kicsi vagyok
törékeny és gyönge
végre hagyom
hogy átölelj
jobb erősnek lenni
jobb kevésbé fájni
jobb nem gyászolni
vagy talán mégis
nőni kell
elengedni kell
és érezni magam kényelmetlenül
a hiányaim konganak legbelül
a szeretetedre szomjazom
és az igazságodra éhezem
az ölelésedtől könnyezem
és a veled járt úttól vérzem
ki kell jönni a pokolból valahogy
és az nem arany, az tövisút
kígyókkal teli völgy, mindenhol sziklás szakadékok
nem véletlenül kaptad azt a koszorút
amikor az életed árán
a karjaidban mentettél ki
nélküled a világ
(ilyen sorrendben olvasandó)
Ma felkeltem reggel
és
nélküled keltem fel
Nem néztem az arcod
nem győzködtem a szívem, hogy eresszen el
mint eddig, ma is ugyanúgy csak
menni kell
Nem mondhatom el
mert
nem vagy a része,
- egésze - már az életemnek
más párnák ölelik hullámait fürtjeidnek
más nyitott ablakán befutó szellő
csókolja a bájgödreidet
úgy
leírnám
a hiányt
de
sosem voltak elég jó szavaim, hogy dícsérjelek
Dadognom
kell, mert nem mondhatják el a szavak
mennyire szorosan,
gyöngéden tartanálak,
ha nem bizonyultak volna már így is
túl gyöngének a karjaim
átölelni a világ minden kincsét
tebenned.
Igazán sosem értettelek,
bármennyire szerettem volna.
Nincs már esélyem,
csak egy tétova búcsúszóra
és, mint máskor, most is
cserben
hagynak a szavaim
a világ is
összedől, leomlik
minden
fal
nem túl
nagy port kavar
lágy
eső hull,
és kihajt egy virág.
Nem
értem,
hogy lehet,
hogy
újraindul
nélküled
a világ?
Veled
s elrejtettem sok gondolatot,
mint a csonkítás, olyan volt,
nem érte meg.
De te meggyógyítottad a sebeimet.
Azt hittem kevés van bennem,
és küzdöttem, hogy jobb legyek,
míg összeroskadtam, térdeltem,
összetörten.
De te azt mondtad gyönyörű a lelkem.
Azt hittem rabként kell szolgáljak,
hogy kegyelemből jusson nekem pár falat.
De te letörted kezeimről a láncokat.
Azt hittem, állnom kell szépen, csöndben,
hallgatnom mit mond a sok bölcs körülöttem.
De te odajöttél, s táncra perdültél velem.
Megmentőt akartam, s te megmentettél,
társat az útra, mikor már lépkedtél velem.
Hű szerelmest, mikor te soha el nem mentél!
Valakit, aki harcol értem...
Vak voltam, s te nyitottad meg a szemem,
béna, s te talpra állítottál,
süket, s a te hangod hallottam, énekeltél nekem,
néma, s most rólad zenghet a szám, az énekem!
Addig küzdesz, míg szereteted a szívembe talál,
addig hódítasz, míg a lélegzetem el nem áll.
Festessz nekem az égre,
s az éj közepén nekem szerenádozol,
mert jó vagy, jó és kedves,
mindig csak adsz nekem magadból.
Hogy mondhatnám rólad, hogy te bármit elveszel,
mikor a hiányokban is, csak téged fedezlek fel?!
Mikor az űrt, amit hagynak, a te szereteted tölti meg,
a vigasztaló karod, a velem síró szemed,
mert te is tudod jól, milyen fájdalmasan szenvedek.
Ha tudok menni, vezetsz,
s ha nem, felemelsz, s visz kezed.
Olyan jó vagy hozzám,
és erről annyiszor megfeledkezek...
de te örömet adsz miden nap mégis,
békével töltöd be az életemet.
Lágy szellővel simogatsz,
és a hűs patak vizével,
minden ölelésben ott vagy,
minden csók édes ízével
tehozzád kerülök közelebb,
te lágyítod a szívemet,
te írsz a tenyerembe törődést,
te öntesz az ajkamra szerelmet.
A te szereteted őrzi féltőn minden léptemet.
Lágy hangon terelgetsz,
s én megyek, mert
jó veled.
Annyival szebb
de mégis ezt, ezt kértem szüntelen,
ahelyett, hogy megcsodáltam volna a hajnali Napot,
én csak elfonnyadva vártam a napot,
amíg kivirágozhatok
eljött és én kiszáradtam
megtalált, és én elijedtem,
mert nem azt kaptam amit reméltem, és ő sem
négy évbe telt, míg elengedtem
álltam kiszáradtan
sírva és megtörten
és átkarolt Isten
megnyugodtam
ebben a tiszta szeretetben
önzetlen ölelésben
minden érintés fájt
minden simítás tűz volt,
ami megégette a testem
mert nem nekem szólt,
hanem csak lopott tőlem
hólyagosra égtem,
mire rájöttem,
hogy ölelő kar soha
nem lesz teljesen önzetlen...
amíg láthatatlanul
meg nem érintett az Isten...
elvesztem, de megtaláltam magam
két mindenható, gyógyító karban
annyival szebb dolgok vannak mint a szerelem...
de mégis ezt, ezt kértem szüntelen,
ahelyett, hogy Őt beengedtem volna,
pedig tudtam, jobb lenne, ha itt volna
és mikor beengedtem, nem tett szemrehányást,
hogy ugyan mégis miért zártam ki eddig
élő vízzel mossa, kötözi sebeim,
és minden napot külön megszépít
átmosott a szeretetével
és én lassan rügyezni kezdtem
minden reggel megöntöz,
tavasz van,
örök,
virágba borulok egészen
kinyitottam az ablakomat
hallgatom, ahogy dalolnak a madarak
és örömömben
csendben könnyezem
olyan szépek a hangok,
s ahogy
futnak a felhők az égen
fest ez az Isteni kéz,
s közben halkan dúdol nekem
...annyival szebb mindennél
ez a szeretet, amit ad nekem...
...mert Isten jó, jó nagyon
s, ahogy az arcodon hagyott
egy szerény leheletnyi sugarat?
Miért ne szerethetném a madárdalokat,
az édes, reggeli trillákat, bókokat;
a csípős hidegben az ölelő takarókat;
a meleg, sátorszerű sálakat;
a mosolyt az arcodon,
amiért így beburkolózom?
Miért ne szerethetnék
bele minden rügyező bokorba;
a Dunán a hidakba;
a folyón a habokba;
meg a cappuccinokba is?
Miért ne szerethetnék mindent is?
Miért ne szerethetnék a világba,
ami a szemedben tükröződik?
Magával ragad,
és messze visz...
de nem én, hanem tőlem az Isten...
Miért ne szerethetném a kincseket,
amiket nekem ad, ráadásképpen?
s ez az élet csomagolás csupán...
de aki ilyen árat fizetett,
miért akarna fukarkodni még ezután?
A legszebb dobozban,
díszesen-színesen kapom,
masnival a tetején:
mert Isten jó, jó nagyon.
de nem én, hanem tőlem az Isten...
Miért ne szerethetném a kincseket,
amiket nekem ad, ráadásképpen?
s ahogy az arcodra csókolt
egy utolsó narancs-arany sugarat?
Miért ne szerethetném a tűz körüli dalokat,
a hangos estéket, ahogy éneklünk az Úrnak;
a csípős hidegben az ölelő karokat;
a kertvégen, erdőben felvert sátrakat;
a mosolyt az arcodon,
ahogy ragyogva kivirágzom?
Miért ne szerethetnék
bele minden hullócsillagba;
a Dunán a habokba;
a folyón úszó hajókba;
meg a pezsgőbuborékokba is?
miért ne szerethetném még ezt is?
miért ne szerethetnék a mélységbe,
ami a lelkedben lakik?
magával ragad,
nem ereszt...
mert Isten jó, jó nagyon.
Csak nálad
...amiket átszegeztek értem.
szakadatlan hullanak, peregnek,
áztatnak téged, és te meg
csak csitítasz szüntelen,
ahogy tiszta homályban úszik minden.
Nem látom jól az arcod,
nem látok át a könnyeken
...
Nem rángatsz fel hogy tegyem a dolgom,
amíg nem tudom, amíg meg nem nyugszom,
és nem ítélsz el azért, ahogy érzek,
hiszen arra teremtettél, hogy így létezzek,
hogy másoknak ezzel segítsek
...hogy mások helyett is érhessen bántalom,
hogy helyettük is védekezhessek,
és ha elborít a sok fájdalom,
csak nálad lelhessem meg,
milyen a nyugalom.
Kerestem már máshol,
de mindig csak nálad találom...
...gyengéden simítod el a sós cseppeket az arcomon.
Te Vagy
mindenkiért, mindenkiben.
szeretetért futottam
...és halkan szólított az Isten...
azt mondta (és már értem) :
"Kedves, érted tettem!"
és akkor, ott: Ráleltem.
Mert felkavar, amit látni vélek:
Egyszer a leplezett szomorúság,
Máskor meg a hamis érzések,
Amiket csak odaképzelek.
Néha nem tudlak elfelejteni,
Pedig már megtettem ezerszer.
Néha lehúz az élet, egy lelki fáradtság
És én sem értem, mit érezhetek...
várok -ölelj még-, de nem jut belőled.
Néha taccsra tesz az élet,
Egy jobbossal kiüt és csak néz(l)ek.
Könnyes szívvel és véres szemmel
Pillanatokban órákra elveszek
...erőnek erejével elnézek...
Néha szépek a napjaim nélküled,
Néha egyszerű, kedves emlék vagy.
Néha nem értem mi volt veled és velem,
ahogy ártottál, és én is csak bántottalak.
Tavaszom
Minden reggel csak örömet adsz.
Sűrűn hulló könnyeidből is mindig,
Mindig virágot fakasztasz,
Mélyen érzel! Nem úgy, mint
az a cudar Tél.
Ezért várlak én.
Megszerettem ölelésed, Tavasz,
Minden éj után egy szebb hajnalt adsz.
Harmatos, friss, derűs kincseket,
Gyöngyöket hintesz mindenre, ahogy haladsz
...mint mágus, ámítasz, s megtévesztesz!
Nekem más nem kell,
Minthogy: itt, és te, és ez!
A hajad barna,
mint a
felázott föld.
A szemed fűzöld,
tekinteted...elkalandozó.
Ajkad cseresznyepiros, elragadó.
Ruhád oly kék,
mint az ég,
vagy, mint hűs vizű hegyi tó,
melyben elmerülni jó.
Egész lényed megrészegítő,
igen. Ez vagy: elbűvölő.
Úgy keresnélek én
a síkságon, a hegyen!
...de meg nem találhatnálak...
hiszen már itt vagy, mellettem.



