(ülj velem)

 

Ma messzire mentem, mint a fény

nem vártam meg, a Napot, míg rám süt

tiszta lény,

nézd, itt vagyok hát

Hát végre itt vagyok

nem mondok nagyot

nem akarok

csak ülni itt veled csendesen

bejártam a világot, futottam egy nagyot

majd mindent elmesélek, megmutatok

de elfáradtam rendesen

ülj velem

csendesen kedvesen (m)

Annyi örömöt, annyi szépet láttam,

elrejtve ebben a konok, makacs, gonosz világban,

annyi kincset, nevetést, mosolyt, talányt,

titkot, remegést, féltést, hiányt

ahogy betöltene az Isten minden üvöltő magányt

Olyan gyönyörű volt, és annyira gyötrődöm

A jó és a rossz között félúton vergődöm

Sírva táncolok, nevetve vérzek,

Ülj velem csendben, hagyj

annyi mindent érzek (!)

már csak attól is, hogyha rádnézek

Minden örömöd, minden bánatod

mint térkép ráncolja össze a homlokod

szarkalábolja a szemed

Minden ami van elmúlik

és mégis örökre a tied.

Bár lehetne a szeretetet

igazán szavakba önteni.

Láncba fűzném neked

és úgy kötném a nyakadba.

...mert Isten jó, jó nagyon

Miért ne szerethetném a hajnali napot
s, ahogy az arcodon hagyott
egy szerény leheletnyi sugarat?
Miért ne szerethetném a madárdalokat,
az édes, reggeli trillákat, bókokat;
a csípős hidegben az ölelő takarókat;
a meleg, sátorszerű sálakat;
a mosolyt az arcodon,
amiért így beburkolózom?
Miért ne szerethetnék
bele minden rügyező bokorba;
a Dunán a hidakba;
a folyón a habokba;
meg a cappuccinokba is?
Miért ne szerethetnék mindent is?
Miért ne szerethetnék a világba,
ami a szemedben tükröződik?
Magával ragad,
és messze visz...

Én magamat kérdezem,
de nem én, hanem tőlem az Isten...
Miért ne szerethetném a kincseket,
amiket nekem ad, ráadásképpen?

Fiad vére volt az ajándék
s ez az élet csomagolás csupán...
de aki ilyen árat fizetett,
miért akarna fukarkodni még ezután?
A legszebb dobozban,
díszesen-színesen kapom,
masnival a tetején:
mert Isten jó, jó nagyon.

Én magamat kérdezem,
de nem én, hanem tőlem az Isten...
Miért ne szerethetném a kincseket,
amiket nekem ad, ráadásképpen?

Miért ne szerethetném az alkonyi napot
s ahogy az arcodra csókolt
egy utolsó narancs-arany sugarat?
Miért ne szerethetném a tűz körüli dalokat,
a hangos estéket, ahogy éneklünk az Úrnak;
a csípős hidegben az ölelő karokat;
a kertvégen, erdőben felvert sátrakat;
a mosolyt az arcodon,
ahogy ragyogva kivirágzom?
Miért ne szerethetnék
bele minden hullócsillagba;
a Dunán a habokba;
a folyón úszó hajókba;
meg a pezsgőbuborékokba is?
miért ne szerethetném még ezt is?
miért ne szerethetnék a mélységbe,
ami a lelkedben lakik?
magával ragad,
nem ereszt...

mégis felszabadít:
mert Isten jó, jó nagyon.

Nehéz néha hinni, hogy van szabad akarat,
és, hogy a szerelmet nem őrzik angyalok
odafent, hét lakat alatt.

Isten rajtam annyit mosolyog...

Nem ám akárki 2.0

"Istenem, kéne valaki..."- mondtam,

és ő mosolygott csak: "Dehogy kell!"

De én annyira nagyon akartam! 

Viszont tudta, hogy nekem nem ő kell... 

Elvette az elsőt - akivel elrejtőztem;

a másodikat - akibe kapaszkodtam;

a harmadikat - akivel kergetőztem.

Ültem, könnyek közt, értetlen... 

Aztán megfogta a kezem

És éreztem, erre volt szükségem

Átölelt és könnyekkel, remegve

Bújtam hozzá, s karjai közt elveszve:

"Istenem, nem kell más senki..."

mondtam... és ő megint csak mosolyog,

és én nem értem, mi van -már megint-,

de amit ad, mindig jobb, mint amit akarok...

Hogy is van...?
Legyen meg a te akaratod?

Kéne egy édes, kis vörös hajú tündér,

aki körbelebegné a nappalit!

Ölelkezős, bájos kis teremtés...

talán úgy hívnánk, mint a nagynénit.

Kéne mellé egy komoly iker!

Egy kis okos, barna-kócos törpe,

aki nem érti, miért lenne az öccse,

ha csak két perccel előzte be.

De legelőször egy csöpp kis szőke vadóc,

egy édes, ravasz, veszélyes bandita!

Csibészen, harsány nevetéssel,

olyan hangos-boldog, mint az apja... 

Hadd táncoljak veled...

Mindig úgy érzem,

mikor mesélek rólad,

hogy csak mosolyog az Isten...

...Ha kérek: ad nekem,

ha félek: átölel,

beszélgetünk arról, miért vagy,

és tanít, végtelen türelemmel.

Előhoz, ha őt keresem,

félretesz, ha téged.

Nem hagyja, hogy elmenjek...

...Azt sem, hogy túl közel érjek,

és megégjek.

Féltőn óv tőled,

és tőlem téged.

A szárnyaival betakar,

ha bármi újra megsebez,

fogja a két kezem, vezet...

...Velem lassan lépeget.

Táncolok tétován: tanít,

hogy bízzak benne, amíg

valaki másnak átenged.

Valaki, egyszer, majd lekérhet,

de nem most még,

mert még botladoznék...

...Vagy alaposan a lábára lépnék.

De az Istennek ezzel nincs baja.

Táncolunk, s ha megbotlanék,
szeretőn ölel a karja.

***

Körbevisz a házában

és minden kincset megmutat.

"Érted van minden itt,

s nélküled értéktelen kacat."

Kiül velem az erkélyre

nézni a csillagokat.

"Ez is mind miattad van...

És nézd! Azok érted hullanak."

Sétál velem a kertben,

ahogy szemerkél a lágy eső.

Kint futunk, nevet velem,

átölel...nekem minden Ő.

Visszamegyünk a terembe,

és táncolunk tovább,

habos ruhában perdülök,

körülölel a ragyogás.

Kristálycsillárok, koktélok,

és nyüzsgő bálterem...

és engem csak az bűvöl el,

hogyha te itt vagy velem.

Az életemet

már csak veled élvezem.

Egyedül elvesztem,

amíg minden mást kergettem...

***

Most kértem,

és te adtál,

de megriadtam,

visszaadnám.

Tartom a kezem, hogy vedd el,

te meg csak mosolyogva nézel rám...

Homlokon csókolsz, s annyit mondasz,

lágyan, kedvesen:

"Kicsit még várj!"

Várok, nézlek...

Itt hagyod, vagy elveszed?

...kevésbé félek...

A kegyelmed látom, s a szeretetedet.

Bármi lesz végül, és

bármit hoz az élet,

egyet kérek csak, hogy

vezess amíg élek!

Hadd táncoljak veled...

A képért köszönet Tarnói Terciának :)

Drága nagymama!

Emlékként belibbentél elém...
Annyira... túl hamar elmentél.
Szép, kristályos emlékkép lettél,
még mindig hallom azt, ahogy nevettél
...elfutott az idő, és kitágult a tér...
Néha az arcod vissza-visszatér,
olyankor a szív kicsit megtörik.
Fáj a részed, ami bennem él.

Kicsit idealizáltalak,
fejben szentté tettelek...
de mit tehettem volna mást?
Mit tehet, aki szeret?

Ha rád gondolok, időben
a szívem mindig visszamegy...
mint minden felnőttben,
bennem is sír egy kisgyerek.

Annyira hiányzol,
hogy te akarok lenni...
Mint egy tökéletes emlékkép,
olyannak akarok látszani...

Nem tudom ki voltál,
próbálom kitalálni.
Nem értem én sem, hogy miért
akarlak magamban keresni.

Egyszer talán, ha az Isten megáld
elbeszélgetünk egy jót...odaát.

Millió puszi:
Annád

Sárgák, kékek, Van Goghok
A képről egy kis festéket ellopok
És az arcodba kenem
Sokk
Futás
Bűnhődés? Kegyelem?
Vibráló színekben
pompázunk már mindketten...
boldog sárga folt vagyunk, 
ahogy táncolunk a kék égen.

...olyan művészi az a szétkent mosoly a képeden. 

😃

Forró zuhany

testhez tapadó fehér blúz
zöld szem, mély tekintet
hosszú pillantás
friss, vörös rúzs
sima tenyér
búgó hang, bódító illat
puha hajak
érdes borosta
erős karok
lágy érintés
bor ízű, édes száj
puha csókok
selymes bőr
játékos tincsek
éhező fogak, nyelvek,
szerelemszomjas ajkak
kellemes összesimulások
vándorló tenyerek
ívelt csípő
elcseszettül apró gombok
egymás nyakába nevetés
erezett karok
érdes tenyér
hideg csempe,
hűs vízfolyam és
halk sikoly
egy tekerés
forró zuhany
Te
Minden
sikamlós, szappanos kacajban

Olyan meleg a víz...félek hogy el-és össze-olvadunk.

Tavaszom

Megszerettem a mosolyod, Tavasz,
Minden reggel csak örömet adsz.
Sűrűn hulló könnyeidből is mindig,
Mindig virágot fakasztasz,
Mélyen érzel! Nem úgy, mint
az a cudar Tél.
Ezért várlak én.

Megszerettem ölelésed, Tavasz,
Minden éj után egy szebb hajnalt adsz.
Harmatos, friss, derűs kincseket,
Gyöngyöket hintesz mindenre, ahogy haladsz
...mint mágus, ámítasz, s megtévesztesz!
Nekem más nem kell,
Minthogy: itt, és te, és ez!

A hajad barna,
mint a
felázott föld.
A szemed fűzöld,
tekinteted...elkalandozó.
Ajkad cseresznyepiros, elragadó.
Ruhád oly kék,
mint az ég,
vagy, mint hűs vizű hegyi tó,
melyben elmerülni jó.
Egész lényed megrészegítő,
igen. Ez vagy: elbűvölő.

Úgy keresnélek én
a síkságon, a hegyen!
...de meg nem találhatnálak...
hiszen már itt vagy, mellettem.

Valahogy úgy érzem,

már csak én élvezem,

hogy az a drága Isten
havat teremtett nekem.

Mindenki jéggé fagy.

A leheletem is, mikor kiszalad

a számon, ahogy szívem kacag.

A szemem issza, csodálja a tájat.

Összehúzzák magukat és dideregnek,

míg én a puha takaróban fetrengek,

hótól ázom, -bocsáss meg csizmám, kabátom- nevetek...

Bent meg majd a kályhára tekeredek.