nélküled a világ

(ilyen sorrendben olvasandó)

Ma felkeltem reggel

és

nélküled keltem fel

Nem néztem az arcod

nem győzködtem a szívem, hogy eresszen el

mint eddig, ma is ugyanúgy csak

menni kell

Nem mondhatom el

mert nem vagy a része,
- egésze - már az életemnek

más párnák ölelik hullámait fürtjeidnek

más nyitott ablakán befutó szellő

csókolja a bájgödreidet

úgy leírnám
a hiányt

de

sosem voltak elég jó szavaim, hogy dícsérjelek

Dadognom kell, mert nem mondhatják el a szavak
mennyire szorosan, gyöngéden tartanálak,
ha nem bizonyultak volna már így is túl gyöngének a karjaim
átölelni a világ minden kincsét tebenned.

Igazán sosem értettelek,

bármennyire szerettem volna.

Nincs már esélyem, 

csak egy tétova búcsúszóra

és, mint máskor, most is

cserben hagynak a szavaim
a világ is
összedől, leomlik
minden fal

nem túl

nagy port kavar

lágy eső hull,
és kihajt egy virág.

Nem értem,
hogy lehet, 

hogy

újraindul
nélküled a világ?

Lágyan szemerkélő
éjjeli eső vagy,
olyan vagy, mint
ahogy narancsosan
ébred a nap
sugara,
felhőkön táncolva,
végigsimítva minden virágon,
levélen, ágon,
a rajta szunnyadó
kismadáron.
Úgy köszönsz mindig,
mint
a hajnali fény,
tapintatosan ébresztesz, hogy én
sose lehessek dühös rád,
s dalolsz,
ahogy madárcsicsergéstől zeng az ág,
s én mordulok még egy utolsót:
Hagyj még, olyan jót aludtunk!

Megcirógatod a bőröm,
lágyan, mint hűs szellő,
megnyugtatod a lelkemet,
mint egy körülölelő erdő,
szeretnék néha elveszni benned...
...de csak, ha engeded.

Csak nézem...

Esik az eső, s a szívem
megtelik veled... minden
kedves szavad: új csepp, nézem,
ahogy az ablakomon lepereg.

Érzem az illatát,
s olyan kellemes...
a lelkem úgy kitárnám,
hogy gyorsan bejöhess!

De elázna minden...
úgyhogy még csak nézem,
s az élményektől bővülten
állok idebenn...

Inkább kimegyek...
...bár az ernyő tönkrement...
Sebaj! Mindjárt megtalálom
az esőkabátom...

Istenem... csak az eső el ne álljon!

örömkönnyekkel
telt meg a reggelem
mert itt volt tegnap
és áldást szórt az Isten

leírnám valakinek,
talán neked?
de megtartom inkább...
titkok is kellenek

az ablakon
az esőcseppek
százai peregnek

most ez,
ez a minden,
ez csak az én kincsem
ha akarod irigyelheted

hogy boldog vagyok
"És mitől? Mondd!"
ne zavarjon,
hogy nem tudod

zápor van kint
és én táncolok

Már csöpörög...

Isten azt mondta:

"Küldöm az áldást,

adok neked

-nem soká- esőt,

csak bírd egy kicsit,

a kapálást, gyomlálást!

Nem elég puha

még ez a föld."

És felforgatta,

és megtisztította,

aztán elvetett

még egy pár magot...

És gyűlnek a felhők,

friss pára illat jön, 

mindjárt megindul!

Már csöpörög...

Tudom, zuhogni fog,

és majd ujjongva táncolok,

átitat mindent a kegyelem.

Várom, hogy szakadjon,

essen már! Essen! 

Állok és az ég felé

Kitárom két kezem.

Mit tartogatsz, Istenem?

Hadd táncoljak veled...

Mindig úgy érzem,

mikor mesélek rólad,

hogy csak mosolyog az Isten...

...Ha kérek: ad nekem,

ha félek: átölel,

beszélgetünk arról, miért vagy,

és tanít, végtelen türelemmel.

Előhoz, ha őt keresem,

félretesz, ha téged.

Nem hagyja, hogy elmenjek...

...Azt sem, hogy túl közel érjek,

és megégjek.

Féltőn óv tőled,

és tőlem téged.

A szárnyaival betakar,

ha bármi újra megsebez,

fogja a két kezem, vezet...

...Velem lassan lépeget.

Táncolok tétován: tanít,

hogy bízzak benne, amíg

valaki másnak átenged.

Valaki, egyszer, majd lekérhet,

de nem most még,

mert még botladoznék...

...Vagy alaposan a lábára lépnék.

De az Istennek ezzel nincs baja.

Táncolunk, s ha megbotlanék,
szeretőn ölel a karja.

***

Körbevisz a házában

és minden kincset megmutat.

"Érted van minden itt,

s nélküled értéktelen kacat."

Kiül velem az erkélyre

nézni a csillagokat.

"Ez is mind miattad van...

És nézd! Azok érted hullanak."

Sétál velem a kertben,

ahogy szemerkél a lágy eső.

Kint futunk, nevet velem,

átölel...nekem minden Ő.

Visszamegyünk a terembe,

és táncolunk tovább,

habos ruhában perdülök,

körülölel a ragyogás.

Kristálycsillárok, koktélok,

és nyüzsgő bálterem...

és engem csak az bűvöl el,

hogyha te itt vagy velem.

Az életemet

már csak veled élvezem.

Egyedül elvesztem,

amíg minden mást kergettem...

***

Most kértem,

és te adtál,

de megriadtam,

visszaadnám.

Tartom a kezem, hogy vedd el,

te meg csak mosolyogva nézel rám...

Homlokon csókolsz, s annyit mondasz,

lágyan, kedvesen:

"Kicsit még várj!"

Várok, nézlek...

Itt hagyod, vagy elveszed?

...kevésbé félek...

A kegyelmed látom, s a szeretetedet.

Bármi lesz végül, és

bármit hoz az élet,

egyet kérek csak, hogy

vezess amíg élek!

Hadd táncoljak veled...

A képért köszönet Tarnói Terciának :)

Esik az eső.
Mindig az első
csepp, ami megragad
minden másikat,
ami őutána
az üvegre tapad?

Te vagy mindig
az első gondolat.
Minden -is!-
köréd épül, ragad
a fejemben, és
az összes megmarad.

Esik az eső

Esik az eső.
Lemossa a sminket.
Sarat csinál,
amit bármelyik autó
a ruhádra lökhet.

Esik az eső.
Lemossa a port...
Minden fáról,
minden bokorról,
minden terhet lekapdos.

Esik az eső.
Felfrissít, megitat
mindent, ami él.
Mindent, ami mozog
tisztán, hűsen eláztat.

Esik az eső.
Nézem, ahogy hullanak:
a sok apró szem,
a sok csepp. Oly csillogó,
hogy azt hinném, hullócsillag.

Esik az eső.
Mámoros, párás levegőt hoz.
Homállyal takarja el
a kék eget, madarakat, Napot,
és jobbá teszi a hangulatot.

Esik az eső,
a szívem is kimossa:
a stresszt, a depressziót
az aggódást, tépelődést
az áradat elsodorja.

Esik az eső,
és én megszűnök létezni.
Megmarad a csönd
...áldott, szent áhítat...
Nem akarok vérezni.

Esik az eső,
zuhanok én is:
a semmibe, sehonnan.
Semmilyen érzés...
eső lettem én is.

Esik az eső,
és kilök magából,
mert hús és vér vagyok,
nem víz, nem kellemes...bántó?
De hát...én nem is voltam ártó!

Esik az eső,
és újra ő szeretnék lenni,
de nem enged közelebb,
csak éppen annyira,
hogy rám tudjon hullani.

Esik az eső,
és én nem tudom megunni
azt, ahogy kellemesen
össze-vissza-szétáztat.
Szebben nem tudom leírni...

Esik az eső...
Hadd essen!
Hulljon, záporozzon!
Hevesen szakadjon!
Cseperegjen... szeressen.

Elmentem sétálni

Egy nap besötétedett

és a halk, a csendes

eső is eleredt, szemetelt. 

Akkor elmentem sétálni

és az Úristen is velem támadt jönni.

Mentünk, beszélgettünk.

Hallgattunk, figyeltük

ahogy az eső az úton kopog, 

ahogy a béka a fűbe bukott,

éreztük ahogy minden boldog.

Kutyául eláztunk kint, 

amíg néztük ahogy a szél int, 

s ahogy a lusta felhő, mint

parasztbácsi a földre köp

aztán meg kiabál, mennydörög.

Békés és boldog volt a szürke ég, 

figyelte és félte, ahogy Ura lent lép. 

A Megváltó pedig sétált mellettem, 

az én Jézusom, a kedvesem, 

az én földöntúli jegyesem.

Hazakísért, és a kapualjban

a Mindenhatótól én csókot kaptam

...édeset...lágyat...szerelmeset.

És az eső meg csak ömlött, úgy esett, 

mintha mindennapos lenne az eset.

Reggel aztán, az ébredés után

én énekeltem, és ő festett nekem:

felhőt, amely megbotlik sután, 

ahogy átfut a szélfútta fellegeken

... Jaj, hogy én mennyire szeretem!