az eszed, a másik
a szívedet akarja lenyűgözni.

Mindkettő együtt -vagy talán már egy harmadik?-
szüntelen csendben térdelve imádkozik,
hogy egyik se érhessen hozzád addig,
amíg nem az Istenben bízik.

Az egyiknek még meg kéne tanulni
Benne, és nem magában bízni
...mert nem vagy olyan sekélyes -ezt tudom-,
hogy csupán külsővel bárki elbájoljon.

A másiknak azt kéne megtanulnia,
hogy Ő az az egy, akiben lehetne bíznia,
és nem kéne rejtegetnie a lelkét...
...hiszen Isten megvédi azt, ami ilyen szép.

Csodálom a hitedet, a jellemedet,
...a mozgásodat és a tekinteted...
a hibás-teljes, bűnös-bűntelen lényedet.
Bár adna Isten nekem tisztább szemeket!

Bár lennék ing a válladon, a karodon,
bár ölelhetnélek naphosszat anélkül,
hogy akarnék mást is tenni...a gondolatom
próbálnám elkapni, de nem tudom.

Állandóan az Istennek dobálom az
összegyűrt verses galacsinokat rólad,
Ő meg csak örül, hogy legalább nem neked...
tisztára mossa mindegyik énemet... az egészet.

Hogyha már elegánsan, egyszerűen
gyönyörű, de visszafogott leszek,
és nem akarom többet rejtegetni a lelkemet,
úgy leülnék egyet beszélgetni veled...

...egy forró tea mellet...
...Jézussal hármasban...
Ja, nem mondtam? Nekem ilyen
szent vőlegényem van.

 

Kedves...

Kedves vagy nekem,

mint a hajnali napfény

a lágyan hulló havon. 

Bár mindig így szállnál! 

Nem keserednék bele, 

hogy lapátolom.

Bár elolvadnál inkább 

a tenyeremre lebbenve!

Bár ne kéne 

veled veszekedve

kelni reggelente! 

Pedig olyan szép az,

mikor szállingózol,

mikor nincs veled bajom...

akkor áldás vagy, rólad ábrándozom.

Azt mondtad, mindig panaszkodom, 

zsémbes öregúrnak hazudtál! 

Eltakarítottalak, eltoltalak dacból, 

de mintha hiányoznál...

Most az a baj, hogy nem vagy, 

vagy, amit a szememre hánytál? 

Igaz minden csillogó szép szavad? 

Rossz ez a jég a járdán...

Miért hagyod mindig, hogy eltaszítsalak? 

Te is tudod, (Tudod te!) hogy utána 

mindig még szebbnek látlak? 

Hiányollak

Már a hó is te vagy...

esik, szemerkél, le, énrám.

Lassan, szépen száll.

Kedves... hazahullanál?

Csepp, a Levélről

Szép leszek holnap
mint a hajnali harmat,
s mint a csepp a levélről,
lehuppanok rólad,
leröppenek,
földre szállok
a kellemes zöld csillogásból:
tisztafény-prizmává válok,
ahogy zuhanok.

Aztán puha földre esem,
elkap a kedvesem,
az Isten,
átölel szerelmesen,
feltölt mindennel, amire
szükségem-szükséged lehet:
mire eljön az éj, magadba szívsz,
eggyé válok veled,
és virágba borulunk.

Ahogy vékony ereidben
felfutok törzseden,
ágaidon,
a gallyakon,
szétterülök a levelekben,
elsimulok a tenyeredben,
nesztelenül mozdulva a szélben,
szomorúfűz-hajunk meglebben,
öröm árad szét két-egy testben.


Még csak lágy, harmat-csók vagyok,
amit az Isten lehelt rád,
még várom, karodba mikor hullhatok,
s mikor lesz a rügyekből virág.
Csak vagyok,
és lágyan tart a levél...
gyöngéden simító tenyér,
melyben ellazulhatok.
Veled önmagam vagyok.

Most béke van

Most béke van.

Hogy vihar előtti csend,

vagy a háború elcsitult végleg,

azt nem tudom.

Csak ülök és gondolkodom.

Meglestem a napot,

ahogy az égre lopódzott

korán reggel.

Olyan szép,

amíg egyszerű kék

munkaruháját nem ölti fel.

Bár csinos úgy is...

Láttam azt is, ahogy 

fürödni ment az este...

vajon tudja-e, hogy valaki

ma kétszer is megleste?

Elmerült az égalji tóban,

mint én, kicsiként a lavórban,

szétlocsolta a narancs fényeket,

játszott ma,

akár egy gyermek.

Ó, az én napom!

Néha titkon ellopom,

és semmit teszünk kicsit,

lassan vándorlunk át a holnapba...

nem úgy mint ma.

Ő már elvonult, az

igazak álmát alussza,

és én reggel-este láttam csak,

most is belep a munka.

Pedig nézném még, ahogy ragyog...

                                                         ...na,

hát miért baj?

Hisz olyan jó látni,

ahogy levedli azt a kék ruhát.

Csak jó őt nézni

...és ezen néha úgy el tud pirulni...

Hát adhat az Isten ennél szebb csodát?

Kép forrása (katt ide)

valakinek a tenyérnyoma

belenéztem a tükörbe 

és egy nő nézett vissza belőle 

én-

rám

nem emlékszem már

mikor voltam gyerek

hosszú volt ez az átmenet

a kislányt

ellopták

elrabolták 

s felnőtt lett belőle, túl hamar, 

miután 

kibújt 

-vagy az Isten kihúzta-

a dobozból

ahová a szégyen zárta

Ráégett a bőrére valakinek a tenyérnyoma...

billog

de már

nem takarom

bár tényleg látszott volna
az a simító tenyérnyom...

Nem ám akárki

Istenem, kéne valaki...

de nem ám akárki!

Küldenél valami őrültet, 

Aki el tud viselni? 

Kéne egy észkombájn, egy zseni,

aki megpróbál megfejteni...

de nem egyedül szenved velem,

hanem együtt próbálunk találgatni.

Kéne egy vitatkozós mamlasz,

mert úgy vonz a harmónia,

hogy elkerülök minden konfliktust.

Pedig az a vita... olyan jó néha!

Kéne egy áldott, erős férfi,

aki a duzzogásaim elviseli

és kiszeret a beburkolózásomból,

a hőn szeretett komfortzónámból.

Kéne egy idegesítő, horkoló szörnyeteg,

...a szörnyű hangulatingadozásaimhoz.

Hogy beszélgethessünk kint, egy teával,

arról, hogy az Isten mennyi jót hoz.

Kéne egy srác ,

aki nekem panaszkodik,

de az imáiban

mégis eléd hoz mindig.

Kéne valaki, aki szenvedne velem,

mert "Jobbat az élet úgyse hoz".

Kéne valaki, aki csodálattan néz:

"Hogy lehet, ami szép, ilyen torz?" 

Kéne egy csoda

minden reggel,

ami tehozzád 

közelebb hoz,

valaki, akivel

örömmel futunk 

-ha nem, egymást vonszoljuk-

a trónodhoz.

Egy hibás hős kéne.

Egy bűnös, aki szent...

Olyan -emberi- mint én:

legyen gyönyörű selejt.

Finom Úri Nő

Anya olyan édes,
mint egy krémes.
Ő egy Finom úri nő:
Úgy szeretjük,
majd megesszük!
Egy igazi csoda ő...
Olyan, mint egy dáma,
egy finom Úri nő,
és mindenki csodálja:
mert annyira gyönyörű...
Mint egy finom úri Nő:
mindig kedves,
mindig elbűvölő.
Anya a legszebb,
és csakis ő!

Kint a Dohány utcán

"Életem szerelme"
kint állt a Dohány utcán:
kezében egy szál virág,
és verset tanult talán.

Egy darab papírt markolt...
Ahogy néztem, láttam, hogy folyton
áttekintgetett az utcán.
Idegesen, feszülten ott strázsált...

...biztos egy gyönyörű lányra várt.
Én meg csak kémleltem
át az utca egy láthatatlan ablakán.
Rejtett az emelet...

...ölelt a boldog magány,
nyugtató tudattal bennem,
hogy valaki egyszer
majd engem is így vár.

Talán épp ő?
Talán nem jön a nő...
Talán egyszer összesodor még
valami földöntúli erő.

. . .

Az arcát ha látnám, nem ismerném meg már,
és arra sem emlékszem, végül jött-e a lány,
csak az maradt meg, az a szál virág...
és ahogy áll, vár egyedül, kint a Dohány utcán.

Az Isten asztaldísze

Ma láttam az arcomon a ráncokat
És megláttam szememben a nagyanyámat
Az erős, és tündöklő nőt
Aki elment már... mégis örök

Ma néztem először a ráncaimat
És arra gondoltam milyen bájosak
És mennyire más lettem, változtam
...mint az az áldott öreg hölgy... hiányoltam

Párától göndörek a tincseim
Mint egyszer régen neki
És ettől úgy érzem kicsit
Mintha a szemében lennék valaki

A rég lehunyt szemekben
Amik alatt áldott mosoly lapult
Én sosem láttam betegnek
Nekem mindig erős nő volt

Még ha elvette is a rák...
Kit ne venne el?
Ő volt e kertben a legszebb virág
Az Isten csodálni vitte el


Lemetszette
Kristályvázába tette
Elő vizet iszik
Most már mindörökre

Piros folt lettem
a hófehér tájban,
és meglepődtem,
mikor azt mondták:
"Benned annyi báj van!"
Értetlenül álltam,
talán el is pirultam.
Mármint...még jobban.
Megköszöntem,
Továbbléptem,
Aztán virultam
az egész héten...

Utolsó/első altató 

Megöljük a gyermekeinket,

Hogy a Marson találjunk életet,

De a háború istene mást nem ad

Csak teret a csendes holokausztnak.

Megöljük az unokáinkat

Megöljük a jövőnket

Megöljük az erőseket

Megöljük a gyengéket

Gyilolunk, mert bántottak

Gyilolunk, mert bántanának

Gyilolunk, mert félünk

Ölünk, mert nem remélünk

Nem adunk esélyt

Ha "nem illik a tervbe"

Nem adunk esélyt

Ha "talán(!) selejt lenne" 

Nem adunk esélyt 

az életre. 

Te céltévesztett világ!

Aphroditéhoz imádkozol, 

És közben Molochnak áldozol! 

Tombolsz, mint Dionüsszosz, 

A hedonista boristen, 

És megölöd, megfojtod

Ha méhedben gyermek terem. 

"Ez az én testem."

Nő! A méhed bölcső,

Nem sír! Nem temető!

Kőszívedtől lesz halott

A kincs, amit megkapott. 

Azt mondod, hogy erőszak szülte? 

Hát legyen erőszak az is, mi elvegye? 

Összetörnéd, széttépnéd a testet, 

Savval égetnéd az ártatlan életet?

...milyen lehet...

Letépni a kezeket, amelyek

Egy anyát ölelnének?

Szétszaggatni a lábakat,

Amik még sosem szaladhattak?

Szemeket kiégetni,

Hogy ne tudják a vilátot látni?

Összeroppantani egy elmét, koponyát, 

amiben megfogant volna egy jobb, új világ?

Mit mondasz akkor,

ha mégis feléled,

ha belenyomorodik,

hogy majdnem megölted?

Eldobod ha ÉL?

Ellököd, mert NEM KÉRTED?

Te kifordult világ! 

Miért nem szereted az életet?

Te önző világ, 

miért taposod a gyengéket?

Te rettegő világ!

Örülök, hogy anyu nem ölt meg.

-----------------------------------------------------

Last/first lullaby 

We're killing our children

To find life up on Mars,

But the god of war gives only

More room for this silent Holocaust.

We're killing our grandchildren and

We're killing our future,

The strong ones and with them

we're also killing the weaker.

We murder because of past harm

Or because we fear it in the future

We kill while not having hope

Out of dread we murder. 

No chance is there to give

if "it doesn't fit into plan". 

No chance is there to give

if "they may be handicapped". 

No chance is there to give

for life to be present. 

You misguided Earth! 

Aphrodite you pray to

But you give thanks to Moloch. 

You hedonistic soul, 

You dionysian fool, 

You murder and you choke

The gift, the child in your womb. 

"This is my body, my right is to choose"

Woman! Your womb is a cradle, and no, 

No cemetery or tomb, to be wept upon. 

Your stoned heart simply just kills

the treasure within: your kids. 

...ever wondered what it's like...

Tearing out the hands

That could hold onto a mother? 

Ripping apart the legs

So they couldn't run ever?  

Smashing a mind, a skull

That could've dreamed forever? 

And what do you say if

They still stay alive? 

If they born with that damage 

As evidence of your crime? 

Do you leave if they're ALIVE? 

Throw them avay and SAY GOODBYE? 

You world, the wrong side out! 

Why can't you simply cherish life? 

You world! The mean, the selfish one! 

Why do you tremple on the weaker one? 

You word! You! The one terrified. 

Dear mommy, thank you that I'm alive. 

Vörösben

Felpróbáltál, levetettél
Mint egy ócska göncöt, 
elvetettél.
Pedig több van bennem,
miért nem hagytál élnem?

Vörösbe öltözöm.
Neked ez vér.
Ne merjed, NE,

megkérdezni "Miér'?"!

Vörösbe öltözöm,
hogy mindenki lásson.
Nem mentegetőzöm,
azt akarom, hogy hasson.

Emlékezzenek úgy rám:

"Bejött, s a terem...  megállt."

Legyek várfal, s a vörös rajtam
a hódítók vére legyen?
Legyek mint szamóca, édes?
Könyörtelen, mindig mérges?
Legyek csak piros, kedves,
ártatlan, a fülnek kedves?
Legyek kényes?
Legyek szemérmes?
Legyek hallgatni képes?
Legyek több vagy kevesebb,
mind amit a világ elbírni képes?


Nő. Nő! nő... 
én ez szeretnék lenni,
nő, igen, NŐ! 
Hagyjatok kinyílni!

Kinyílni, mint vörös rózsa!
Legyen ajkam piros rúzsa,
olyan mint tulipán, vagy
akár a mező pipacsa!

Ne lehessek én a költő...
Hadd legyek végre múzsa!