nélküled a világ

(ilyen sorrendben olvasandó)

Ma felkeltem reggel

és

nélküled keltem fel

Nem néztem az arcod

nem győzködtem a szívem, hogy eresszen el

mint eddig, ma is ugyanúgy csak

menni kell

Nem mondhatom el

mert nem vagy a része,
- egésze - már az életemnek

más párnák ölelik hullámait fürtjeidnek

más nyitott ablakán befutó szellő

csókolja a bájgödreidet

úgy leírnám
a hiányt

de

sosem voltak elég jó szavaim, hogy dícsérjelek

Dadognom kell, mert nem mondhatják el a szavak
mennyire szorosan, gyöngéden tartanálak,
ha nem bizonyultak volna már így is túl gyöngének a karjaim
átölelni a világ minden kincsét tebenned.

Igazán sosem értettelek,

bármennyire szerettem volna.

Nincs már esélyem, 

csak egy tétova búcsúszóra

és, mint máskor, most is

cserben hagynak a szavaim
a világ is
összedől, leomlik
minden fal

nem túl

nagy port kavar

lágy eső hull,
és kihajt egy virág.

Nem értem,
hogy lehet, 

hogy

újraindul
nélküled a világ?

(elfáradtam...)

elfáradtam

nem most, régebben...

megkeményedtem

falat húztam a szívem köré, hogy ne tudd áttörni

és te virágot hagytál minden hajnalban

a kapuban

nem értettem

nem is akartam

csak a várfalat védtem

unos-untalan

és befújta a kedves illatot a szél...

körém kertet ültettél

sírva rettegve álltam ellen

míg a kert, a gyümölcsfák

körülnőttek engem

a gyökerek aláásták

a kőfalat

befújta a szél is a magokat

kinőttek a várkertben

a szereteted betört és semmit sem tehettem

rést ütött a sok ág, inda a falakon

s te kint vártál ugyanúgy, minden hajnalban s alkonyon

napfényt hintettél be a réseken át 

és én nem bírtam tovább a kegyetlen önkéntes magányt

kifutottam a rengetegbe

és ott vártál

újra átölelve

lebontod a szívemről a kemény falakat

türelmesen hordod a téglákat el

mindig, újra és újra csak jössz

ugyanazzal a végtelen szeretettel 

Ent-asszony

Tavasz volt
és én megnyíltam, éltem,
bár a Tél után
egész kicsit még féltem,
rügybe borultam, majd
kinyílt rajtam sok virág.
Némelyeket vihar vert el,
párat letépett a gyermeki vágy,
hogy a szépet vigyék,
valakinek adják.
Az élet ilyen...
és haladt tovább.

Nyár volt már
mikor a virágok lehulltak.
Helyükre lassan, óvatosan dagadtak,
nőttek a zöld gyümölcskezdemények.
Párat megkóstoltak,
de rájöttek: nem ért meg,
eldobták, mentek tova,
s Őszbe fordult az élet...
ment, ment,
de hova?

Megérett, amit hagytak, a maradék:
leszedték, be- meg kifőzték
...egészen elfáradtam.
Vártam egyedül, narancs-ruhámban,
hogy végre elszenderedjek.
Ágaiddal ölelj,
míg köréd kulcsolom gyökereimet...

A Tél: takaró, puha, tiszta hó.
Alatta: tartom a szíved.
Érzem, hogy dobban, s ahogy nézel,
szavak nélkül mondja "szeretlek".

Annyival szebb

annyival szebb dolgok vannak mint a szerelem...
de mégis ezt, ezt kértem szüntelen,
ahelyett, hogy megcsodáltam volna a hajnali Napot,
én csak elfonnyadva vártam a napot,
amíg kivirágozhatok

eljött és én kiszáradtam
megtalált, és én elijedtem,
mert nem azt kaptam amit reméltem, és ő sem
négy évbe telt, míg elengedtem

álltam kiszáradtan
sírva és megtörten
és átkarolt Isten
megnyugodtam
ebben a tiszta szeretetben
önzetlen ölelésben

minden érintés fájt
minden simítás tűz volt,
ami megégette a testem
mert nem nekem szólt,
hanem csak lopott tőlem
hólyagosra égtem,
mire rájöttem,
hogy ölelő kar soha
nem lesz teljesen önzetlen...
amíg láthatatlanul
meg nem érintett az Isten...
elvesztem, de megtaláltam magam
két mindenható, gyógyító karban

annyival szebb dolgok vannak mint a szerelem...
de mégis ezt, ezt kértem szüntelen,
ahelyett, hogy Őt beengedtem volna,
pedig tudtam, jobb lenne, ha itt volna
és mikor beengedtem, nem tett szemrehányást,
hogy ugyan mégis miért zártam ki eddig
élő vízzel mossa, kötözi sebeim,
és minden napot külön megszépít

átmosott a szeretetével
és én lassan rügyezni kezdtem
minden reggel megöntöz,
tavasz van,
örök,
virágba borulok egészen

kinyitottam az ablakomat
hallgatom, ahogy dalolnak a madarak
és örömömben
csendben könnyezem
olyan szépek a hangok,
s ahogy
futnak a felhők az égen
fest ez az Isteni kéz,
s közben halkan dúdol nekem
...annyival szebb mindennél
ez a szeretet, amit ad nekem...

Csepp, a Levélről

Szép leszek holnap
mint a hajnali harmat,
s mint a csepp a levélről,
lehuppanok rólad,
leröppenek,
földre szállok
a kellemes zöld csillogásból:
tisztafény-prizmává válok,
ahogy zuhanok.

Aztán puha földre esem,
elkap a kedvesem,
az Isten,
átölel szerelmesen,
feltölt mindennel, amire
szükségem-szükséged lehet:
mire eljön az éj, magadba szívsz,
eggyé válok veled,
és virágba borulunk.

Ahogy vékony ereidben
felfutok törzseden,
ágaidon,
a gallyakon,
szétterülök a levelekben,
elsimulok a tenyeredben,
nesztelenül mozdulva a szélben,
szomorúfűz-hajunk meglebben,
öröm árad szét két-egy testben.


Még csak lágy, harmat-csók vagyok,
amit az Isten lehelt rád,
még várom, karodba mikor hullhatok,
s mikor lesz a rügyekből virág.
Csak vagyok,
és lágyan tart a levél...
gyöngéden simító tenyér,
melyben ellazulhatok.
Veled önmagam vagyok.

Szerelmes vagyok a nyárba.
Forró, heves, viharos, kellemes,
ragyogó, mámorító, vad...
Mindig emlékezetes.

Szerelmes vagyok az őszbe.
Olyan kellemes narancs ruhája, vörös rúzsa!
Mindig siet nappal, haja lobog a szélben...
Este nyugodt csak, a kanapén teázva.

Szerelmes vagyok a télbe.
Minden hóba, a csillogó fehérbe,
pirosba, zöldbe, a karácsonyi éjbe...
Csóktól forrón lebegő hideg leheletekbe.

A legszerelmesebb mégis: a tavaszba.
Beszélgetésekbe, amik belenyúlnak a madárdalos hajnalba,
rügyekbe, virágokba, az éppen elmúló bánatba...
Abba a "Mindig, újra jön valami jó!"-ba.

Kint a Dohány utcán

"Életem szerelme"
kint állt a Dohány utcán:
kezében egy szál virág,
és verset tanult talán.

Egy darab papírt markolt...
Ahogy néztem, láttam, hogy folyton
áttekintgetett az utcán.
Idegesen, feszülten ott strázsált...

...biztos egy gyönyörű lányra várt.
Én meg csak kémleltem
át az utca egy láthatatlan ablakán.
Rejtett az emelet...

...ölelt a boldog magány,
nyugtató tudattal bennem,
hogy valaki egyszer
majd engem is így vár.

Talán épp ő?
Talán nem jön a nő...
Talán egyszer összesodor még
valami földöntúli erő.

. . .

Az arcát ha látnám, nem ismerném meg már,
és arra sem emlékszem, végül jött-e a lány,
csak az maradt meg, az a szál virág...
és ahogy áll, vár egyedül, kint a Dohány utcán.

Az Isten asztaldísze

Ma láttam az arcomon a ráncokat
És megláttam szememben a nagyanyámat
Az erős, és tündöklő nőt
Aki elment már... mégis örök

Ma néztem először a ráncaimat
És arra gondoltam milyen bájosak
És mennyire más lettem, változtam
...mint az az áldott öreg hölgy... hiányoltam

Párától göndörek a tincseim
Mint egyszer régen neki
És ettől úgy érzem kicsit
Mintha a szemében lennék valaki

A rég lehunyt szemekben
Amik alatt áldott mosoly lapult
Én sosem láttam betegnek
Nekem mindig erős nő volt

Még ha elvette is a rák...
Kit ne venne el?
Ő volt e kertben a legszebb virág
Az Isten csodálni vitte el


Lemetszette
Kristályvázába tette
Elő vizet iszik
Most már mindörökre

Vágott virág

Most csak úgy örülnék
egy csokor halott virágnak...
de egy szála is elég lenne
egy vadrózsabokornak.

Tőled? Hát, az még inkább
kedves lenne nekem
...viszont az ilyen ábrándokat
tudom, hiába kergetem.

Ó, igen, feldobna
egy vörös-, vagy sárga rózsa,
egy tulipán, orchidea, vagy
pár szegfű bódító illata.

Csak egy halott virág...
ennyire vágyik a szívem.
Egy csokorra, aminek a végén
szerelmes szíved ott lelem.

Három szép napig, vagy
tovább, éke lenne itt bent
asztalnak, szobának, az egész háznak,
ahogy a vázámból boldogítgat.

Hasra esne rajta
a Nap, és a csillár fénye,
és az illatos sugár bódultan
ugorna utána a szemembe.

Aztán, ha látom, hogy szirmai
lassan kezdenek hervadni,
fogom és kiszárítom, mert
még tovább szeretném csodálni.

Mert azt nem akarom,
hogy ez is végleg elmúljon!
Borosüveg nyakába tűzöm,
vagy falra. Szöggel átszúrom.

...de inkább az üveg.
Az karcsú, elegáns, kellemes,
mint nekem ez a kis virágod,
amitől a szívem épp repdes.

Ha barnát találok meg: nem
barna a haldokló sziromvég?
Összhang lesz, harmónia, míg
észre nem veszed, mennyire sötét.

Ha fehér üveg, átlátszó:
kontúrt ad, mint Ég a Földnek,
mint ahogy mi adtunk egymásnak.
Látszólagos ellentétek...

Nem írok, azt hittem,
többet már verseket neked.
A gondolat megint rádtévedt...
hiányolom a lelkedet.

...

Most csak úgy örülnék
egy szál vágott virágnak.
Szárazon, egy üvegben végezné.
Mint a plátói szerelmek.

Egy szerelmes dal - A love song from my heart

Egy szerelmes dal
száll fel szívemből,
Egy szerelmes dal
most csak neked.
Mert bármi baj érjen
ebben az életben,
Mindig megtart engem
erősen szorít két kezed.
Szerettél, mikor még
nem is ismertelek,
Óvsz engem és védesz,
mint a legnagyobb kincsedet,
A madarakkal, virágokkal küldesz
nekem szerelmes verseket,
Értem helyezted az égre
a Holdat, nekem teremtetted
a tavakat, a folyókat is,
Hogy beléd szerelmes lehessek.
És milyen jól összejött
ez a dolog neked,
Hiszen nem tudnék már Jézus
élni , szeretni : nélküled.

A song is rising up,
A love song from my heart.
This song -rising up now-
is just for you, my Love.
Because if anything in life
goes wrong and is tough
Your arms keep me tight,
Your hands lift me up.
You loved me even
when I did not know about you,
I'm your gratest treasure,
you say "I'll always protect you".
With the birds and the flowers
You sent me poems of love,
You put up in the sky -for me-
The Moon and the stars.
The lakes, the rivers you made
For me to fall in love
With  you my creator
And it worked dearest dove.
Because without you Jesus
I couldn't live, I couldn't love.

Búcsuzó csend

Megmozdult a csend.
Lassan, komótosan ment,
Benézett a sarkon,
Majd tovább menetelt.

Madarak fülébe suttogott,
Virágokat ébresztett halkan.
Sétált, ment, baktatott . . .
Megállt egy kapualjban.

Szívott egy szál cigarettát
És ködfüstöt fújt a tájra.
Eltűnt, elfogyott lassan
A napfelkeltét csodálva.

Eltűnt, s helyén csepp neszek,
Csivitelő, csöppenő hangok serkentek . . .
Simán csurrant dércsepp a fűszálakon,
Csicsergő madarak csüngtek az ágakon.

Édes búcsúcsókot dobott
A Hajnal még a holt csönd után
. . . emlékét is feledtük
A zsibongó, forgalmas utcán.

Virágai a Holdnak

Ahogy meglátod az ezüst teliholdat,
Egy helyen ekkor virágok nyílnak.
Virágai csodáknak, és végzet virágai:
Nyílnak reményvesztetteknek, s kik világ bolondjai.

Nem a bátornak, sem a bölcsnek,
S nem gyengének, aki megalkudna,
Hanem annak, kinek vesztesége terhe,
Annak, ki tenne, hogy szerető szívét gyógyítsa.

Virágai csodáknak, virágai elmúlásnak
Egy hold alatt neked nyugalmat adhatnak
Eltörölhetik az összes fájdalmad
Vagy ha varázsuk kevés, a sírnak átadnak.

Flowers of the moon

Just as you see the full silver moon
That’s when flowers start to bloom.
Flowers of miracles and flowers of doom
These for the hopeless those for the fool.

None for the fearless, none for the wise,
None for the weak who would compromise
But for the ones whose burden is loss
For those who’d do anything to change this cause.

Flowers of miracles, flowers of doom
Their magic can give you peace in one moon.
They can set you free from all the pain
Or can end you, this to be your gain.