fáj a hiányod

bennem a te

benned az én 

és mégis 

hosszú az út

messze a cél

bár ne lenne

ez a küzdés egyre

egyre csak előre

jutnék már 

egyről a kettőre 

gyere már

érnék már

haza

összekuporodnék az öledbe

tarts, mint gyermekét féltő anya

hadd ne kelljen

ma is erősnek lennem

hadd legyek gyenge

hadd legyek, akinek fáj

hadd kiáltsak hozzád

tudom, hogy meghallod imám

ha suttognék is

azt mondják, a sírás megnyugtat

és az üvöltés fájdalomcsillapító

nem neked kell, hogy a térdemen, 

a füvet, a hajamat tépjem

hogy kipanaszkodjam, ami fáj, s ami jó 

és hálámat eléd tegyem mindenért

azért is amivel csiszolsz

és azért is, ahogyan kísérsz

nekem kell

semmi sem fekete

semmi sem fehér 

a világ, sárga, zöld, piros,

mindent színesre festettél

durva és sima, büdös vagy illatos

mindenkor egyszerű, bonyolult, 

ez a munka részletes, alapos

és folyamatosan mozgásban van

mint én, reggeltől estig, szakadatlan,

az átoktól, amit a bűnöm miatt rám kivetettél

és az áldástól, a küldetéstől, amibe belehelyeztél

hadd legyek ma csak fáradt Uram

fáradt, mert nem tudlak megfejteni

se téged, se magamat, se másokat 

miért belénk helyezted a képmásodat

miért vagyunk pont mi

a csapnivaló korrupt nagyköveteid?

hogyan képviselhetnénk mi

az egyedül szent Istent itt?

hadd pihenjek az öledben

ölelj mint féltő anya a gyermekét

hogy holnap újra próbáljam

a másokat ölelni ugyanígy

Reggel - béke.
Kávé - végre,
adj nekem egy falatot magadból,
anélkül úgysem élem túl!

Finom úrinő vagy -
és mindig elfelejtek reggelizni.
Édes - kétes,
mindenható rétes?

Mindenem fáj,
és mindenért hálás vagyok,
és többre éhezem belőled.
Furcsák ezek az okok,

minden ami fáj,
azért fáj, mert van;
azért fáj, mert jó volt;
azért fáj, mert jó lenne.

Minden hiány közepén: ott ültél le,
nézelődsz körbe-körbe,
és mint üres szobában, tervezed,
hogy az ágyadnak hol lesz legjobb helye:

hiszen a sarokba, oda pont odaférsz.
Pont oda, ahonnan a bálványaimat dobáltad ki.
Minden szemétkupacom helyét
előre eltervezed, hogy majd meg mi töltheti,

mint egy igazi háziasszony:
és nem érdekel, ahogy a szégyenemben úszom,
miután megértem, hogy nagyobb
szégyen volt, amit eddig ott tartottam.

Ott tartottam, hogy éhezem rád,
hogy szomjas vagyok, hogy a lelkem érted kiált,
fut utánad, mint szerelmes ifjú!
Fut előled, mint nagymama papucsa elől a kisfiú.

Pogácsa, ölelés, húsleves.
Törődsz velem, és nagyon szeretsz.
Mint a saját fiadat, úgy nevelsz.

Mint anya a gyermekét, úgy vigasztalsz,
a szemeiddel tanácsolsz engem.
Ha apám, anyám elhagyna is,
tudom, te nem hagysz el engem.

Kucorgok a konyhában és imádkozom Jaj, Istenem! Megint elhagytam magam megint apró vagyok és törékeny megint minden úgy fáj Tervezem a napom és reménykedem hogy a lábam majd talpra áll hogy egyik lépés jön majd a másik után hogy nem kell egyszerre mindent csinálni de apránként talán a végére jutok Annyit küzdök, és annyiszor elbukok a saját lábamban, az asztal sarkában, egy rossz szóban, egy grimaszban, nem tudom hogyan kell a rossz berögződéseimet újraírni amikor annyi dolgom van de nem tudom remélni hogy majd végére érek egyszer megtanultam, hogy betervezzem hogy néha egy kicsit sírni kell kicsit gyászolni kicsit kucorogni veled gyengén a padlón mert ha azt tettetem erős vagyok az élet ledönt a lábamról és az akkor lesz, mikor a legkevésbé szeretném de mostanában ez sem elég így is legyűr néha lét így is összeomlok lassan lélegzem, nagyokat szipogok egy-egy kiadós zokogás után majd jó lesz, egyszer minden jó lesz épp mint eddig, ugyanúgy ezután mert itt vagy nekem, még ha nem is értelek és erőt adsz, pedig most nem is kértelek mert szeretsz úgy ahogy vagyok de jobban szeretsz annál, hogy így hagyj akárhányszor kergetnélek el, újra itt vagy már megnyugodtam de most újra zokogok Te miért szeretsz így és más miért nem tudott?

ma egy kicsit ma úgy igazán nagyon megvetem a hazámat gyűlölöm a hont, az otthont

bár megverhetném

bár felborogathatnám az asztalait

bár megtéphetném

hogy ne magam emésszem miatta

mert azt mondja tehetetlen, mikor a passzivitása mögé bújik

mert azt mondja neki ez jár, mikor a sebei miatt másokat rúgdal

mert azt hiszi, mindenkinél jobb lehet, ha másokat sikerül lenyomni

mert fél és retteg és mindenkibe, aki közelít, belemar

mert nem szereti a gyógyírt, mert  attól gyengyének tűnik - hát ő köszöni jól van

mert nem kér a sebészből, mikor a törött lábán biceg a sírvást elnyomva - jól van!

mert nem segít annak aki szenved, akinek fájdalma van

mondván, hogy “nekem nagyobb bajom van” - hát nem jól van?

Ó esztelen, ó balga, ó szennyes, mocskos, rühes állatok!

Becéznélek, csitítanálak, gyógyítanálak, de nem hagytok!

Nem jöttök hozzám, futtok Putyinhoz, Kínába, odúba, Bárhová!!!

Veritek egymást, és a melleteket, ó milyen büszkék vagytok rá!

Fáj, és dühít, és nem tehetem zsebre

hogy mindenért mást és engem okoltok

Hogy Fideszre, Brüsszelre, Istenre, egymásra,

mindenkire egyre csak vádakat koholtok.

Csak magatokra nem

vigyázzatok, mert

A Jóisten az alázatosnak ad kegyelmet, és a büszkének ellenáll,

és ha nem tértek meg, lesz aki tanúként ellenetek kiáll,

a szomszéd, a gyerek, a boomer, az anyós

a zsidó, a cigány, a hajléktalan, az adós

a feleség, a szerető, a szajha

a strici, a buzi, az a hülyegyerek aki a tiktokon nyomja

mindenki akit lenéztek és megfosztotok az emberségétől

akinek a szívében folytonosan forog a szavaitokból csiszolt tőr

lándzsát kovácsol majd a kapáiból ellenetek

Magyarország, én ma tiszta szívből gyűlöllek!

Nem nézhetem, ahogy szenvedsz, ahogy tönkreteszed magad

nem burkolódzhatok édes, egyszerű közönybe, mikor a szívem megszakad,

Nem hagyhatom, nézhetem szótlanul, hát sírva, zokogva ordítok veled:

Térj meg, az Istenért, hát nem tudod, nem látod, nem érted?

Teljes szívemből, minden porcikámmal szeretlek!

Az életemet adom, leköpnek, ostoroznak érted,

kínoznak, kereszten ontják a véremet,

és te rúgsz belém még egyet, és azt mondod, nem kéred.

Meg tudom egyedül is oldani.

Hát tényleg nem látod,

hogy mennyi vér tapad a kezeidhez?

Nincs az a jó tett, ami ennyi bűnt neked elfedez.

Ingyen megkaphatnád,

de neked büszkeségből nem kell.

Miért Atyám,

meddig szenvedjem mindezt el?

egy gondolat bánt engemet 

ágyban, párnák közt halni meg

békén vesztegetni az életemet

mikor tömegeket nyomnak el 

gyilkolnak meg

aláznak porig

semmiznek ki

űznek a pokolig

egy gondolat bánt engem nagyon

hogy nehogy úgy ellepjen a vagyon

hogy már nem értem milyen mikor nincsen

hogy visszatartom mástól, mondván hogy elég nekem sincsen

egy gondolat bánt nagyon, 

őrlődöm rajta, nem hagy nyugodnom

a saját önzésem maga

minden nap egyre több van

hiába irtom

nincs semmi nyoma

ha Te nem húzol ki

én magamba fulladok

soha nem elég semmi

csak itt, ha Nálad maradok

Ó Uram,

Én úgy tudom, azt tanultam,

hogy mindent te teremtettél.

Hogyan

tagadhatnám el a káoszt tőled?

Mindent, ami körülöttem van, ami rettent,

ami dühít, ami elkeserít, ami éget,

minden ami bennem van, amitől félek

Nem mondhatom, hogy nem te tetted,

bármennyire tudom is, 

hogy minden a mi hibánk,

az enyém.

Segíts hagyni, hogy rendet tegyél!

Válaszd el a vizeket, hogy látszódjon a száraz,

Töröld le a könnyeket, hogy legyen végre vigasz,

Képtelen vagyok újra és újra hinni neked

Ha amit mindig tettél, nem teszed újra meg.

Tudom, hogy mindenható vagy

Hadd tudjam, hogy te vagy a szeretet

Adj újra fényt, világítsd be az eget,

töltsd be reménnyel a sötét lelkemet,

mutass rá mi az , ami csak önzően értem van,

hogy megszabaduljak, veled kigyomlálhassam,

hogy helyet adhasson az életnek.

Áldd meg gyümölccsel kiszáradt földedet,

teremj bennünk maradandó változást!

Add, hogy ne féljünk attól, ami egészen más

Segíts Uram, mindig arra emlékezni,

hogyan jöttél a láncaink leoldozni,

és a haldoklásunkat életté hogyan formáltad át,

teremts a szíveinkben eleven nyüzsgést, lármát,

neked zengő élet énekét

ott, ahol eddig kongott az üresség

Add, hogy ne értsék, de akarják é s keressék!

Mert aki keres, az talál,

és aki zörget, annak kinyitod az ajtót.

Formálj minket szebbé a sárból amik vagyunk,

csak egy kicsit legalább hasonlóbbá mint te

A káoszt, amit belém-belénk tettél,

Kérlek tedd a helyére!

Engedd, hogy hagyjuk

szítsd fel a szívünk, hogy akarjuk!

Nem bírom már a halálszagot,

a bűneink rothadó bűzét

Mosd le rólam - ott régen, újra -

ne engedd, hogy a halál tépjen szét,

hogy mint ordító oroszlán nyeljen el.

Azt mondtad éljünk, hadd tegyem teljes erővel!

Vigyázz rám, és

segíts vigyáznunk egymásra

Azt mondják, orvos vagy

Vágyom a gyógyulásra

A te halálodban

hadd leljek végre életre

Semminek nincs nélküled

bármi célja vagy értelme

kicsi vagyok
törékeny és gyönge
végre hagyom

hogy átölelj

jobb erősnek lenni
jobb kevésbé fájni
jobb nem gyászolni

vagy talán mégis 

nőni kell
elengedni kell
és érezni magam kényelmetlenül

a hiányaim konganak legbelül 

a szeretetedre szomjazom
és az igazságodra éhezem
az ölelésedtől könnyezem

és a veled járt úttól vérzem

ki kell jönni a pokolból valahogy
és az nem arany, az tövisút
kígyókkal teli völgy, mindenhol sziklás szakadékok

nem véletlenül kaptad azt a koszorút

amikor az életed árán

a karjaidban mentettél ki

 Miért vagy olyan közel

és egyszerre távol tőlem?

A szívem mélyébe zárva,

de mégis olyan elérhetetlen?

A lelkünk összeforrt,

s az életünk két külön lételem.

Együtt megyünk - két

úton, végtelen

egyfelé,

két külön rétegen.

Egy párhuzamos univerzumban,

de veled egy síkon rekedtem.

Érzem: itt vagy, bennem, velem!

De látom, tudom, hogy nem,

és kínok kínjait élem át.

Mikor ölelhetlek majd végre át?

(ülj velem)

 

Ma messzire mentem, mint a fény

nem vártam meg, a Napot, míg rám süt

tiszta lény,

nézd, itt vagyok hát

Hát végre itt vagyok

nem mondok nagyot

nem akarok

csak ülni itt veled csendesen

bejártam a világot, futottam egy nagyot

majd mindent elmesélek, megmutatok

de elfáradtam rendesen

ülj velem

csendesen kedvesen (m)

Annyi örömöt, annyi szépet láttam,

elrejtve ebben a konok, makacs, gonosz világban,

annyi kincset, nevetést, mosolyt, talányt,

titkot, remegést, féltést, hiányt

ahogy betöltene az Isten minden üvöltő magányt

Olyan gyönyörű volt, és annyira gyötrődöm

A jó és a rossz között félúton vergődöm

Sírva táncolok, nevetve vérzek,

Ülj velem csendben, hagyj

annyi mindent érzek (!)

már csak attól is, hogyha rádnézek

Minden örömöd, minden bánatod

mint térkép ráncolja össze a homlokod

szarkalábolja a szemed

Minden ami van elmúlik

és mégis örökre a tied.

Bár lehetne a szeretetet

igazán szavakba önteni.

Láncba fűzném neked

és úgy kötném a nyakadba.

(soha mélyebben)

Hi

I hate that I love you

I hate that you don't let me be

In the middle of my misery

But drag me out of my cages

From darkness to light

vakít a fény és a szívembe vág

a fájdalom 

szétfeszít, kimászik belőlem

és én a földön fetrengve hányódom

dobál 

a halál

néha elhagyom magam

néha kitisztulok

néha ordítva ütlek

néha a lábaidnál sírok 

fáj amikor a félreforrt töréseim

újra kell műteni

és nem értem miért bántasz

és miért kell hónapokig feküdni 

mi ez az új fogság?

elfutnék tőled és a hiányom

újra belémvág

összeroskadok

és felemelsz újra

a földről az ágyra

és sírsz velem, ahogy szenvedek 

a kezem fogod, csitítasz

és lassan elszenderedek

hogy reggel téged keresselek

megint 

akitől annyira félek 

és akit nem ért

senki sem

és egyre, igen,

egyre jobban szeretek

soha mélyebben

légy velem türelmes amíg megszokom

hogy te jót akarsz nekem

📷: https://www.flickr.com/photos/rusty-projector/4305644633 

Csodálkoznak, hogy nem beszélek veled,

nem baj, nem éppen nyílt titok,

hogy annyit ártottál nekem,

hogy már senkiben nem bízok.

Nem bízom a barátokban, nem a szüleimben,

nem bízom a férjemben, a testvéreimben,

nem bízom a szomszédban, a járókelőkben,

nem bízom magamban

és nem bízom az Istenben.

Csodálkoznak, hogy nem beszélek veled, 

nem baj, nem éppen emiatt fogok,

megkeserítetted az életem, magyarázkodni

ezért senkinek nem fogok.

Betörtél az életembe és feldúltad a házat,

én csendesen kisétáltam, és rádcsuktam a zárat.

Csak ez az egy dolog fáj, 

és el nem engedhetem,

hogy nap mint nap miattad

kétkedek mindenkiben.

Kétkedek a barátokban, és a szüleimben,

kétkedek a férjemben, a testvéreimben,

kétkedek a szomszédban, a járókelőkben,

kétkedek magamban

és kétkedek Istenben.

Újra és újra, minden nap apránként érem csak el,

hogy ma is, még ma is, még egy kicsit hinni kell,

mindezek miatt, és pont minden ellenére,

hozzád fohászkodom Uram, ne vess el végleg érte,

hogy nem tudok, s ha tudok, 

akkor sem tudok hinni

csak a mélység 

a barátom és

nem megy tovább futni

Transzparenciát

 

Csodálatosak és félelmetesek

a te alkotásaid, Apa.

Te formáltad a csontjaink, értelmünk,

neked nem titok, mi miért került,

és hova. 

És miért pont úgy(.?)

Mint a gyémántot, csiszolsz, hogy ragyogjunk.

Megírtad a génjeink, összeszőtted testünk-lelkünk.

Ajándékba adtad, amíg adtad, az életünk,

másoknak, és nekünk.

Áldásnak teremtettünk.

Olyanná tettél, mint te magad,

bennünk rejtetted el a képmásodat,

de elhittük azt, amit ellenünk hazudtak,

hogy gyengék vagyunk és töredékesek,

és nem veled – hisz te rontottál el-

valami mással, majd mindenre képesek.

Mindenben az életet keressük, és nem találjuk meg.

Nem találjuk meg, csak benned az életet.

Téged keresünk, de

nem ismerjük fel/be.

Megformáltad, ezt az egyet,

ezt a drága gyermeket.

Örömmel adtad nekik,

akit tőled kértek.

Szeretettel formáltad,

hiszen csak a tied.

Példává építgetted,

hogy felnézhessenek rá,

de elhitették vele, 

hogy csak egy a sok közül,

de azért mégsem olyan, mint ők legbelül,

azt hazudták neki, hogy ő másmilyen,

mert féltek attól, hogy jobb, s mint ilyen

az ő bűnükre világítana rá.

A férfit nőiesnek hazudták,

a lányra kisfiús címkéket aggattak rá,

ahelyett, hogy gyöngédek lettek volna

ahelyett, hogy kiálltak volna magukért

ahelyett, hogy felelősséget vállaltak volna

ahelyett, hogy tettek volna az álmaikért

A passzivitás letépő örvényéből,

az agresszivitás bűzölgő szennyéből

másokat ítélünk -én és ti- el,

lenyomjuk, megfolytjuk, gúnyolódunk, ha kell,

mert féltjük a kicsi, az érzékeny egónkat.

És csodálkozuk, ha Józsi azt mondja

„Mostantól hívjatok Lorettának!”

Keljé' fel

Felébreszt az Úr 

hajnalok hajnalán,

és verset ad a nekem,

gyönyörű éneket.

Pont nekem?

Miért nekem?

Átfordulok,

forgolódok,

de jön még...

Nem értem.

Nem érdemlem.

De besüt az első napsugár,

és a szívem táncrakél,

és a lábam talpraáll,

és a konyhába csak kitotyogok végre,

csinálok kávét -hogy lefőne végre!-

és megindul a harc a betűkkel,

valami botladozó szófolyam,

hogy leírja a leírhatatlant,

ami odakint van,

ami idebent tombol.

Neked adok egy darabot magamból,

és azt hiszem, én is 

így teljesebb leszek.

Mégis,

mire vártam eddig,

miért nem énekeltem neked?

Lágy hegedű a hangom,

s kint ring a tavaszi szélben.

Ragyog vele az arany napsugár,

selymesen árad a légben,

de mégis porrázúz, szétüt

bennem minden gátat,

hogy kitárjam a szívem

az Örrökkévalónak.

Olyan nehéz az ébredés...

és te mégis megédesíted.

Olyan panaszos magyar vagyok!

De mégis, hát mégiscsak elég, 

a Te hatalmas kegyelmed.

(elfáradtam...)

elfáradtam

nem most, régebben...

megkeményedtem

falat húztam a szívem köré, hogy ne tudd áttörni

és te virágot hagytál minden hajnalban

a kapuban

nem értettem

nem is akartam

csak a várfalat védtem

unos-untalan

és befújta a kedves illatot a szél...

körém kertet ültettél

sírva rettegve álltam ellen

míg a kert, a gyümölcsfák

körülnőttek engem

a gyökerek aláásták

a kőfalat

befújta a szél is a magokat

kinőttek a várkertben

a szereteted betört és semmit sem tehettem

rést ütött a sok ág, inda a falakon

s te kint vártál ugyanúgy, minden hajnalban s alkonyon

napfényt hintettél be a réseken át 

és én nem bírtam tovább a kegyetlen önkéntes magányt

kifutottam a rengetegbe

és ott vártál

újra átölelve

lebontod a szívemről a kemény falakat

türelmesen hordod a téglákat el

mindig, újra és újra csak jössz

ugyanazzal a végtelen szeretettel 

...senki más...

Hadd ismerjelek
újra és újra meg!
Vonz amit láttam eddig
és amit még nem tudtam meg.

Minden nap, újra és újra
más vagy, ugyanannyira
meglepő, bejósolhatatlan...
elveszek ebben a párhuzamban.

Miért mutatod meg magad
ezekben a törékeny emberi valókban?
Miért van, hogy minden szív
miattad, tőled dobban?

Miért akarod, hogy a lelkem
ennyire megnyíljon neked?
Lakj az elmémben, legyen
a szívem a tied!

Némán a térdemen
a könnyeimmel küszködöm,
mert minden amit adsz jó,
minden fájdalom és öröm.

Lassan csendesen hódítasz
minden nap újra és újra meg,
lecsókolod arcomról,
a kétely szülte könnyeket.

Békével töltöd meg a fáradt szívemet,
engeded hogy sírjon, s addig öleled,
ringatod, dúdolsz, míg lassú táncba kezd veled...
Nem szeretheti senki más így a lelkemet,

mégis mások szavain át
szeretgeted meg.
Mások szavain át áldasz,
mások karjaival ölelsz meg.

Pihenek

Szeretem, szeretem,
szeretem őt is,
a szívem dobban, pattan,
fut ide is, oda is,
a pillantásom jobbra-balra jár,
míg elfáradva megáll,
s a szemeim lehunyom.
A fárasztó arcok közt,
te vagy a nyugalom,
tiéd a halk hang, ami súgja, hogy várjak,
mert jobbat tartogatsz, mint amit a szemeim látnak.
Veled nyugton ülhetek...
Te épp harcolsz értem,
és én éppen pihenek.

Mert úgy szeretsz

Én nem vagyok Ruth
és te sem vagy Boáz,
de valahogy úgy tisztellek
és féltő szíved rám
éppen úgy vigyáz.

Te nem vagy Hóseás
és én nem vagyok Gómer,
de újra, s újra meghódítasz,
ha elmegyek te vagy csak, ki visszavesz,
mert úgy szeretsz.

Sára vagyok, nem Ábrahámé,
de mégis miatta áldasz meg.
Anna vagyok, nem Fánuel lánya,
de mégis megláthattalak téged.

Hálával énekelhetek.


Nem vagyok Szulamit, de sarut adsz lábamra,
melyben -mint fejedelmi lány- perdülhetek.
Nem vagy Salamon, de szavaid mindig
megdobogtatják a szívemet.

Őszintén szerethetek.


Mint aki megtalálta szíve boldogságát,
előtted olyan lehetek.
Átvezettél a pusztán és végre
az ígéret földjére léphetek.

Veled.

Veled

Azt hittem sok vagyok
s elrejtettem sok gondolatot,
mint a csonkítás, olyan volt,
nem érte meg.
De te meggyógyítottad a sebeimet.
Azt hittem kevés van bennem,
és küzdöttem, hogy jobb legyek,
míg összeroskadtam, térdeltem,
összetörten.
De te azt mondtad gyönyörű a lelkem.
Azt hittem rabként kell szolgáljak,
hogy kegyelemből jusson nekem pár falat.
De te letörted kezeimről a láncokat.
Azt hittem, állnom kell szépen, csöndben,
hallgatnom mit mond a sok bölcs körülöttem.
De te odajöttél, s táncra perdültél velem.
Megmentőt akartam, s te megmentettél,
társat az útra, mikor már lépkedtél velem.
Hű szerelmest, mikor te soha el nem mentél!
Valakit, aki harcol értem...
Vak voltam, s te nyitottad meg a szemem,
béna, s te talpra állítottál,
süket, s a te hangod hallottam, énekeltél nekem,
néma, s most rólad zenghet a szám, az énekem!
Addig küzdesz, míg szereteted a szívembe talál,
addig hódítasz, míg a lélegzetem el nem áll.
Festessz nekem az égre,
s az éj közepén nekem szerenádozol,
mert jó vagy, jó és kedves,
mindig csak adsz nekem magadból.
Hogy mondhatnám rólad, hogy te bármit elveszel,
mikor a hiányokban is, csak téged fedezlek fel?!
Mikor az űrt, amit hagynak, a te szereteted tölti meg,
a vigasztaló karod, a velem síró szemed,
mert te is tudod jól, milyen fájdalmasan szenvedek.
Ha tudok menni, vezetsz,
s ha nem, felemelsz, s visz kezed.
Olyan jó vagy hozzám,
és erről annyiszor megfeledkezek...
de te örömet adsz miden nap mégis,
békével töltöd be az életemet.
Lágy szellővel simogatsz,
és a hűs patak vizével,
minden ölelésben ott vagy,
minden csók édes ízével
tehozzád kerülök közelebb,
te lágyítod a szívemet,
te írsz a tenyerembe törődést,
te öntesz az ajkamra szerelmet.
A te szereteted őrzi féltőn minden léptemet.
Lágy hangon terelgetsz,
s én megyek, mert
jó veled.

Szeretem a hajnalok napsütötte kék egét,
szeretem a fákat, a zöldellve hajló lombokért,
szeretem a hegyek ezerszín-barna élét,
szeretem a kontrasztot, a fehér hóét.
...szeretem a szemed minden színét.

Szeretem a reggeleket,
ahogy a Nap ébred,
és életre hívja a teret, a szívemet
a madárdal hálával tölt meg.
...ahogy kezdegeted a reggeled.

Szeretem a mosolyokat,
az összenevető idegeneket,
a kacagó gyerekeket,
az apró, kitörő örömöket.
...az arcodon a bájgödröket...

Szeretem a spontán jött dolgokat,
a felröppenő madárrajokat,
nyakhoz nyomott jégkockákat, sikojokat,
bosszúkat. A nyári zivatarokat.
...a hirtelen jövő gondolataidat.

Szeretem, hogy a tél után tavasz van,
hogy a bánat után is öröm van,
hogy a halál után is lehet élet, s van,
és nem kell elrejtenem a fájdalmam.
...mert elé viszel az imáidban.

Szeretem a fahéjat, a vaníliát,
a krémkávé ízét, az eső illatát,
a puha érintéseket, a cica tappancsát,
a kedves színeket, pirosat, sárgát.
...a karjaid gyöngéd tartását.

Szeretem, ahogy a folyó csiszolja a partját,
ahogy a szél alakítja a sziklát,
ahogy a tenger partraveti a szennyet,
ahogy minden lassan lesz egyre szebb.
...ahogy harcolsz, hogy így tegyen a lelked.

Szeretem, hogy Isten vattát ragaszt az égbolton,
és agyagozik a hegyvonulatokon,
pöttöket fest a katicára, csíkot hagy a darazsakon,
és homokba rajzol a sivatagokon.
...ott van a kezének nyoma minden mozdulatodon.

Néha-néha,
egy-egy pillanatra,
nem önzően csupán,
hanem tisztelettel és tisztán.
...szeretlek igazán.

Hálaének,

mert az égen ma voltak denevérek,
miután elmenekültem.
Elfutottam, elfáradtam, leültem
egy emlékhelyre,
s fölöttem röpködtek egyre,
ahogy imám könnyét itta be
a régmúlt templom helye.
Isten ma is betöltötte,
s hazaindulhattam, szeretve.

Ha ezt a romot így betölti,
az én szívemmel is újra megteheti.