Ó Uram,

Én úgy tudom, azt tanultam,

hogy mindent te teremtettél.

Hogyan

tagadhatnám el a káoszt tőled?

Mindent, ami körülöttem van, ami rettent,

ami dühít, ami elkeserít, ami éget,

minden ami bennem van, amitől félek

Nem mondhatom, hogy nem te tetted,

bármennyire tudom is, 

hogy minden a mi hibánk,

az enyém.

Segíts hagyni, hogy rendet tegyél!

Válaszd el a vizeket, hogy látszódjon a száraz,

Töröld le a könnyeket, hogy legyen végre vigasz,

Képtelen vagyok újra és újra hinni neked

Ha amit mindig tettél, nem teszed újra meg.

Tudom, hogy mindenható vagy

Hadd tudjam, hogy te vagy a szeretet

Adj újra fényt, világítsd be az eget,

töltsd be reménnyel a sötét lelkemet,

mutass rá mi az , ami csak önzően értem van,

hogy megszabaduljak, veled kigyomlálhassam,

hogy helyet adhasson az életnek.

Áldd meg gyümölccsel kiszáradt földedet,

teremj bennünk maradandó változást!

Add, hogy ne féljünk attól, ami egészen más

Segíts Uram, mindig arra emlékezni,

hogyan jöttél a láncaink leoldozni,

és a haldoklásunkat életté hogyan formáltad át,

teremts a szíveinkben eleven nyüzsgést, lármát,

neked zengő élet énekét

ott, ahol eddig kongott az üresség

Add, hogy ne értsék, de akarják é s keressék!

Mert aki keres, az talál,

és aki zörget, annak kinyitod az ajtót.

Formálj minket szebbé a sárból amik vagyunk,

csak egy kicsit legalább hasonlóbbá mint te

A káoszt, amit belém-belénk tettél,

Kérlek tedd a helyére!

Engedd, hogy hagyjuk

szítsd fel a szívünk, hogy akarjuk!

Nem bírom már a halálszagot,

a bűneink rothadó bűzét

Mosd le rólam - ott régen, újra -

ne engedd, hogy a halál tépjen szét,

hogy mint ordító oroszlán nyeljen el.

Azt mondtad éljünk, hadd tegyem teljes erővel!

Vigyázz rám, és

segíts vigyáznunk egymásra

Azt mondják, orvos vagy

Vágyom a gyógyulásra

A te halálodban

hadd leljek végre életre

Semminek nincs nélküled

bármi célja vagy értelme

nélküled a világ

(ilyen sorrendben olvasandó)

Ma felkeltem reggel

és

nélküled keltem fel

Nem néztem az arcod

nem győzködtem a szívem, hogy eresszen el

mint eddig, ma is ugyanúgy csak

menni kell

Nem mondhatom el

mert nem vagy a része,
- egésze - már az életemnek

más párnák ölelik hullámait fürtjeidnek

más nyitott ablakán befutó szellő

csókolja a bájgödreidet

úgy leírnám
a hiányt

de

sosem voltak elég jó szavaim, hogy dícsérjelek

Dadognom kell, mert nem mondhatják el a szavak
mennyire szorosan, gyöngéden tartanálak,
ha nem bizonyultak volna már így is túl gyöngének a karjaim
átölelni a világ minden kincsét tebenned.

Igazán sosem értettelek,

bármennyire szerettem volna.

Nincs már esélyem, 

csak egy tétova búcsúszóra

és, mint máskor, most is

cserben hagynak a szavaim
a világ is
összedől, leomlik
minden fal

nem túl

nagy port kavar

lágy eső hull,
és kihajt egy virág.

Nem értem,
hogy lehet, 

hogy

újraindul
nélküled a világ?

 Miért vagy olyan közel

és egyszerre távol tőlem?

A szívem mélyébe zárva,

de mégis olyan elérhetetlen?

A lelkünk összeforrt,

s az életünk két külön lételem.

Együtt megyünk - két

úton, végtelen

egyfelé,

két külön rétegen.

Egy párhuzamos univerzumban,

de veled egy síkon rekedtem.

Érzem: itt vagy, bennem, velem!

De látom, tudom, hogy nem,

és kínok kínjait élem át.

Mikor ölelhetlek majd végre át?

Transzparenciát

 

Csodálatosak és félelmetesek

a te alkotásaid, Apa.

Te formáltad a csontjaink, értelmünk,

neked nem titok, mi miért került,

és hova. 

És miért pont úgy(.?)

Mint a gyémántot, csiszolsz, hogy ragyogjunk.

Megírtad a génjeink, összeszőtted testünk-lelkünk.

Ajándékba adtad, amíg adtad, az életünk,

másoknak, és nekünk.

Áldásnak teremtettünk.

Olyanná tettél, mint te magad,

bennünk rejtetted el a képmásodat,

de elhittük azt, amit ellenünk hazudtak,

hogy gyengék vagyunk és töredékesek,

és nem veled – hisz te rontottál el-

valami mással, majd mindenre képesek.

Mindenben az életet keressük, és nem találjuk meg.

Nem találjuk meg, csak benned az életet.

Téged keresünk, de

nem ismerjük fel/be.

Megformáltad, ezt az egyet,

ezt a drága gyermeket.

Örömmel adtad nekik,

akit tőled kértek.

Szeretettel formáltad,

hiszen csak a tied.

Példává építgetted,

hogy felnézhessenek rá,

de elhitették vele, 

hogy csak egy a sok közül,

de azért mégsem olyan, mint ők legbelül,

azt hazudták neki, hogy ő másmilyen,

mert féltek attól, hogy jobb, s mint ilyen

az ő bűnükre világítana rá.

A férfit nőiesnek hazudták,

a lányra kisfiús címkéket aggattak rá,

ahelyett, hogy gyöngédek lettek volna

ahelyett, hogy kiálltak volna magukért

ahelyett, hogy felelősséget vállaltak volna

ahelyett, hogy tettek volna az álmaikért

A passzivitás letépő örvényéből,

az agresszivitás bűzölgő szennyéből

másokat ítélünk -én és ti- el,

lenyomjuk, megfolytjuk, gúnyolódunk, ha kell,

mert féltjük a kicsi, az érzékeny egónkat.

És csodálkozuk, ha Józsi azt mondja

„Mostantól hívjatok Lorettának!”

Hálaének - mert még élek

még élek
s a fejem felett van tető,
a lábamra jut cipő,
gazdagon élek,
az asztalon minden nap van étek,
még akkor is, ha amit teszek, vétek,
akkor is, ha elbukom,
akkor is, ha felállni: hogyan kell, nem tudom,
akkor is táplálsz ha nem kérek,
adsz magadból még, mikor ellöknélek,
és nem értelek téged,
a földről minek veszel fel,
s miért viszel a karodban,
s mikor a világom szétesik,
miért mondod, annyira nyugtatóan:
Minden rendben van.

Hálaének - így is

Ma azért adok hálát,
mert a lustaság közepén is;
az önzés közepén is;
a bűnömben;
a magamnak ásott gödrömben;
a hülyeségeimen keresztül;
a falaimon keresztül;
a sebeimen át;
a végtelenen át;
bárhogy;
mindenhogy
szeretsz.

Tengerszem

Tekintetem tavában
vagy te könnyűbúvár.
Az édes, hűs víz csábított,
hát beugrottál.
Úszol, körülötted minden
újan, de ismerősen
táncol - hínárok, halak -
...ne nézz ilyen erősen!
A szemeid elragadtak,
mint óceáni áramlat
és nem tudom, vissza
hogy kéne találjak...
A lelkemben dúló vihar vagy,
bejósolható, vad, kiszámíthatatlan,
izzik tőled a bőröm, gyorsabb a véráram,
hevesebben jön minden dobbanás.
A távolban világítótorony
kiált egyre, hogy "Láss!".
Felkavarod az iszapot,
ahogy újra és újra elmerülsz
...régi mosoly vagy, új kacaj...
Ne nevettess, nem kapok levegőt!
Állítsd meg velem az időt...
...merülj mélyebbre bennem!
Attól elcsitul a vihar talán?
Engedj partot érnem!
Hozd felszínre a kincseim,
légy a menedékem...
legyen hűsítő a csókom,
izzó ölelésedben!
Úgy lennék a nyugalmad,
míg elégünk az éjben...

Lépesméz a csókod.
Lágy selyem a testem
...csillogó, sima víztükör,
remegő hajnali ködben.

Valamikor régen
kert voltam Édenben,
tündérszép nő,
a kedves,
az egyetlenegy,
a gyönyörű.
Hercegnő voltam talán, vagy nimfa,
madarak szárnyai, vagy fák ága?
Már nem tudom.
Elfelejtődött, át ezer és ezer
vérben úszó alkonyon.
Kecses léptekkel jártam
és belé botlottam,
és ő hazug módon elfordított Tőled,
hittem neki, s mi lett? Hogy már félek.
Mindig szerettél,
édesen becéztél,
nyitva volt előtted a lelkem...
ő átvert...és elvettem tőled a hitem.
Te voltál mindig a váram, a védelem...
miért hagytalak el? Nem értem.
Egyedül voltam
és féltem.
Lépteim tétovák lettek,
és elhervadt minden virágom,
rám küldte a gyújtogatókat,
és vadászok dúlták fel minden bokrom.
Könnyezve szültem meg minden hajnalon
egy új gyermeket...add, hogy őt ne érje fájdalom!
Letépték ágaim,
lecsupaszítottak,
eltörték szárnyaim,
ketrecbe zártak.
Nevettek rajtam,
s te hagytad?!
"Kedves, miért hagytál el?"
Könnyeket láttam
az arcodon folyni le...
hogy nekem ne fájjon már semmi,
te az életed adtad cserébe.
Meghaltál
és a szívem szakadt bele,
hogy szerettél,
de én nem hittem el elsőre,
és te mégis, mégis, 
így is harcoltál értem,
hogy én elárultalak,
s az arcodba köptem.

Erdő vagyok messze,
ne keress, mert
nem leled helyem.
Tündérszép nő vagyok,
gyönyörű,
az egyetlen.
Meghalt értem,
feltámadt,
és felkarolt a kedvesem.
Lecsókolta szemeimről 
minden könnyem.
A lelkembe' élő víz
patakja csörgedez,
a fák virágba borultak,
a hajam lengedez,
lágy szellő fúj,
és én a vízben táncolok.
Újra szép, újra szent,
újra szabad vagyok.

Megmentett, újjá tett,
meggyógyított.
Szaladok, szárnyalok...
vele táncolok.

Mentem előre az úton
és jöttél mellettem kedvesen,
rendesen mindenkivel -és velem-,
és megtetszett ez a figyelem.

Isten pedig háromszor
eldalolta(-tta veled!), hogy
"Nem ő, nem, nem." és én nem
akartam, ezért nem figyeltem.

Kiforgattam a szavait,
átírtam magamnak,
hogy szentebbnek tűnhessek
és közel maradhassak.

Hagyta, hogy menjek...
úgy, hogy a legkisebbet sérüljek,
az őrző kezével nem hagyott el engem,
amíg a szívem helyét kerestem.

Őszintén hittem, hogy tudom kinél van
és magamat is direkt becsaptam...
ijesztő, hogyan tudok színészkedni,
hogyan tudtalak -magamat és téged- átverni.

Itt van, tudom ki halad mellettem az úton
és én mégis a másikat nézem és akarom?
Isten idetette, régen megmondta,
és elfordíthatott egy ilyen apró szikra?

Megérdemlem, hogy az arcomba
vágjanak egy papucsot...
Isten meg csak így jön,
és a szeretetével elhalmoz.

Átvertem magam,
és átejtettelek téged
...hülye voltam,
és bocsánatot kérek.

Annyival szebb

annyival szebb dolgok vannak mint a szerelem...
de mégis ezt, ezt kértem szüntelen,
ahelyett, hogy megcsodáltam volna a hajnali Napot,
én csak elfonnyadva vártam a napot,
amíg kivirágozhatok

eljött és én kiszáradtam
megtalált, és én elijedtem,
mert nem azt kaptam amit reméltem, és ő sem
négy évbe telt, míg elengedtem

álltam kiszáradtan
sírva és megtörten
és átkarolt Isten
megnyugodtam
ebben a tiszta szeretetben
önzetlen ölelésben

minden érintés fájt
minden simítás tűz volt,
ami megégette a testem
mert nem nekem szólt,
hanem csak lopott tőlem
hólyagosra égtem,
mire rájöttem,
hogy ölelő kar soha
nem lesz teljesen önzetlen...
amíg láthatatlanul
meg nem érintett az Isten...
elvesztem, de megtaláltam magam
két mindenható, gyógyító karban

annyival szebb dolgok vannak mint a szerelem...
de mégis ezt, ezt kértem szüntelen,
ahelyett, hogy Őt beengedtem volna,
pedig tudtam, jobb lenne, ha itt volna
és mikor beengedtem, nem tett szemrehányást,
hogy ugyan mégis miért zártam ki eddig
élő vízzel mossa, kötözi sebeim,
és minden napot külön megszépít

átmosott a szeretetével
és én lassan rügyezni kezdtem
minden reggel megöntöz,
tavasz van,
örök,
virágba borulok egészen

kinyitottam az ablakomat
hallgatom, ahogy dalolnak a madarak
és örömömben
csendben könnyezem
olyan szépek a hangok,
s ahogy
futnak a felhők az égen
fest ez az Isteni kéz,
s közben halkan dúdol nekem
...annyival szebb mindennél
ez a szeretet, amit ad nekem...

Elém tett Isten valakit, aki kedves...

Elém tett Isten valakit, aki kedves,
aki nem bájol el,
nem fájdítja a szívemet,
csak errefelé jár-kel
...és rendes...

Néztem.
Reméltem,
hogy én is ilyen leszek:
mindenkivel ilyen...
Nem fölényes.

Megbarátkoztam a gondolatával,
megszoktam a létét - hiszen kellemes -
megbékéltem a valójával.
Isten elvette a félelmeim, mert kegyelmes.

Nem aggódtam, s talán
kicsit csodáltam.
Emberibb volt mint bárki,
akit valaha akartam.

Csak így: volt,
és én hagytam.

Isten tanított közben, s tanít még
kedvességre, szeretetre okít
...és összetört...
...és felépít.

Lerombolta a szent énképemet:
látom az önző és büszke énemet,
aki nem akarok lenni.
Segít szebben élni,

segít tisztábban nézni rád,
elengedni mindent, mit úgy szeretnék,
csak magamnak, mert az "olyan jó".
Önzetlenebb, hogyan lehetnék?

Itt voltál,
s kicsit megszerettelek

Isten elvitt, hogy kitisztítsa a fejemet,
hogy átmossa a szívemet, s a gondolataim.
Ledöntötte a bálványaim,
és kavarognak az érzéseim...


valami béke
valami fájdalom
valami boldogság
önrágalom

rágódom
a holnapomon
a holnaputánon
a tegnapon

a jelen ködbe vész
ez az egy, fontos rész,
ez elsiklik, elhúz, elvész
idebent tombol egy tűzvész

hadd legyek főnix
hadd égessem fel magam
hogy hamvaimból újjáéledve
tisztábban lehessek önmagam


Égjen el minden gondolatom,
minden vágyam, ami volt rólad,
hogy ne emésszen fel a sok hamis kép,
amit már megalkottam rólam és terólad.

Hadd legyen a mai is
újra, egy tiszta lap.
Hadd legyek kedves, és ajándék,
tiszta szív, nem önző akarat.

Vigyázz a szívedre,
legyen rajta lakat.
Minden, mindig,
olyan gyorsan elragad.


Istenem,
adj tiszta szemeket,
mutasd meg milyen,
a te szent szereteted,
hogy adhassam tovább:
ne magamat, hanem téged.
Ne várjam mástól,
én mindent tőled kérjek,
ne is kapjak semmit,
ami nem tőled ered,
hiszen ami jó, az csak tőled jöhet,
adj nekem tiszta, tiszta,
tiszta életet!
Ne engedd visszatennem,
ha már ledöntöttem veled...
Adj új szavakat,
hogy a számra se vegyem,
mert amiről beszélek,
akörül forog az életem...
legyél benne
minden betűmben!
...

Ámen.

Talán már egy harmadik?

Él bennem két nő:
az egyik csábos és eszes,
a másik szép, de szerény.
A ravasz és a kedves.

Az egyik el akar bűvölni téged,
le akar venni a lábadról,
nem riad vissza a mély dekoltázstól,
a szexi necc-harisnyáktól.

A másik azt szeretné, hogy te bűvöld el,
lassan környékezd meg, úgy szédítsd el,
hogy romantikus légy, add meg a módját...
ő a végtelenségig várna rád.

Előbbi a csókodért ölni tudna,
utóbbi egy érintésedtől is futna,
de mindketten táncolnának veled...
csak tartanak tőle, hogy a lábadra lépnek.

Az egyik mesélne lelkesen, órákon át.
A másik hallgatna téged, hogy Isten hogy áld
meg téged minden nap nagyon...
mindkettő szeretne és egyiket sem hagyom.

Az egyik kacsintva nevetne rád,
a másik pirulva nézne el, ne lásd,
ezt a lelkemből kitörő intenzitást.
Mindkettő olyan más.

Mindkettő olyan másképpen,
szeretne rajta lenni a térképeden:
az egyik az eszed, a másik
a szívedet akarja lenyűgözni.

Mindkettő együtt -vagy talán már egy harmadik?-
szüntelen csendben térdelve imádkozik,
hogy egyik se érhessen hozzád addig,
amíg nem az Istenben bízik.

Az egyiknek még meg kéne tanulni
Benne, és nem magában bízni
...mert nem vagy olyan sekélyes -ezt tudom-,
hogy csupán külsővel bárki elbájoljon.

A másiknak azt kéne megtanulnia,
hogy Ő az az egy, akiben lehetne bíznia,
és nem kéne rejtegetnie a lelkét...
...hiszen Isten megvédi azt, ami ilyen szép.

Csodálom a hitedet, a jellemedet,
...a mozgásodat és a tekinteted...
a hibás-teljes, bűnös-bűntelen lényedet.
Bár adna Isten nekem tisztább szemeket!

Bár lennék ing a válladon, a karodon,
bár ölelhetnélek naphosszat anélkül,
hogy akarnék mást is tenni...a gondolatom
próbálnám elkapni, de nem tudom.

Állandóan az Istennek dobálom az
összegyűrt verses galacsinokat rólad,
Ő meg csak örül, hogy legalább nem neked...
tisztára mossa mindegyik énemet... az egészet.

Hogyha már elegánsan, egyszerűen
gyönyörű, de visszafogott leszek,
és nem akarom többet rejtegetni a lelkemet,
úgy leülnék egyet beszélgetni veled...

...egy forró tea mellet...
...Jézussal hármasban...
Ja, nem mondtam? Nekem ilyen
szent vőlegényem van.

 

Megtör az élet

ha rád nem figyelek,

de miért figyelnék

ha megtör az élet?

Figyelj te!

Nézd, itt

vannak az álmaim!

Hogy jobbat tartogatsz?

De nézd, milyen ez a kupac!

Ez a sok törött emlék bánt

és a múltba mindig visszaránt.

Én nem tudok a múltamból

erőt nyerni,

nekem az ígéreteidben

kéne bízni,

de azokat nem értem, nem is

akarom érteni,

mert félremagyarázom

és össze fogok törni

megint.

Hogy aztán

újat építs belőlem.

Hamuvá égek,

hogy megújíts,

még erősebben.

Aztán újra, újra,

és újra elbukom,

hogy újjá tehess mindig,

egyre jobban, ragyogón.

Miért karolsz fel mindig,

ha úgyis újra elbukom?

Miért szeretsz még mindig,

akkor is, ha nem hagyom?

Miért tisztítasz

újra és újra meg,

ha ennyire szeretem,

mikor a mocsokban hempergek?

Sírva keresem az okokat, ütlek,

beléd rúgok, megfeszítelek,

ezerszer, újra meghalsz

miattam, értem,

és mikor megértem,

még akkor sem értem,

hogy lehet szeretni,

akit átitat a szégyen,

hogy lehet szenvedni,

azért aki néz tétlen,

hogy lehetsz szerelmes,

abba, ki megvet!

Miért törlöd a könnyét,

annak, aki megvert,

aki leköpött és lándzsával

szúrta át az oldalad?

Miért szereted azt akiben,

olyan sok gyűlölet fakad?

Miért udvarolsz, 

ennek a rideg nőnek,

ha úgyis újra beléd rúg,

és újra elfeled?

Miért ér egy koszos lélek

annyit, hogy a véreddel

minden nap kifehérítsed?

Miért kapom minden nap meg

végtelen, feltétlen

újra a szeretetedet?

Mikor fogom megérteni,

hogy mennyire nem értelek?

Annyit szerettél már

de még mindig nem értem egészen

milyen nagy és megfoghatatlan is

a szerelem.

Próbálkozom,

de nem tudom...

Hogy szeresselek viszont?

lágy, krémes
fagylalt-nyalatok
kekszesen
édesen
elmállik, mint a képzeletem

túl sok gondolatom van
túl sok minden vesz körül
mire mindent felfogok
az idő gyorsan elröpül

néha kell egy nap, egy óra
mikor elmehetek elvonóra
ettől az addiktív világtól
beteltem egészem a bánattól

a tegnapom könnyes volt
a múlt évem szennyes
ma a szemem ragyogott
mert Isten kedves

ha ellököm
Ő az egyetlen
ki újból megkeres


ha ellököd
Ő az egyetlen
ki újból megkeres

részegen
ne engem
mást szeress

egy kicsit megszerettelek
aztán
egy kicsit beléd szerettem újra
egy kicsit te voltál a már
a még mindig
s az újra

az idő úgy gyógyít,
hogy homályt terít
a múltra
a szép csillogni fog még
de tompán rémlik csak
minden, ami csúnya

ha a jelen kellemes
hogyan döntöd el
hogy tényleg változott
vagy csak az emléke kedves

agymosom magam
és rólad álmodom
felkelek, és mint a cigit,
elnyomom
de hogy miért a kezemen
azt nem tudom
aztán elrejtem előled
a frissebb sebeket
hisz nem kellek
már rég tudom
talán pont erre kell
egy kis másféle fájdalom


-Van tüzed?
-Azt hittem leszoktál...

forrás

Istenem, add...

Istenem, add, hogy lássam az embert!

Istenem, add, hogy lássam a férfit...

Ne a bálványt, ne a srácot, ne a régit.

Istenem, add, hogy lássam az embert,

de add, hogy lássam a szentet is!

Ne a bűnöst, de ne a tökélyt, 

és azt se, aki már nincs is itt...

Adj tiszta szemeket!

Ne vádlót.

Ne imádót!

Adj -hozzá- tiszta szeretetet!

Ne önzőt,

ne túlzót...

add tisztán a Tiédet!

Ha veled nem megy,

egyedül bele se kezdek.

Úgy nem megy

...

Borítsd rám -bűnösre- reggel

újra a kádnyi kegyelmed.

Akkor is, ha egyszer máshol ébredek...

Nehéz a súly...félek, hogy elesek.

Karolj fel, és vigyél, mert elveszek!

Túl sok, és sűrű körülöttem

a baljós viharfelleg...

De ha átölel karod,

veled ezen is átmegyek!

Adj Uram, adj még,

több és több kegyelmet

...

Kell a szereteted!

Dolgok a falamon

Bámul rám egy vers a falról:

Illyés Gyula esti dala...

s annak minden búja-baja.

Ahogy a lelkemet feldúlja,

az valami csodás förtelem.

Titkos vágyakról mesél,

amiket ha nem lettél volna,

nem kéne értenem.

Mellette egy apró szösszenet;

viccek, újságból kivágva,

hogy enyhítsék a légteret.

Súlyos lélegzetvételek.

Mint Dr. King halála Gandhi mellett,

s hogy a megbocsátás nem egyszeri,

hanem folytonos tett.

Hat ujjú tenyérnyom a falon;

Lánchíd és vonatsínek.

Egy pár, akik táncolnak;

egy macska; nagy szemek;

egy férfi háttal.

Egyszer mindenki elmegy.

Mire észreveszed mi vesz körül,

már benned van és átsző téged.

Vagy,

ami az ereidben folyik

az határozza meg,

hogy mi az, amivel magadat

körülöleled?

Tégla

Álarc

Valami rajz

És egy régi vonatjegy

Üres lap, tinta, és érzelmek

Olyan sokat írnék, és mégis keveset

Lopott-adott szavak...

Ébredek? Kábítanak?

Hosszú percek, pillantások,

Buborékszív. Electroshock.

Semmi - de minden?

Véges - végtelen?

Szív és értelem

Bűnösen bűntelen

Tiszta foltok

Hibátlan hibák

Sárgák kéken

Csillagfény az éjben

Értelmetlen mondatokban megbúvó
logikus lételem
az érzelem?

Érvelek bárki mellett

és érvelek bárki ellen.

Sosem tudom mi legyen,

elvesznék emberekben.

Te meg még nem vagy sehol,
és már melletted érvel

az Isten.

A tenyerén visz minket,

*                      aztán tapsol,                      *

és itt  teremsz mellettem.
?

Keserédes álom

Néha éjeken
rólad álmodom:

Szent vagy, fenséges...
és ott a csókod a vállamon.
Keserédes egy álom...

Rossz ez,
tudni milyen édesek az ajkak.

Főleg,
hogy az emlékeimben
nem is a tieid vannak...

Itt ez a szégyen,
ez a múlt, ez a bűnköteg!
És az Isten, tudom, megmos,
de nem tudom mit tegyek.

Nehéz belé és nem
beléd kapaszkodni,
pedig Ő meg tud, meg akar
és meg is fog tartani!

Furcsa ez, hogy úgy érzem,
el is eshetnék miattad,
de mégis te segítesz nekem, 
Jézussal miképpen járjak.

Forró tekintet

...mint a frissen főtt kávé:
belekóstolnál,
de félsz, hogy megéget.

"Megmelengethetné a szívedet!";
"Ne várd meg,
míg az érzések kihűlnek!";

...de mi van, ha már jó,
ha épp így tökéletes?