nélküled a világ

(ilyen sorrendben olvasandó)

Ma felkeltem reggel

és

nélküled keltem fel

Nem néztem az arcod

nem győzködtem a szívem, hogy eresszen el

mint eddig, ma is ugyanúgy csak

menni kell

Nem mondhatom el

mert nem vagy a része,
- egésze - már az életemnek

más párnák ölelik hullámait fürtjeidnek

más nyitott ablakán befutó szellő

csókolja a bájgödreidet

úgy leírnám
a hiányt

de

sosem voltak elég jó szavaim, hogy dícsérjelek

Dadognom kell, mert nem mondhatják el a szavak
mennyire szorosan, gyöngéden tartanálak,
ha nem bizonyultak volna már így is túl gyöngének a karjaim
átölelni a világ minden kincsét tebenned.

Igazán sosem értettelek,

bármennyire szerettem volna.

Nincs már esélyem, 

csak egy tétova búcsúszóra

és, mint máskor, most is

cserben hagynak a szavaim
a világ is
összedől, leomlik
minden fal

nem túl

nagy port kavar

lágy eső hull,
és kihajt egy virág.

Nem értem,
hogy lehet, 

hogy

újraindul
nélküled a világ?

(Meglebbenő csipkefüggöny...)

Meglebbenő csipkefüggöny,
s hajnali aranyárnyak.
Tétován odaköszön
a tél a didergő nyárnak.

Vörösen, izzón ég el az ősz...
nem várja már, hogy más legyen.
Búcsúcsókot visz a szellő.
Egy kötéltáncos megbillen,

s te odaérsz, épp időben.
Mintha a nappalt ölelné át az éjszaka,
átkarolná szerelmesen...
...miért nézel ilyen erősen?

...senki más...

Hadd ismerjelek
újra és újra meg!
Vonz amit láttam eddig
és amit még nem tudtam meg.

Minden nap, újra és újra
más vagy, ugyanannyira
meglepő, bejósolhatatlan...
elveszek ebben a párhuzamban.

Miért mutatod meg magad
ezekben a törékeny emberi valókban?
Miért van, hogy minden szív
miattad, tőled dobban?

Miért akarod, hogy a lelkem
ennyire megnyíljon neked?
Lakj az elmémben, legyen
a szívem a tied!

Némán a térdemen
a könnyeimmel küszködöm,
mert minden amit adsz jó,
minden fájdalom és öröm.

Lassan csendesen hódítasz
minden nap újra és újra meg,
lecsókolod arcomról,
a kétely szülte könnyeket.

Békével töltöd meg a fáradt szívemet,
engeded hogy sírjon, s addig öleled,
ringatod, dúdolsz, míg lassú táncba kezd veled...
Nem szeretheti senki más így a lelkemet,

mégis mások szavain át
szeretgeted meg.
Mások szavain át áldasz,
mások karjaival ölelsz meg.

Veled

Azt hittem sok vagyok
s elrejtettem sok gondolatot,
mint a csonkítás, olyan volt,
nem érte meg.
De te meggyógyítottad a sebeimet.
Azt hittem kevés van bennem,
és küzdöttem, hogy jobb legyek,
míg összeroskadtam, térdeltem,
összetörten.
De te azt mondtad gyönyörű a lelkem.
Azt hittem rabként kell szolgáljak,
hogy kegyelemből jusson nekem pár falat.
De te letörted kezeimről a láncokat.
Azt hittem, állnom kell szépen, csöndben,
hallgatnom mit mond a sok bölcs körülöttem.
De te odajöttél, s táncra perdültél velem.
Megmentőt akartam, s te megmentettél,
társat az útra, mikor már lépkedtél velem.
Hű szerelmest, mikor te soha el nem mentél!
Valakit, aki harcol értem...
Vak voltam, s te nyitottad meg a szemem,
béna, s te talpra állítottál,
süket, s a te hangod hallottam, énekeltél nekem,
néma, s most rólad zenghet a szám, az énekem!
Addig küzdesz, míg szereteted a szívembe talál,
addig hódítasz, míg a lélegzetem el nem áll.
Festessz nekem az égre,
s az éj közepén nekem szerenádozol,
mert jó vagy, jó és kedves,
mindig csak adsz nekem magadból.
Hogy mondhatnám rólad, hogy te bármit elveszel,
mikor a hiányokban is, csak téged fedezlek fel?!
Mikor az űrt, amit hagynak, a te szereteted tölti meg,
a vigasztaló karod, a velem síró szemed,
mert te is tudod jól, milyen fájdalmasan szenvedek.
Ha tudok menni, vezetsz,
s ha nem, felemelsz, s visz kezed.
Olyan jó vagy hozzám,
és erről annyiszor megfeledkezek...
de te örömet adsz miden nap mégis,
békével töltöd be az életemet.
Lágy szellővel simogatsz,
és a hűs patak vizével,
minden ölelésben ott vagy,
minden csók édes ízével
tehozzád kerülök közelebb,
te lágyítod a szívemet,
te írsz a tenyerembe törődést,
te öntesz az ajkamra szerelmet.
A te szereteted őrzi féltőn minden léptemet.
Lágy hangon terelgetsz,
s én megyek, mert
jó veled.

Tengerszem

Tekintetem tavában
vagy te könnyűbúvár.
Az édes, hűs víz csábított,
hát beugrottál.
Úszol, körülötted minden
újan, de ismerősen
táncol - hínárok, halak -
...ne nézz ilyen erősen!
A szemeid elragadtak,
mint óceáni áramlat
és nem tudom, vissza
hogy kéne találjak...
A lelkemben dúló vihar vagy,
bejósolható, vad, kiszámíthatatlan,
izzik tőled a bőröm, gyorsabb a véráram,
hevesebben jön minden dobbanás.
A távolban világítótorony
kiált egyre, hogy "Láss!".
Felkavarod az iszapot,
ahogy újra és újra elmerülsz
...régi mosoly vagy, új kacaj...
Ne nevettess, nem kapok levegőt!
Állítsd meg velem az időt...
...merülj mélyebbre bennem!
Attól elcsitul a vihar talán?
Engedj partot érnem!
Hozd felszínre a kincseim,
légy a menedékem...
legyen hűsítő a csókom,
izzó ölelésedben!
Úgy lennék a nyugalmad,
míg elégünk az éjben...

Lépesméz a csókod.
Lágy selyem a testem
...csillogó, sima víztükör,
remegő hajnali ködben.

...mert Isten jó, jó nagyon

Miért ne szerethetném a hajnali napot
s, ahogy az arcodon hagyott
egy szerény leheletnyi sugarat?
Miért ne szerethetném a madárdalokat,
az édes, reggeli trillákat, bókokat;
a csípős hidegben az ölelő takarókat;
a meleg, sátorszerű sálakat;
a mosolyt az arcodon,
amiért így beburkolózom?
Miért ne szerethetnék
bele minden rügyező bokorba;
a Dunán a hidakba;
a folyón a habokba;
meg a cappuccinokba is?
Miért ne szerethetnék mindent is?
Miért ne szerethetnék a világba,
ami a szemedben tükröződik?
Magával ragad,
és messze visz...

Én magamat kérdezem,
de nem én, hanem tőlem az Isten...
Miért ne szerethetném a kincseket,
amiket nekem ad, ráadásképpen?

Fiad vére volt az ajándék
s ez az élet csomagolás csupán...
de aki ilyen árat fizetett,
miért akarna fukarkodni még ezután?
A legszebb dobozban,
díszesen-színesen kapom,
masnival a tetején:
mert Isten jó, jó nagyon.

Én magamat kérdezem,
de nem én, hanem tőlem az Isten...
Miért ne szerethetném a kincseket,
amiket nekem ad, ráadásképpen?

Miért ne szerethetném az alkonyi napot
s ahogy az arcodra csókolt
egy utolsó narancs-arany sugarat?
Miért ne szerethetném a tűz körüli dalokat,
a hangos estéket, ahogy éneklünk az Úrnak;
a csípős hidegben az ölelő karokat;
a kertvégen, erdőben felvert sátrakat;
a mosolyt az arcodon,
ahogy ragyogva kivirágzom?
Miért ne szerethetnék
bele minden hullócsillagba;
a Dunán a habokba;
a folyón úszó hajókba;
meg a pezsgőbuborékokba is?
miért ne szerethetném még ezt is?
miért ne szerethetnék a mélységbe,
ami a lelkedben lakik?
magával ragad,
nem ereszt...

mégis felszabadít:
mert Isten jó, jó nagyon.

Csepp, a Levélről

Szép leszek holnap
mint a hajnali harmat,
s mint a csepp a levélről,
lehuppanok rólad,
leröppenek,
földre szállok
a kellemes zöld csillogásból:
tisztafény-prizmává válok,
ahogy zuhanok.

Aztán puha földre esem,
elkap a kedvesem,
az Isten,
átölel szerelmesen,
feltölt mindennel, amire
szükségem-szükséged lehet:
mire eljön az éj, magadba szívsz,
eggyé válok veled,
és virágba borulunk.

Ahogy vékony ereidben
felfutok törzseden,
ágaidon,
a gallyakon,
szétterülök a levelekben,
elsimulok a tenyeredben,
nesztelenül mozdulva a szélben,
szomorúfűz-hajunk meglebben,
öröm árad szét két-egy testben.


Még csak lágy, harmat-csók vagyok,
amit az Isten lehelt rád,
még várom, karodba mikor hullhatok,
s mikor lesz a rügyekből virág.
Csak vagyok,
és lágyan tart a levél...
gyöngéden simító tenyér,
melyben ellazulhatok.
Veled önmagam vagyok.

Csókolj meg egyszer
Azután hagyj magamra
Legyen a két ajkad gyógyír
Minden fájdalmamra

Hogy többet ne sírjak
Csak ha egyszer újra
A távolban meglátlak

De akkor
Zokogjak

úgy igazán

Utolsó első búcsú

Majd, ha nyolcvan évesen

belém esnél tévesen

megint újra, századszor,

akkor gyere majd, te lator!

Én a csípőprotézissel,

te a térdkopásoddal:

Őszen, csúnyán, esetlenen

legyünk szerelemben egymással.

Ha már elment a párod,

és az enyém is a mennyben vár ott:

akkor karolj belém,

éljünk majd még pár hónapot

együtt. Mert addigra mindegy lesz,

hatvan éve kinek ki ártott...

Akkor csókolj meg újra,

ha már a műfogsor is adott,

ha már az érdes kézen

csak az idő szépsége látszik...

majd akkor újra a tiéd lennék

még egy utolsó első táncig.

2019.április 30.

Addig ne is lássalak!

Hogy sírok...? Azt hittem nem látszik.

Elegem van mindenkiből,

Aki a szívemmel csak játszik.

2019. május 18.

Kép forrása: http://fairmuse100.blogspot.com/

Keserédes álom

Néha éjeken
rólad álmodom:

Szent vagy, fenséges...
és ott a csókod a vállamon.
Keserédes egy álom...

Rossz ez,
tudni milyen édesek az ajkak.

Főleg,
hogy az emlékeimben
nem is a tieid vannak...

Itt ez a szégyen,
ez a múlt, ez a bűnköteg!
És az Isten, tudom, megmos,
de nem tudom mit tegyek.

Nehéz belé és nem
beléd kapaszkodni,
pedig Ő meg tud, meg akar
és meg is fog tartani!

Furcsa ez, hogy úgy érzem,
el is eshetnék miattad,
de mégis te segítesz nekem, 
Jézussal miképpen járjak.

Szerelmes vagyok a nyárba.
Forró, heves, viharos, kellemes,
ragyogó, mámorító, vad...
Mindig emlékezetes.

Szerelmes vagyok az őszbe.
Olyan kellemes narancs ruhája, vörös rúzsa!
Mindig siet nappal, haja lobog a szélben...
Este nyugodt csak, a kanapén teázva.

Szerelmes vagyok a télbe.
Minden hóba, a csillogó fehérbe,
pirosba, zöldbe, a karácsonyi éjbe...
Csóktól forrón lebegő hideg leheletekbe.

A legszerelmesebb mégis: a tavaszba.
Beszélgetésekbe, amik belenyúlnak a madárdalos hajnalba,
rügyekbe, virágokba, az éppen elmúló bánatba...
Abba a "Mindig, újra jön valami jó!"-ba.

Csókot lehelt kezemre a reggeli szellő,
aztán tovafutott, mint vad északi szél.
Azt gondoltam, de egy percre csak,
olyan volt tényleg: mintha te lennél.

I've been kissed on the hand by a morning breeze
Then it just ran away the way wild northern winds run
I thought for a moment - while standin' there gazin'-
This was just like that kissin' you have done...

Lennék: A lombok,
Mik a nap hevétől védenek,
Vagy hűs szellő
Ha itt van a nyári nagy meleg

Lennék halk nesz, amitől
minden idegszálad
egyszerre megfeszül, majd
megkönnyebbülsz, mert nem támad

Lennék életet adó tó,
Amely – ha belőle iszol – megremeg
Ahogy ajkad a víztükörhöz ér
És halk hullámok hadát felvered

Lennék ősi fák kérge
Amin agancsod tavasszal
Véresre élesítheted
Mégis segít, hogy a telet túléljed

Lennék az erdő
Amely őrzi minden léptedet
A talaj, amin jársz
és minden lélegzeted

Lennék a hely
ahol lehajtod a fejed
Lennék a tisztás
Ahol békét lel a lelked

Lennék sután
Akivel leéled rövid életed
Lennék a humusz
Ami egyszer eltemet.

Elmentem sétálni

Egy nap besötétedett

és a halk, a csendes

eső is eleredt, szemetelt. 

Akkor elmentem sétálni

és az Úristen is velem támadt jönni.

Mentünk, beszélgettünk.

Hallgattunk, figyeltük

ahogy az eső az úton kopog, 

ahogy a béka a fűbe bukott,

éreztük ahogy minden boldog.

Kutyául eláztunk kint, 

amíg néztük ahogy a szél int, 

s ahogy a lusta felhő, mint

parasztbácsi a földre köp

aztán meg kiabál, mennydörög.

Békés és boldog volt a szürke ég, 

figyelte és félte, ahogy Ura lent lép. 

A Megváltó pedig sétált mellettem, 

az én Jézusom, a kedvesem, 

az én földöntúli jegyesem.

Hazakísért, és a kapualjban

a Mindenhatótól én csókot kaptam

...édeset...lágyat...szerelmeset.

És az eső meg csak ömlött, úgy esett, 

mintha mindennapos lenne az eset.

Reggel aztán, az ébredés után

én énekeltem, és ő festett nekem:

felhőt, amely megbotlik sután, 

ahogy átfut a szélfútta fellegeken

... Jaj, hogy én mennyire szeretem!

Lángragyúlt az ég, épp elég a nappal.
A Nap bealkonyul az éjbe...
Élj, te! : mint éjjel a csillagfény,
az éji-jel, csillogó remény,
amit ont a Hold sugara.
Öntsd fel a holdsugarat, garatra,
mint édes bort, úgy! Úgy
idd: ahogy az esti szél fúj,
dalol, érdes hangján búgva szólal:
E dallam nekem mézédes szólam...

Amíg a nappal éjbe alkonyult,
a részeg ég felhőárokba borult.
Minden árnyék hosszabbra nyúlt.
Pár szív szerelmes csókra gyúlt...

Mint szarvas,

                akit tépett a farkas,

Mint lény,
                   ki az éjben már fél,
Reszket, és remeg a lélek,
   mikor röpke, de lágy tekinteted
                    a szemedből szívembe ér.

Mint selymes 
                      érintés a hajban,
Mint vad 
                         csókok a kapualjban,
Elevenen ég
                            minden emlék,
Ahogy él köztünk, s tágul 

                                                                     a szakadék.