Ent-asszony

Tavasz volt
és én megnyíltam, éltem,
bár a Tél után
egész kicsit még féltem,
rügybe borultam, majd
kinyílt rajtam sok virág.
Némelyeket vihar vert el,
párat letépett a gyermeki vágy,
hogy a szépet vigyék,
valakinek adják.
Az élet ilyen...
és haladt tovább.

Nyár volt már
mikor a virágok lehulltak.
Helyükre lassan, óvatosan dagadtak,
nőttek a zöld gyümölcskezdemények.
Párat megkóstoltak,
de rájöttek: nem ért meg,
eldobták, mentek tova,
s Őszbe fordult az élet...
ment, ment,
de hova?

Megérett, amit hagytak, a maradék:
leszedték, be- meg kifőzték
...egészen elfáradtam.
Vártam egyedül, narancs-ruhámban,
hogy végre elszenderedjek.
Ágaiddal ölelj,
míg köréd kulcsolom gyökereimet...

A Tél: takaró, puha, tiszta hó.
Alatta: tartom a szíved.
Érzem, hogy dobban, s ahogy nézel,
szavak nélkül mondja "szeretlek".

Kedves...

Kedves vagy nekem,

mint a hajnali napfény

a lágyan hulló havon. 

Bár mindig így szállnál! 

Nem keserednék bele, 

hogy lapátolom.

Bár elolvadnál inkább 

a tenyeremre lebbenve!

Bár ne kéne 

veled veszekedve

kelni reggelente! 

Pedig olyan szép az,

mikor szállingózol,

mikor nincs veled bajom...

akkor áldás vagy, rólad ábrándozom.

Azt mondtad, mindig panaszkodom, 

zsémbes öregúrnak hazudtál! 

Eltakarítottalak, eltoltalak dacból, 

de mintha hiányoznál...

Most az a baj, hogy nem vagy, 

vagy, amit a szememre hánytál? 

Igaz minden csillogó szép szavad? 

Rossz ez a jég a járdán...

Miért hagyod mindig, hogy eltaszítsalak? 

Te is tudod, (Tudod te!) hogy utána 

mindig még szebbnek látlak? 

Hiányollak

Már a hó is te vagy...

esik, szemerkél, le, énrám.

Lassan, szépen száll.

Kedves... hazahullanál?

Szerelmes vagyok a nyárba.
Forró, heves, viharos, kellemes,
ragyogó, mámorító, vad...
Mindig emlékezetes.

Szerelmes vagyok az őszbe.
Olyan kellemes narancs ruhája, vörös rúzsa!
Mindig siet nappal, haja lobog a szélben...
Este nyugodt csak, a kanapén teázva.

Szerelmes vagyok a télbe.
Minden hóba, a csillogó fehérbe,
pirosba, zöldbe, a karácsonyi éjbe...
Csóktól forrón lebegő hideg leheletekbe.

A legszerelmesebb mégis: a tavaszba.
Beszélgetésekbe, amik belenyúlnak a madárdalos hajnalba,
rügyekbe, virágokba, az éppen elmúló bánatba...
Abba a "Mindig, újra jön valami jó!"-ba.

Piros folt lettem
a hófehér tájban,
és meglepődtem,
mikor azt mondták:
"Benned annyi báj van!"
Értetlenül álltam,
talán el is pirultam.
Mármint...még jobban.
Megköszöntem,
Továbbléptem,
Aztán virultam
az egész héten...

Veled Végre

Édes Istenem
segíts, hadd engedjem
el, ami képtelen
és azt, ami kényelem.
...hiszen tiéd a végtelen.

Túl nyitott a szívem:
beleférne minden, a világ.
...De bárki belép, ki is megy,
 a szívkamrában meg kong a csend...
...és szinte vág.

Édes Istenem
segíts repülni,
mikor a szívem nehéz,
lehúz, gondokkal teli.
Segíts élni!

Én nem tudok remélni.
Csak téged tudlak szeretni,
de ahogy próbálnál vezetni
én úgy félek követni.
Ne hagyj leesni...

Ölelj át Istenem!
Vegyél a karodba!
Ne hagyd, hogy verjen
a sors...olyan mostoha.
A lábam remeg, és tétova.

Add, hogy egy padon ülhessek,
nézhessek az égre,
az arcomba hulljon a hó...
...boldog legyek Veled Végre
                                      Nélküle.

Valahogy úgy érzem,

már csak én élvezem,

hogy az a drága Isten
havat teremtett nekem.

Mindenki jéggé fagy.

A leheletem is, mikor kiszalad

a számon, ahogy szívem kacag.

A szemem issza, csodálja a tájat.

Összehúzzák magukat és dideregnek,

míg én a puha takaróban fetrengek,

hótól ázom, -bocsáss meg csizmám, kabátom- nevetek...

Bent meg majd a kályhára tekeredek.

Hó, tiszta, feddhetetlen...

Hó, tiszta hó, ami
belepi a létet
elrejti az életet.

Valahogy mindent szépít
Elfed mély sebeket
A vágást, a hegeket

Puha takarót borít a tájra
Minden fára, virágra, fűszálra
A kutya biocsapdájára
Szemétre, mit szél fújt a járdára
A gravitáció lehúzza
ahogy ráhull a plakátra
Esik a padra, a hajléktalanra
Az úton a jeges kátyura

Hó, tiszta, feddhetetlen
Fehér, szent, elítélhetetlen
Tisztára mosol-e mindent
Vagy csupán titkokat rejtesz?

S ha jön a tavasz vajon mi leszel?
Titkoknak leszel kiszolgáltatója
Besúgó leszel az új évszaknak,
az álnokoknak leszel beárulója?

Leszel-e egyáltalán
        vagy csak belevegyülsz a sárba?
Leszel-e, ami a kemény talajt feloldja?
Leszel-e, aki az új virágokat táplálja?

Megóvsz-e minket, míg itt a Tél?
Vigyázol, míg szívünk a nyarat várja?
Betakarod-e a gyengét, védtelent?
Erőd leszel, vár? Börtön és zárka?

Tavaszt, Tavaszt már Ma!