Felébreszt az Úr
hajnalok hajnalán,
és verset ad a nekem,
gyönyörű éneket.
Pont nekem?
Miért nekem?
Átfordulok,
forgolódok,
de jön még...
Nem értem.
Nem érdemlem.
De besüt az első napsugár,
és a szívem táncrakél,
és a lábam talpraáll,
és a konyhába csak kitotyogok végre,
csinálok kávét -hogy lefőne végre!-
és megindul a harc a betűkkel,
valami botladozó szófolyam,
hogy leírja a leírhatatlant,
ami odakint van,
ami idebent tombol.
Neked adok egy darabot magamból,
és azt hiszem, én is
így teljesebb leszek.
Mégis,
mire vártam eddig,
miért nem énekeltem neked?
Lágy hegedű a hangom,
s kint ring a tavaszi szélben.
Ragyog vele az arany napsugár,
selymesen árad a légben,
de mégis porrázúz, szétüt
bennem minden gátat,
hogy kitárjam a szívem
az Örrökkévalónak.
Olyan nehéz az ébredés...
és te mégis megédesíted.
Olyan panaszos magyar vagyok!
De mégis, hát mégiscsak elég,
a Te hatalmas kegyelmed.
