Hálaének...

...mert minden napom szebb veled,
és kevesebbet szenvedek,
amióta esténként dicsérlek.
Kevesebbet marcangolom,
kevesebbet sajnálom
énközpontú önmagam,
mióta megköszönök minden napot dalban,
és rájövök, hogy nem én, hanem
Te vagy a lényeg.
Hadd áldjalak,
kérlek,
holnap is csak
Téged!

Az Ő szent helye

Rólad szólnak a legtisztább bűnös soraim
és téged illettek a legszebben ezek a botladozó szavak,
mert ahol rád gondolok, ott van Isten is...
vigyáztam, hogy sose egyedül lássalak, magadban,

hanem együtt azzal, aki(v)é lettél.
Ott voltam, mikor eltemettettél és újjáéledtél;
bűnösen látlak, mégis szentnek tartalak;
szeretlek azért, és annak ellenére, aki vagy.

Törötten csillogó kristály
minden betű, amit rólad leírok,
rólad szólnak a legszebb álmok,
amiket Istentől megkapok.

Félek mindazt elmondani neked,
hogy mégis mennyi érzést mozgatsz meg,
mint testvér, pásztor, tanítvány és hű barát.
Nézlek és látom melletted-rajtad-benned Isten mosolyát.

Nincs ember, akit nálad jobban tisztelek,
általad tanít Jézus, hogy másokkal milyen legyek,
és nem értem, hogyan kaptam ekkora kegyelmet,
hogy itt vagy, hogy megismerhettelek.

Minden vagy, amit sohasem akartam,
minden, amit elutasítottam,
minden, amitől féltem...
megáldva, átmosva, a legtisztább kegyelemben.

Felfoghatatlan
és érthetetlen,
ahogy fáklyaként
ragyogsz az életemben.

Mint egy testvér, úgy védesz,
mint egy atya, úgy tanácsolsz,
igaz barátként, hűen...
ismersz, és nem vádolsz.

Tisztán és szentül
áldhatom az Urat veled;
harcolsz imában velem, értem;
szórod rám az Isteni szeretetet.

Mindig, végtelenül
hálás leszek érted.
Miattad sírom a legtisztább
örömkönnyeket.

*

Olyan hévvel ég
benned Isten tüze,

a sarumat leoldom,
ez az Ő szent helye.

*

Libbenés

Meg akartam osztani a világgal,
mi zajlik épp itt bennem:
min agyalok, mi bánt nagyon.
Ilyen versterápiás az életem...

Leírtam, kiírtam...
és bent hagytam a fiókban.
Rájöttem, hogy ha el nem rejtem,
talán sebet ütne a szíveden.

Miért? Mert az érzelem csalóka,
és igen,lehet, hogy van oka,
de elszáll, elillan, ellibben,
minden nap más van a helyében.

Miért akarjak egy múló szeszélynek
dicshimnuszt zengeni,
vagy miért akarnám az időmet, a könnyemet,
újra ilyenekre áldozni?

Hiszen dönthetek,
hiszen hálás is lehetek!

Lehetnék hálás
minden rejtve kapott mosolyért,
örülhetnék, milyen áldás,
ez a furcsa-kellemes reménykedés.

Lehetek hálás, azért amit Isten ad,
hogy van, adatott szabad akarat,
és dönthetek úgy, hogy boldog leszek,
akárkivel, akár épp veled...

De én inkább látványosan szenvedek...
kinek jó ez? S minek?!
Miért ne lehetnék újra gyerek,
aki boldogan táncolva, felhőtlenül nevet?

Miért szenvednék azon,
hogy kiért égjen a szívem el,
mikor meghalt értem az Isten, hogy
szabadon éljek, tele örömmel?


Jajj, miért ilyen lassan növök fel?
Miért most kellett legyek tinédzser?!
Megkéstem kicsit, nézzétek el...
...ha nem,  hát így jártatok!          * Anna jobbra el*

Ki táncol ott,  a víz közepén,

ahol olyan sekély  a patakmeder?

Ki nézi a partról,  a barkaágak alól,

...s csatlakozni vajon   majd mikor mer?

elröppent egy évtized

nem tudom, hogy hova lett

nem emlékszem sokra, csak

erre az utolsó két évre

emlékszem, hogy nehéz volt

a dobozból kimászni,

hogy nem volt könnyű magamat

gyorsan újradefiniálni

amíg rejtőztem nehéz volt,

mikor előjöttem szintúgy,

de ha nincs, aki lásson,

nincs, aki segítséget nyújt

elhagytam az Istent,

de ő visszahódított magához

elhagytam magam is teljesen,

de újraírt engem a kegyelem

a nyolc év sötét, grafitszürke

satírozás után jött két "radír-év"

a múltban maradt minden, tiszta

ajándék lesz ez a pár húszas év 

tiszta lap, melyre már tintával,

Isteni tintával írhatok

vörös, véres pecsét az alján:

az ár, amit értem otthagyott

boldog új évet kívántok, 

s én boldog új évtizedet...de

még jobb, ha megismeritek,

aki adott nekem Boldog, Új Életet

Félkészen

Körülnéztem a szobámban
és rájöttem,
hogy rend van.

Kicsit még sok a felesleges holmi,
és kicsit lehetne még takarítani...
de legalább már nincs káosz.

És amíg én a polcon pakoltam,
addig Isten
rendezgetett a lelkemben.

Furcsa párhuzamok jönnek az életben.

Számít-e...

Hadd írjak néhány sort az elmúlásról,
hiszen, pont úgy része, mint nem, a létnek
...elmúlik egyszer ez a pár szó is...
bár a végtelenbe már beleéghetett.

Érzem, bennem van egy évezredes düh
minden elvesztett lélek okán...
de bennem van mélyen egy örök öröm,
hogy én mégsem látom majd a halált.

Furcsán kettős ez a boldog bánat,
ez az életvidám halálfélelem,
ez a lelkes, mégis mardosó érzés,
hogy a testet egyszer -végre?- elengedem,

ahogy elengedte már olyan sok más,
s ahogy megfosztottak tőle még többet,
úgy él itt ez a boldog szorongás
...ágyban, párnák közt halunk meg?

Számít-e, hogy hogyan, és mikor
sodor el minket víz, kard, kór vagy kor?
Számít-e neked... s nekem az életem?
Vagy, ha meghalok, majd akkor meglelem?


Az életem kegyelem,
bizalom, remény,
szeretet, szerelem.
Adni ezt, és kapni: az életben az értelem.

Aki hiányzik: ezt adta, azért fáj.
...akinek hiányzom, ezt kapta, ezért vár...
Istentől is "csak" ennyit kapok -s még kérek-,
mély hitet, reményt még, és igaz szeretetet.


Tiszta, örök szeretetet
mielőtt meghalok,
s miután élek:
csak Tőled kaphatok.

egyszer mindenkiből vers lesz
mindenki átfolyik a lapra
szemem-szívem-szavaim
hármas szűrőjén áthaladva
te is csak így lassan
kerülsz végre lapra
és most sem teljesen
csak egy kis darabka...


egy kedves ember vagy és
egy-száz kedves gondolat
valami tiszta, épp
olyan, ami lelken simogat
_______________________

kellemes a hangod
jó a társaságod
szép és szent vagy
szeretett és áldott

egy vagy a kevésből
akiktől nem félek
ritka, szép lelet
néha félek, elveszíthetlek
_______________________


ha rólad töprengek
én Jézusra gondolok
az, hogy megmentett és ide tett
felfoghatatlanul jó dolog

nem értem a csodát, ami vagy
lángoló szív s lélek, csodás agy...
és hogy az Istennel milyen jóban vagy
nyugodni sem hagy

közelebb húzol a Mindenhatóhoz
már csupán azzal, hogy odaülsz az asztalhoz
ha elestem, együtt talpra állítotok

hogy Isten miért pont ide tett...
nem értem, nem értelek
csak hálát adok érted

Hadd táncoljak veled...

Mindig úgy érzem,

mikor mesélek rólad,

hogy csak mosolyog az Isten...

...Ha kérek: ad nekem,

ha félek: átölel,

beszélgetünk arról, miért vagy,

és tanít, végtelen türelemmel.

Előhoz, ha őt keresem,

félretesz, ha téged.

Nem hagyja, hogy elmenjek...

...Azt sem, hogy túl közel érjek,

és megégjek.

Féltőn óv tőled,

és tőlem téged.

A szárnyaival betakar,

ha bármi újra megsebez,

fogja a két kezem, vezet...

...Velem lassan lépeget.

Táncolok tétován: tanít,

hogy bízzak benne, amíg

valaki másnak átenged.

Valaki, egyszer, majd lekérhet,

de nem most még,

mert még botladoznék...

...Vagy alaposan a lábára lépnék.

De az Istennek ezzel nincs baja.

Táncolunk, s ha megbotlanék,
szeretőn ölel a karja.

***

Körbevisz a házában

és minden kincset megmutat.

"Érted van minden itt,

s nélküled értéktelen kacat."

Kiül velem az erkélyre

nézni a csillagokat.

"Ez is mind miattad van...

És nézd! Azok érted hullanak."

Sétál velem a kertben,

ahogy szemerkél a lágy eső.

Kint futunk, nevet velem,

átölel...nekem minden Ő.

Visszamegyünk a terembe,

és táncolunk tovább,

habos ruhában perdülök,

körülölel a ragyogás.

Kristálycsillárok, koktélok,

és nyüzsgő bálterem...

és engem csak az bűvöl el,

hogyha te itt vagy velem.

Az életemet

már csak veled élvezem.

Egyedül elvesztem,

amíg minden mást kergettem...

***

Most kértem,

és te adtál,

de megriadtam,

visszaadnám.

Tartom a kezem, hogy vedd el,

te meg csak mosolyogva nézel rám...

Homlokon csókolsz, s annyit mondasz,

lágyan, kedvesen:

"Kicsit még várj!"

Várok, nézlek...

Itt hagyod, vagy elveszed?

...kevésbé félek...

A kegyelmed látom, s a szeretetedet.

Bármi lesz végül, és

bármit hoz az élet,

egyet kérek csak, hogy

vezess amíg élek!

Hadd táncoljak veled...

A képért köszönet Tarnói Terciának :)

Ő a szeretet

Igen, bunkó voltam és vagyok,
önelégült néha, ki ellenállt,
még tökéletlen, önző, nem tagadom,
de Jézus itt van, és mégis megáld.

Meggyógyított, felnyitotta a szemem
és magamat látva félni kezdtem:
ahogy mindig szépen mindenkit leszóltam...
ahogy mást nem, csak a szégyenem láttam.

Bántottam mindent és mindenkit,
aki megbántott és azt, aki nem,
aki kedves volt, és azt, aki megvetett,
akit szerettem, és azt akit nem.

Én nem tudtam, nem tudok, nem,
tökéletes lenni, bár szeretnék,
de úton vagyok, Jézus vezet.
Bűnösen-bűntelen, mert vére megtisztít!

Csak bántani tudtam ebben a testben,
bántani mindenkit, titeket, téged
csak rúgni, harapni, marni mert
Éva a bűnt adta nekem . . .adta? Kértem.

Többet akartam ebből a romlott létből,
de Isten akkor is meg akart váltani!
Árva voltam...most meg hercegnő,
Mert a Király akart örökbe fogadni.

A lényem nem akart mást,
csak zülleni és mindent rombolni,
ez a nyers húsdarab a csontokon
nem akart mást, csak ártani.

A szívem sírt, meghasadt, összeomlott,
csak igaz szeretetre -Istenem, Rád!- vágyott,
mindent, ami másé volt elvette volna,
de semmit nem kapott, mert nem Tőled akarta.

Az elmém nem képes felfogni,
hogy a kereszted mekkora csoda...
hogy ennyi bűnt -Mindent!- átvettél,
és nem kell szenvednem miatta.

Nincs semmi jó bennem!
Ha mégis, az sem miattam.
Semmi sem az én érdemem,
Jézustól kaptam, mint kegyelem.

Itt ég bennem a vágy a jóra,
a szellemem tudni, ismerni akarja,
ezt a csodát, hogy Isten miért mentett meg,
és hogyan, miért van, hogy Ő mindig szeret.

Érzem a jót, várom Őt, és élvezem,
hogy a szörnyeteg nem ment el,
de szenved mert éheztetem, hiszen
meghaltam a bűnnek, és Krisztusért létezem.

Még mindig tudnék, ha akarnék
uralkodni, mint egy hárpia.
Jézus viszont jobb, ha Ő vezet
nem megyünk 200-zal a falba...

Itt a lényem, készen a harcra,
és győztes vagyok, mert vezet az Úr karja,
a testem halott, a lelkem megváltva,
itt már egyedül csak Jézusnak van hatalma.

Nem vagyok túl bölcs, néha nem
kérdezem meg merre kéne menni...
néha végiggondolom, de néha nem,
azt, hogy mit fogok tenni.

Néha meglátod az "éhező szörnyem"...
Azt, aki elbújt egy sarokban,
 valahol a sötét mélyben itt az agyban.
...elősétál, ha nem vigyázok: és baj van.

Vissza kell kergetni néha, a ketrecbe:
Ettől fél, meg sír, néha fintorog.
Én vagyok, ez vagyok én is, de
Jézusban uralom, ha Benne maradok.

Tudom hogy bántok néha még,
és sajnálom, meg is bánom mind.
Nem gondolom át amit mondanék,
de Isten helyreigazít mindig.

Néha beszólok,
néha átverlek,
a szívem -egyedül-
az igazság mérlegén nem áll meg.
De Isten már Jézust látja bennem,
a keresztet, és ahogy szeretett.
De hisz megbántottalak, késsel
hadonásztam és megsértettelek,
tőrt döftem a szívedbe, megforgattam...
bár ne tettem volna meg!
Nem kérem, hogy felejtsd el,
de egy dologra kérnélek, ha lehet:
hadd tegyek most már veled
csak jót, mert Krisztus szeret.
Megígérem és fogadom:
hogy soha fel nem adom,
hogy neked már csak azt akarom
mondani, ami igaz,
és csak kedveset!
Mert Isten megbocsátott nekem...és ő a szeretet.



Az alapot a költeményhez ez a korábbi vers adta, amit kb. fél évvel a megkeresztelkedésem előtt írtam:  Bocsáss meg

Pedagógus leszek(.?!)

Szóval öhm...igen. Pedagógus leszek...tanár...Uram irgalmazz!

Ez az egyszerű, ámde sokkoló tény a múlt héten realizálódott szegény kis fejemben, és azóta nem igazán hagyta el a kobakom. Tanár...én...

Na jó, egyelőre még csak tanulok, és igazából csak gyógypedagógiai asszisztensnek, de akkor is! Jövő héten már pedagógiai gyakorlatom lesz. Alsósoknál leszek tanári segédlet. Hogy kerültem én ebbe a helyzetbe?! xD

Isten odafent túláradó lelkesedéssel fűzögeti komikusra életem fonalát. Hálám érte.

A helyzet meglehetősen groteszk. Egyrészt azért, mert mindenki azt hitte, hogy egy ilyen "zseni" (az ő szavaikkal élve) csak valami hihetetlen és kimagasló pályát futhat be. Másrészt meg azért, mert én - a szent és sérthetetlen iskolarendszerben - megutáltam a tanulást.

Szóval hogy is kerültem ide...?

 Általános iskola alsóban, én akartam lenni a legnagyobb szakács. Nálam lelkesebb szakács a világon nem lett volna! Csak hát kiderült, hogy csöpp kis énem gluténérzékeny. Viszlát szakács-karrier...
 De hát a gyermeki agy ötletei kifogyhatatlanok...szóval utána már régész akartam lenni. Kulturális antropológiát akartam tanulni egy kéttannyelvű gimnáziumban (ma már nem is emlékszem mi az). Ez sem jött össze, de hát szép tervnek szép volt.

 Jött a gimi, jött az első szerelem, meg a tini kor és az élet többi traumája. Olyan szinten zárkózott és szeretethiányos voltam, mint soha. Csak tanultam, meg chateltem, hobbim nem igazán volt. Csupán ezek voltak nekem, mint az én két nagy bálványom -vagy függőségem, ha úgy tetszik.
 És azért ha a gyerek tanul, azt nem igazán róják fel neki. Én voltam az okos,a rendes, a csendes, a jókislány... aki a neten sírja el a bajait...vagy csak a zuhany alatt, de valahol biztos.
 Tanultam, mert úgy éreztem abban jó vagyok...és mert azt várta el mindenki. És így utólag visszanézve, olyan szinten voltam megfelelési kényszeres, stresszes, magamba forduló és depressziós, hogy most elküldeném múltbeli önmagamat orvoshoz.
  De ez ugye kicsit lehetetlen...viszont Isten ott volt, mint a legjobb pszichológus. És elküldött "gyermekterápiára".

 Gimnázium utolsó előtti éve volt, és én, mint az Istenfélő család vallásos gyermeke, rendesen jártam gyülekezetbe, "templomba". És megkérdezték nem akarok-e nyári táborban vigyázni gyerekekre, meg játszani velük és ilyesmik. Én pedig -naiv módon- igent mondtam. Ha tudtam volna milyen szinten mozdítanak majd ki a komfortzónámból, biztos nem teszem.
 Én világéletemben hittem, hogy van Isten, és Ő mindenható. Ebben neveltek, miért ne hittem volna? De -talán kicsit deista módon- én nem gondoltam, hogy akar segíteni. Abban hittem, hogy nekem szolgálnom kell őt. És bár mondták, ezerszer mondták, hogy ő szeret, ez így mindannyiszor elsiklott a fülem mellett.
 ...amíg el nem mentem azokba a gyerektáborokba. És akkor az Úristen a képembe vágta a szeretetét, mint egy lengőajtót.
 Durva hasonlat, tudom, de valahogy át kell adni azt a meghökkenést és erőteljességet ami volt benne.

 Tudjátok a keresztény gyermektáborok körülbelül abból állnak, hogy egész nap programokat csinálunk a  gyerekekkel és közben burkolt vagy épp nyílt módon Isten felé vezetjük ezeket a pöttöm embereket. Ismerkedünk velük, játszunk velük, és beszélgetünk velük. És valahogy, miközben részt vettem ebben az egészben, nem azt éreztem, hogy én adok. Hanem, hogy ők adnak nekem. Táboroztatók és táborozók egyaránt.
  Isten felkapott, és kivitt a vallásos maszlagból, amiben hittem, meg a depresszióból, meg a magamba fordulásból, meg a szeretethiányból. Csak így átvitt egy zsibongó, élettel teli gyerekhadba, hogy megmutassa, hogy nem csak hogy meghalt értem, de feltámadt és él is értem. Szeret, és jót akar.

 És ha én el akartam vonulni, hogy egyedül legyek... a gyerekek követtek. Mellém ültek a hintára, elkezdtek lökni, és csacsogtak a kis életükről, és kérdezgettek. És szerettek. És Jézus is, ott, rajtuk keresztül. És én is őket. És én is Őt.

 És aztán hazamentem. (Igen, tudom, ez teljesen kiábrándító...)
Körülbelül 2-3 hónap volt még, amíg Isten csak így vitt a karjaiban. Ki a bajból. Ki a káros kapcsolataimból. Ki a fényre. Aztán szépen talpra állított... és mentünk tovább, kézenfogva.

 És ezzel eldöntöttem, hogy tanár leszek...gondolnád. De nem. Így jártál.
Mint mondtam: Isten odafent túláradó lelkesedéssel fűzögeti komikusra életem fonalát.

 Én akkor csak azt döntöttem el, hogy nem tanulok annyit. Isten segített azt így elengedni. És szinte alig tanultam gimnáziumi utolsó évében, de mégis egy áldott érettségi bizonyítványt tudhatok magaménak.
 Sok minden vezetett arra, amerre. Például egy szokványos ifis beszélgetésnél (ifi=keresztény ifjúsági alkalom) feljött, hogy miért nincs még a gyülekezetünknek árvaháza, erre pedig a pásztorom azt mondta, hogy "Majd te megcsinálod!". Szerintem vicc volt, és nem is emlékszik talán már rá, de meglehetősen mélyen a memóriámba égett.
 De egyébként én grafikus, vagy dekoratőr szerettem volna lenni. És hajthatatlan voltam.
 Év közben el is mentem EDUCATIO kiállításra, hogy nézek sulit. Tömeg volt, és emellett ahova mentem volna az a hely meg épp teljesen üres.  De így nem érdeklődő-mentes, hanem kiállító/képviselő/tudomisénhogyhívjam sem volt ott egy se. Úgyhogy néztem egy másik helyet, ami okés volt, mondjuk az sem a legjobb, de gondoltam elmegyek majd nyíltnapra és megnézem(nem mentem). Összefutottam viszont egy lánnyal, aki gyógypedagógiai asszisztensnek készült, és szinte mindent elmondott nekem a képzésről, a munkáról, tényleg mindenről, olyan szintű lelkesedéssel, hogy utána egyszerűen nem tudtam elfelejteni(meg persze adott szórólapot is, mint mindenki más).

 De én dekoratőr vagy grafikus akartam lenni. Ha törik, ha szakad.
Voltam egy Konnekt-es rendezvényen is, ott szinte mindent végigkérdeztem, ami érdekelt. Két dolog maradt meg nagyon a fejemben: ne legyek rendezvényszervező és a pedagógia nehéz, alulfizetett, de megéri.
 (De én még mindig grafikus/dekoratőr akartam lenni!)

 Később elmentem megnézni egy szakgimnáziumot, ahova szívesen beiratkoztam volna. Ez már az érettségihez közeli időszakban volt, és akkor derült ki számomra, hogy portfóliót kéne beadni majd jelentkezéshez. Grafikusnak is, dekoratőrnek is. Úgyhogy inkább megnéztem mi az, amihez nem kell (ennyit a hajthatatlanságról).
 Találtam ugyanabban a suliban egy pedagógiai és családsegítő képzést. Nagyon megtetszett, de azért nem voltam biztos benne. Megnéztem a másikat is, ezt a gyógypedagógusos dolgot, de valahogy nem tudtam dönteni. Végül azért kitöltöttem a papírokat a családsegítőhöz... aztán imádkoztam egyet, és elmentem ifibe.
 Ott pedig elmeséltem egy lánynak, hogy pedagógiai és családsegítő képzésre megyek jövőre (másodszor volt ott, szinte alig ismertem, nevét tudtam talán vagy azt se, hiszen a névmemóriám katasztrofális). De ennyit mondtam csak. Azt az egyet.
 És akkor ő elkezdett győzködni, hogy ne arra menjek, hanem van ez a másik, gyógypedagógiai asszisztens képzés, ő pont e között a kettő között nem tudott dönteni tavaly, de hála Istennek hogy a "gyógypedre" ment, mert tök jó a suli, hihetetlen jók a tanárok, szuper az osztály stb., és menjek én is oda, nem fogom megbánni.
 És akkor ott ültem, és belül így: "Hát Istenem, ha ezt szeretnéd...ez lesz".
 Otthon meg ledaráltam a kitöltött papírokat, és csináltam egy netes előjelentkezést a gyógypedagógiai segítő munkatárs szakra.
 Nyáron beiratkoztam, szeptemberben elkezdődött az oktatás...

o.o Ide járok képzésre <3

...és hát tényleg.
Pedagógus leszek.

Keserű gondolatok:
Az egynek, aki megfogott,
Az egynek, aki felsértett.
Annak ki tűzben forgatott,
S neki, ki égni otthagyott.

Szívemért düh, és harag:
Az egynek, aki eltiporta,
Az egynek, aki megtaposta.
Annak, kinek könyörögtem,
S neki, ki csak nézte, s eldobta.

Káromkodással telt mondatok:
Az egynek, aki szaggatott,
Az egynek, aki marcangolt.
Annak, ki engem megrontott,
S neki, ki hátatfordított.

Hála! Örök hála:
Neki, aki a tüzet oltotta,
Neki, aki szívem visszaadta.
Annak, ki sebeim összevarrta,
S annak, ki lelkemet gyógyítja.