Kucorgok a konyhában és imádkozom Jaj, Istenem! Megint elhagytam magam megint apró vagyok és törékeny megint minden úgy fáj Tervezem a napom és reménykedem hogy a lábam majd talpra áll hogy egyik lépés jön majd a másik után hogy nem kell egyszerre mindent csinálni de apránként talán a végére jutok Annyit küzdök, és annyiszor elbukok a saját lábamban, az asztal sarkában, egy rossz szóban, egy grimaszban, nem tudom hogyan kell a rossz berögződéseimet újraírni amikor annyi dolgom van de nem tudom remélni hogy majd végére érek egyszer megtanultam, hogy betervezzem hogy néha egy kicsit sírni kell kicsit gyászolni kicsit kucorogni veled gyengén a padlón mert ha azt tettetem erős vagyok az élet ledönt a lábamról és az akkor lesz, mikor a legkevésbé szeretném de mostanában ez sem elég így is legyűr néha lét így is összeomlok lassan lélegzem, nagyokat szipogok egy-egy kiadós zokogás után majd jó lesz, egyszer minden jó lesz épp mint eddig, ugyanúgy ezután mert itt vagy nekem, még ha nem is értelek és erőt adsz, pedig most nem is kértelek mert szeretsz úgy ahogy vagyok de jobban szeretsz annál, hogy így hagyj akárhányszor kergetnélek el, újra itt vagy már megnyugodtam de most újra zokogok Te miért szeretsz így és más miért nem tudott?
...senki más...
újra és újra meg!
Vonz amit láttam eddig
és amit még nem tudtam meg.
Minden nap, újra és újra
más vagy, ugyanannyira
meglepő, bejósolhatatlan...
elveszek ebben a párhuzamban.
Miért mutatod meg magad
ezekben a törékeny emberi valókban?
Miért van, hogy minden szív
miattad, tőled dobban?
Miért akarod, hogy a lelkem
ennyire megnyíljon neked?
Lakj az elmémben, legyen
a szívem a tied!
Némán a térdemen
a könnyeimmel küszködöm,
mert minden amit adsz jó,
minden fájdalom és öröm.
Lassan csendesen hódítasz
minden nap újra és újra meg,
lecsókolod arcomról,
a kétely szülte könnyeket.
Békével töltöd meg a fáradt szívemet,
engeded hogy sírjon, s addig öleled,
ringatod, dúdolsz, míg lassú táncba kezd veled...
Nem szeretheti senki más így a lelkemet,
mégis mások szavain át
szeretgeted meg.
Mások szavain át áldasz,
mások karjaival ölelsz meg.
Hálaének,
miután elmenekültem.
Elfutottam, elfáradtam, leültem
egy emlékhelyre,
s fölöttem röpködtek egyre,
ahogy imám könnyét itta be
a régmúlt templom helye.
Isten ma is betöltötte,
s hazaindulhattam, szeretve.
az én szívemmel is újra megteheti.
Hálaének - mert még élek
s a fejem felett van tető,
a lábamra jut cipő,
gazdagon élek,
az asztalon minden nap van étek,
még akkor is, ha amit teszek, vétek,
akkor is, ha elbukom,
akkor is, ha felállni: hogyan kell, nem tudom,
akkor is táplálsz ha nem kérek,
adsz magadból még, mikor ellöknélek,
és nem értelek téged,
a földről minek veszel fel,
s miért viszel a karodban,
s mikor a világom szétesik,
miért mondod, annyira nyugtatóan:
Minden rendben van.
Hálaének
mert holnap is van nap
és, mert nem kell nekem
megváltanom a világot...
Azért te már az életed adtad.
Ezért áldalak.
Hálaének...
és kevesebbet szenvedek,
amióta esténként dicsérlek.
Kevesebbet marcangolom,
kevesebbet sajnálom
énközpontú önmagam,
mióta megköszönök minden napot dalban,
és rájövök, hogy nem én, hanem
Te vagy a lényeg.
Hadd áldjalak,
kérlek,
holnap is csak
Téged!
Hálaének - az aggódás miatt
mert aggódom és te
azt mondod, terád nézzek,
és aggódom és te
azt mondod, terád nézzek,
és tovább aggódom és te
tovább mondod, hogy terád nézzek,
és mikor rádnézek,
nem aggódom többet.
Hálaének - sok kis örömért
hálát neked,
mert a napom sok kis örömmel
egészen megtöltötted,
verset írni is majd' elfelejtettem,
mert áradt rám a sok csipet kegyelem.
Úgy leírnám, de húz az ágyam
és várom, hogy az álmom is rólad legyen.
Hálaének - így is
mert a lustaság közepén is;
az önzés közepén is;
a bűnömben;
a magamnak ásott gödrömben;
a hülyeségeimen keresztül;
a falaimon keresztül;
a sebeimen át;
a végtelenen át;
bárhogy;
mindenhogy
szeretsz.
Hálaének - a pihenésért
mert pihentem kicsit:
átaludtam a fél napot,
hallgattam dicsit,
apuval főztünk lecsót,
rejtvényt fejtettem kicsit,
benyomtam egy pár sütit,
meg csokit,
és békésen boldogan,
tudtam, hogy szeret az én Uram,
akkor is, ha nem teszek semmit se,
és áldhatom így is,
nem kell hozzá szent mise,
még, ha hiányzik is.
Áldom ma is,
áldom így is-
úgy is.
Hálaének - a szeretetedé
minden nap azért, hogy létezhetek.
Ma azért vagyok hálás neked,
mert a dolgokat el, csak úgy veszed,
hogy az űrt kitölti a szereteted.
Nem engeded,
hogy a súlyok túl mélyre húzzanak.
Ma ezért áldalak.
Hálaének (első)
minden nap azért, hogy létezhetek.
Én Benned, s Te bennem:
egy kis darabnyi végtelen.
Ma csak azért vagyok hálás
-én, a mentális beteg-,
hogy ennnyi őrült érzés közt
még nem őrültem meg.
Sőt! Megörültem,
most, mikor alig lehet,
csak mert rád emeltem
a tekintetemet.
Harcolsz helyettem, értem,
pedig nem érdemlem meg.
...
Hadd dícsérjelek!
Félek szeretni
Nem ám akárki
Istenem, mit tegyek?
"Szeress" Szeressek?
"Várj" Várjak?
...
"Nyisd meg a szívedet"
De Istenem, én nem akarom
megmutatni a hegeket...
"Szeress"
Őt, vagy Téged?
"Nyisd meg a szívedet!"
De nem akarom felszaggatni
a régi sebeket...
"Várj Engem, gyermekem!
Szeress Engem, kedvesem!
Nyílj meg Nekem, egyetlenem!
Hagyd, hogy begyógyítsam
a vágásokat a lelkeden..."
Más úgysem tudná...
...édes Istenem!
"Várj,
Szeress,
Nyisd ki a szíved,
először Nekem..."
...és vele mi legyen...?
"Várj...szeress...bízz bennem"
Szeretlek
...maradj itt velem!
Elröpült az idő
Bolond kicsit
Reménytelen
Elröpült az idő
Kicsit még mindig érzem
Néha itt terem
Nem értem
...
Olyan más
most, mint régen,
mert már nem szerelem,
...de bátyámként szeretem.
A hibáit ismerem,
és ahogy velük küzd, tisztelem.
Harcol -mint én- ő is magával,
és az ördög minden hadával.
Jézus, furcsa ez, ahogy
ő nem vet meg engem;
ahogy az imáiban eléd hoz;
ahogy az Úrban testvérem.
Köszönöm, hogy Te vagy,
és hogy ő is itt van nekem.
Veled Végre
segíts, hadd engedjem
el, ami képtelen
és azt, ami kényelem.
...hiszen tiéd a végtelen.
Túl nyitott a szívem:
beleférne minden, a világ.
...De bárki belép, ki is megy,
a szívkamrában meg kong a csend...
...és szinte vág.
Édes Istenem
segíts repülni,
mikor a szívem nehéz,
lehúz, gondokkal teli.
Segíts élni!
Én nem tudok remélni.
Csak téged tudlak szeretni,
de ahogy próbálnál vezetni
én úgy félek követni.
Ne hagyj leesni...
Ölelj át Istenem!
Vegyél a karodba!
Ne hagyd, hogy verjen
a sors...olyan mostoha.
A lábam remeg, és tétova.
Add, hogy egy padon ülhessek,
nézhessek az égre,
az arcomba hulljon a hó...
...boldog legyek Veled Végre
Nélküle.
Pedagógus leszek(.?!)
Szóval öhm...igen. Pedagógus leszek...tanár...Uram irgalmazz!
Ez az egyszerű, ámde sokkoló tény a múlt héten realizálódott szegény kis fejemben, és azóta nem igazán hagyta el a kobakom. Tanár...én...
Na jó, egyelőre még csak tanulok, és igazából csak gyógypedagógiai asszisztensnek, de akkor is! Jövő héten már pedagógiai gyakorlatom lesz. Alsósoknál leszek tanári segédlet. Hogy kerültem én ebbe a helyzetbe?! xD
Isten odafent túláradó lelkesedéssel fűzögeti komikusra életem fonalát. Hálám érte.
A helyzet meglehetősen groteszk. Egyrészt azért, mert mindenki azt hitte, hogy egy ilyen "zseni" (az ő szavaikkal élve) csak valami hihetetlen és kimagasló pályát futhat be. Másrészt meg azért, mert én - a szent és sérthetetlen iskolarendszerben - megutáltam a tanulást.
Szóval hogy is kerültem ide...?
Általános iskola alsóban, én akartam lenni a legnagyobb szakács. Nálam lelkesebb szakács a világon nem lett volna! Csak hát kiderült, hogy csöpp kis énem gluténérzékeny. Viszlát szakács-karrier...
De hát a gyermeki agy ötletei kifogyhatatlanok...szóval utána már régész akartam lenni. Kulturális antropológiát akartam tanulni egy kéttannyelvű gimnáziumban (ma már nem is emlékszem mi az). Ez sem jött össze, de hát szép tervnek szép volt.
Jött a gimi, jött az első szerelem, meg a tini kor és az élet többi traumája. Olyan szinten zárkózott és szeretethiányos voltam, mint soha. Csak tanultam, meg chateltem, hobbim nem igazán volt. Csupán ezek voltak nekem, mint az én két nagy bálványom -vagy függőségem, ha úgy tetszik.
És azért ha a gyerek tanul, azt nem igazán róják fel neki. Én voltam az okos,a rendes, a csendes, a jókislány... aki a neten sírja el a bajait...vagy csak a zuhany alatt, de valahol biztos.
Tanultam, mert úgy éreztem abban jó vagyok...és mert azt várta el mindenki. És így utólag visszanézve, olyan szinten voltam megfelelési kényszeres, stresszes, magamba forduló és depressziós, hogy most elküldeném múltbeli önmagamat orvoshoz.
De ez ugye kicsit lehetetlen...viszont Isten ott volt, mint a legjobb pszichológus. És elküldött "gyermekterápiára".
Gimnázium utolsó előtti éve volt, és én, mint az Istenfélő család vallásos gyermeke, rendesen jártam gyülekezetbe, "templomba". És megkérdezték nem akarok-e nyári táborban vigyázni gyerekekre, meg játszani velük és ilyesmik. Én pedig -naiv módon- igent mondtam. Ha tudtam volna milyen szinten mozdítanak majd ki a komfortzónámból, biztos nem teszem.
Én világéletemben hittem, hogy van Isten, és Ő mindenható. Ebben neveltek, miért ne hittem volna? De -talán kicsit deista módon- én nem gondoltam, hogy akar segíteni. Abban hittem, hogy nekem szolgálnom kell őt. És bár mondták, ezerszer mondták, hogy ő szeret, ez így mindannyiszor elsiklott a fülem mellett.
...amíg el nem mentem azokba a gyerektáborokba. És akkor az Úristen a képembe vágta a szeretetét, mint egy lengőajtót.
Durva hasonlat, tudom, de valahogy át kell adni azt a meghökkenést és erőteljességet ami volt benne.
Tudjátok a keresztény gyermektáborok körülbelül abból állnak, hogy egész nap programokat csinálunk a gyerekekkel és közben burkolt vagy épp nyílt módon Isten felé vezetjük ezeket a pöttöm embereket. Ismerkedünk velük, játszunk velük, és beszélgetünk velük. És valahogy, miközben részt vettem ebben az egészben, nem azt éreztem, hogy én adok. Hanem, hogy ők adnak nekem. Táboroztatók és táborozók egyaránt.
Isten felkapott, és kivitt a vallásos maszlagból, amiben hittem, meg a depresszióból, meg a magamba fordulásból, meg a szeretethiányból. Csak így átvitt egy zsibongó, élettel teli gyerekhadba, hogy megmutassa, hogy nem csak hogy meghalt értem, de feltámadt és él is értem. Szeret, és jót akar.
És ha én el akartam vonulni, hogy egyedül legyek... a gyerekek követtek. Mellém ültek a hintára, elkezdtek lökni, és csacsogtak a kis életükről, és kérdezgettek. És szerettek. És Jézus is, ott, rajtuk keresztül. És én is őket. És én is Őt.
És aztán hazamentem. (Igen, tudom, ez teljesen kiábrándító...)
Körülbelül 2-3 hónap volt még, amíg Isten csak így vitt a karjaiban. Ki a bajból. Ki a káros kapcsolataimból. Ki a fényre. Aztán szépen talpra állított... és mentünk tovább, kézenfogva.
És ezzel eldöntöttem, hogy tanár leszek...gondolnád. De nem. Így jártál.
Mint mondtam: Isten odafent túláradó lelkesedéssel fűzögeti komikusra életem fonalát.
Én akkor csak azt döntöttem el, hogy nem tanulok annyit. Isten segített azt így elengedni. És szinte alig tanultam gimnáziumi utolsó évében, de mégis egy áldott érettségi bizonyítványt tudhatok magaménak.
Sok minden vezetett arra, amerre. Például egy szokványos ifis beszélgetésnél (ifi=keresztény ifjúsági alkalom) feljött, hogy miért nincs még a gyülekezetünknek árvaháza, erre pedig a pásztorom azt mondta, hogy "Majd te megcsinálod!". Szerintem vicc volt, és nem is emlékszik talán már rá, de meglehetősen mélyen a memóriámba égett.
De egyébként én grafikus, vagy dekoratőr szerettem volna lenni. És hajthatatlan voltam.
Év közben el is mentem EDUCATIO kiállításra, hogy nézek sulit. Tömeg volt, és emellett ahova mentem volna az a hely meg épp teljesen üres. De így nem érdeklődő-mentes, hanem kiállító/képviselő/tudomisénhogyhívjam sem volt ott egy se. Úgyhogy néztem egy másik helyet, ami okés volt, mondjuk az sem a legjobb, de gondoltam elmegyek majd nyíltnapra és megnézem(nem mentem). Összefutottam viszont egy lánnyal, aki gyógypedagógiai asszisztensnek készült, és szinte mindent elmondott nekem a képzésről, a munkáról, tényleg mindenről, olyan szintű lelkesedéssel, hogy utána egyszerűen nem tudtam elfelejteni(meg persze adott szórólapot is, mint mindenki más).
De én dekoratőr vagy grafikus akartam lenni. Ha törik, ha szakad.
Voltam egy Konnekt-es rendezvényen is, ott szinte mindent végigkérdeztem, ami érdekelt. Két dolog maradt meg nagyon a fejemben: ne legyek rendezvényszervező és a pedagógia nehéz, alulfizetett, de megéri.
(De én még mindig grafikus/dekoratőr akartam lenni!)
Később elmentem megnézni egy szakgimnáziumot, ahova szívesen beiratkoztam volna. Ez már az érettségihez közeli időszakban volt, és akkor derült ki számomra, hogy portfóliót kéne beadni majd jelentkezéshez. Grafikusnak is, dekoratőrnek is. Úgyhogy inkább megnéztem mi az, amihez nem kell (ennyit a hajthatatlanságról).
Találtam ugyanabban a suliban egy pedagógiai és családsegítő képzést. Nagyon megtetszett, de azért nem voltam biztos benne. Megnéztem a másikat is, ezt a gyógypedagógusos dolgot, de valahogy nem tudtam dönteni. Végül azért kitöltöttem a papírokat a családsegítőhöz... aztán imádkoztam egyet, és elmentem ifibe.
Ott pedig elmeséltem egy lánynak, hogy pedagógiai és családsegítő képzésre megyek jövőre (másodszor volt ott, szinte alig ismertem, nevét tudtam talán vagy azt se, hiszen a névmemóriám katasztrofális). De ennyit mondtam csak. Azt az egyet.
És akkor ő elkezdett győzködni, hogy ne arra menjek, hanem van ez a másik, gyógypedagógiai asszisztens képzés, ő pont e között a kettő között nem tudott dönteni tavaly, de hála Istennek hogy a "gyógypedre" ment, mert tök jó a suli, hihetetlen jók a tanárok, szuper az osztály stb., és menjek én is oda, nem fogom megbánni.
És akkor ott ültem, és belül így: "Hát Istenem, ha ezt szeretnéd...ez lesz".
Otthon meg ledaráltam a kitöltött papírokat, és csináltam egy netes előjelentkezést a gyógypedagógiai segítő munkatárs szakra.
Nyáron beiratkoztam, szeptemberben elkezdődött az oktatás...
![]() |
| o.o Ide járok képzésre <3 |
Pedagógus leszek.
Drága Isten
megrekedtem
szerelemben,
de nem veled,
és szédeleg
a kis szivem.
elmerengtem,
el is vesztem:
embereken,
szép szemekben.
Ments ki innen!
óvd a szívem!
Nekem nem megy...
Mindig elvesztem,
és eleresztem,
elrepesztem.
szerelmem,
én kedvesem,
ó édesem!
Telítsd a szívem
te, teljesen.



