fáj a hiányod

bennem a te

benned az én 

és mégis 

hosszú az út

messze a cél

bár ne lenne

ez a küzdés egyre

egyre csak előre

jutnék már 

egyről a kettőre 

gyere már

érnék már

haza

összekuporodnék az öledbe

tarts, mint gyermekét féltő anya

hadd ne kelljen

ma is erősnek lennem

hadd legyek gyenge

hadd legyek, akinek fáj

hadd kiáltsak hozzád

tudom, hogy meghallod imám

ha suttognék is

azt mondják, a sírás megnyugtat

és az üvöltés fájdalomcsillapító

nem neked kell, hogy a térdemen, 

a füvet, a hajamat tépjem

hogy kipanaszkodjam, ami fáj, s ami jó 

és hálámat eléd tegyem mindenért

azért is amivel csiszolsz

és azért is, ahogyan kísérsz

nekem kell

semmi sem fekete

semmi sem fehér 

a világ, sárga, zöld, piros,

mindent színesre festettél

durva és sima, büdös vagy illatos

mindenkor egyszerű, bonyolult, 

ez a munka részletes, alapos

és folyamatosan mozgásban van

mint én, reggeltől estig, szakadatlan,

az átoktól, amit a bűnöm miatt rám kivetettél

és az áldástól, a küldetéstől, amibe belehelyeztél

hadd legyek ma csak fáradt Uram

fáradt, mert nem tudlak megfejteni

se téged, se magamat, se másokat 

miért belénk helyezted a képmásodat

miért vagyunk pont mi

a csapnivaló korrupt nagyköveteid?

hogyan képviselhetnénk mi

az egyedül szent Istent itt?

hadd pihenjek az öledben

ölelj mint féltő anya a gyermekét

hogy holnap újra próbáljam

a másokat ölelni ugyanígy

kicsi vagyok
törékeny és gyönge
végre hagyom

hogy átölelj

jobb erősnek lenni
jobb kevésbé fájni
jobb nem gyászolni

vagy talán mégis 

nőni kell
elengedni kell
és érezni magam kényelmetlenül

a hiányaim konganak legbelül 

a szeretetedre szomjazom
és az igazságodra éhezem
az ölelésedtől könnyezem

és a veled járt úttól vérzem

ki kell jönni a pokolból valahogy
és az nem arany, az tövisút
kígyókkal teli völgy, mindenhol sziklás szakadékok

nem véletlenül kaptad azt a koszorút

amikor az életed árán

a karjaidban mentettél ki

nélküled a világ

(ilyen sorrendben olvasandó)

Ma felkeltem reggel

és

nélküled keltem fel

Nem néztem az arcod

nem győzködtem a szívem, hogy eresszen el

mint eddig, ma is ugyanúgy csak

menni kell

Nem mondhatom el

mert nem vagy a része,
- egésze - már az életemnek

más párnák ölelik hullámait fürtjeidnek

más nyitott ablakán befutó szellő

csókolja a bájgödreidet

úgy leírnám
a hiányt

de

sosem voltak elég jó szavaim, hogy dícsérjelek

Dadognom kell, mert nem mondhatják el a szavak
mennyire szorosan, gyöngéden tartanálak,
ha nem bizonyultak volna már így is túl gyöngének a karjaim
átölelni a világ minden kincsét tebenned.

Igazán sosem értettelek,

bármennyire szerettem volna.

Nincs már esélyem, 

csak egy tétova búcsúszóra

és, mint máskor, most is

cserben hagynak a szavaim
a világ is
összedől, leomlik
minden fal

nem túl

nagy port kavar

lágy eső hull,
és kihajt egy virág.

Nem értem,
hogy lehet, 

hogy

újraindul
nélküled a világ?

Veled

Azt hittem sok vagyok
s elrejtettem sok gondolatot,
mint a csonkítás, olyan volt,
nem érte meg.
De te meggyógyítottad a sebeimet.
Azt hittem kevés van bennem,
és küzdöttem, hogy jobb legyek,
míg összeroskadtam, térdeltem,
összetörten.
De te azt mondtad gyönyörű a lelkem.
Azt hittem rabként kell szolgáljak,
hogy kegyelemből jusson nekem pár falat.
De te letörted kezeimről a láncokat.
Azt hittem, állnom kell szépen, csöndben,
hallgatnom mit mond a sok bölcs körülöttem.
De te odajöttél, s táncra perdültél velem.
Megmentőt akartam, s te megmentettél,
társat az útra, mikor már lépkedtél velem.
Hű szerelmest, mikor te soha el nem mentél!
Valakit, aki harcol értem...
Vak voltam, s te nyitottad meg a szemem,
béna, s te talpra állítottál,
süket, s a te hangod hallottam, énekeltél nekem,
néma, s most rólad zenghet a szám, az énekem!
Addig küzdesz, míg szereteted a szívembe talál,
addig hódítasz, míg a lélegzetem el nem áll.
Festessz nekem az égre,
s az éj közepén nekem szerenádozol,
mert jó vagy, jó és kedves,
mindig csak adsz nekem magadból.
Hogy mondhatnám rólad, hogy te bármit elveszel,
mikor a hiányokban is, csak téged fedezlek fel?!
Mikor az űrt, amit hagynak, a te szereteted tölti meg,
a vigasztaló karod, a velem síró szemed,
mert te is tudod jól, milyen fájdalmasan szenvedek.
Ha tudok menni, vezetsz,
s ha nem, felemelsz, s visz kezed.
Olyan jó vagy hozzám,
és erről annyiszor megfeledkezek...
de te örömet adsz miden nap mégis,
békével töltöd be az életemet.
Lágy szellővel simogatsz,
és a hűs patak vizével,
minden ölelésben ott vagy,
minden csók édes ízével
tehozzád kerülök közelebb,
te lágyítod a szívemet,
te írsz a tenyerembe törődést,
te öntesz az ajkamra szerelmet.
A te szereteted őrzi féltőn minden léptemet.
Lágy hangon terelgetsz,
s én megyek, mert
jó veled.

Annyival szebb

annyival szebb dolgok vannak mint a szerelem...
de mégis ezt, ezt kértem szüntelen,
ahelyett, hogy megcsodáltam volna a hajnali Napot,
én csak elfonnyadva vártam a napot,
amíg kivirágozhatok

eljött és én kiszáradtam
megtalált, és én elijedtem,
mert nem azt kaptam amit reméltem, és ő sem
négy évbe telt, míg elengedtem

álltam kiszáradtan
sírva és megtörten
és átkarolt Isten
megnyugodtam
ebben a tiszta szeretetben
önzetlen ölelésben

minden érintés fájt
minden simítás tűz volt,
ami megégette a testem
mert nem nekem szólt,
hanem csak lopott tőlem
hólyagosra égtem,
mire rájöttem,
hogy ölelő kar soha
nem lesz teljesen önzetlen...
amíg láthatatlanul
meg nem érintett az Isten...
elvesztem, de megtaláltam magam
két mindenható, gyógyító karban

annyival szebb dolgok vannak mint a szerelem...
de mégis ezt, ezt kértem szüntelen,
ahelyett, hogy Őt beengedtem volna,
pedig tudtam, jobb lenne, ha itt volna
és mikor beengedtem, nem tett szemrehányást,
hogy ugyan mégis miért zártam ki eddig
élő vízzel mossa, kötözi sebeim,
és minden napot külön megszépít

átmosott a szeretetével
és én lassan rügyezni kezdtem
minden reggel megöntöz,
tavasz van,
örök,
virágba borulok egészen

kinyitottam az ablakomat
hallgatom, ahogy dalolnak a madarak
és örömömben
csendben könnyezem
olyan szépek a hangok,
s ahogy
futnak a felhők az égen
fest ez az Isteni kéz,
s közben halkan dúdol nekem
...annyival szebb mindennél
ez a szeretet, amit ad nekem...

...mert Isten jó, jó nagyon

Miért ne szerethetném a hajnali napot
s, ahogy az arcodon hagyott
egy szerény leheletnyi sugarat?
Miért ne szerethetném a madárdalokat,
az édes, reggeli trillákat, bókokat;
a csípős hidegben az ölelő takarókat;
a meleg, sátorszerű sálakat;
a mosolyt az arcodon,
amiért így beburkolózom?
Miért ne szerethetnék
bele minden rügyező bokorba;
a Dunán a hidakba;
a folyón a habokba;
meg a cappuccinokba is?
Miért ne szerethetnék mindent is?
Miért ne szerethetnék a világba,
ami a szemedben tükröződik?
Magával ragad,
és messze visz...

Én magamat kérdezem,
de nem én, hanem tőlem az Isten...
Miért ne szerethetném a kincseket,
amiket nekem ad, ráadásképpen?

Fiad vére volt az ajándék
s ez az élet csomagolás csupán...
de aki ilyen árat fizetett,
miért akarna fukarkodni még ezután?
A legszebb dobozban,
díszesen-színesen kapom,
masnival a tetején:
mert Isten jó, jó nagyon.

Én magamat kérdezem,
de nem én, hanem tőlem az Isten...
Miért ne szerethetném a kincseket,
amiket nekem ad, ráadásképpen?

Miért ne szerethetném az alkonyi napot
s ahogy az arcodra csókolt
egy utolsó narancs-arany sugarat?
Miért ne szerethetném a tűz körüli dalokat,
a hangos estéket, ahogy éneklünk az Úrnak;
a csípős hidegben az ölelő karokat;
a kertvégen, erdőben felvert sátrakat;
a mosolyt az arcodon,
ahogy ragyogva kivirágzom?
Miért ne szerethetnék
bele minden hullócsillagba;
a Dunán a habokba;
a folyón úszó hajókba;
meg a pezsgőbuborékokba is?
miért ne szerethetném még ezt is?
miért ne szerethetnék a mélységbe,
ami a lelkedben lakik?
magával ragad,
nem ereszt...

mégis felszabadít:
mert Isten jó, jó nagyon.

Csak nálad

Elbújtam az Isten ölelésében...

A betű öl, 

a szavak gyilkolnak, 

a mondatok megfojtanak, 

ha a Lélek nem eleveníti meg.

Sírva kapaszkodok, 

amikor térdelek...

és gyengéden ölelnek

a legerősebb karok
...amiket átszegeztek értem. 

A könny a bűnvallás, 

a tiszta áldozat neked, tőlem.

A mellkasodba fúrom az arcom

és Isten-illatot lélegzek.

A rég elfojtott cseppek
szakadatlan hullanak, peregnek,
áztatnak téged, és te meg
csak csitítasz szüntelen,
ahogy tiszta homályban úszik minden.

Nem látom jól az arcod,
nem látok át a könnyeken
...

Nem rángatsz fel hogy tegyem a dolgom,
amíg nem tudom, amíg meg nem nyugszom,
és nem ítélsz el azért, ahogy érzek,
hiszen arra teremtettél, hogy így létezzek,
hogy másoknak ezzel segítsek

...hogy mások helyett is érhessen bántalom,
hogy helyettük is védekezhessek,

és ha elborít a sok fájdalom,
csak nálad lelhessem meg,
milyen a nyugalom.
Kerestem már máshol,
de mindig csak nálad találom...

...gyengéden simítod el a sós cseppeket az arcomon.

Te Vagy

Ott vagy a gyermeki kacajban,

a testvéri ölelésben

-akkor is ha van,

és még inkább, ha nincsen-.

Te Vagy a minden.

Te adtad az elmém,

és te adtad a testem:

hogy a gondolatot megformáljam

és papírra vethessem.

Nélküled semmim sincsen.

Te adtad a hangom, hogy

téged dicsérjen minden dalom,

és te adtad minden mozdulatom,

hogy érted legyen szép a táncom, 

minden léptem,

a hajam is érted lebbenjen a szélben 

és rólad mondja el milyen szép vagy...

milyen kellemes...

milyen nyugodt...

Milyen sokszínű vagy!

Tőled kaptam azt is,

amim nincsen,

hogy másban is 

meglássam a kincsem,

ami: Te Vagy

...és ami bennem nem, az másban vagy:

mindenki, mint egy-egy mozaikdarab

mutatja meg ,milyen az Isten.

Összekötve, szeretetben,

a te képmásodra teremtetten.

Te Vagy a nevetésben,

minden tiszta ölelésben,

a könnyeinkben, az örömben,

a bizalomban, a reményben!

Te Vagy a szeretet...
mindenkiért, mindenkiben.

szeretetért futottam

mindig mindenhol kerestem

közben sokszor -mindig- elestem

szeretetért futottam

a szívemet követtem

amíg összetört

amíg sebzetten feküdtem

amíg vége nem lett

...és halkan szólított az Isten...

láttam annyiszor már a kereszten,

láttam ahogy szenved, de nem értettem

felemelt, megölelt,
azt mondta (és már értem) :

"Kedves, érted tettem!"
és akkor, ott: Ráleltem.

Fáradtan olyan jó angolul beszélni, úgy szeretem... mint egy forrócsoki,
olyan kellemes, vagy egy madár dala; vagy ölelés...magával ragadó, egy égő gyertya; vagy halk zongoraszó...
Nem ilyen jó?

(2018. december 20-i valós beszélgetés alapján)

Néha nem tudok  a szemedbe nézni,
Mert felkavar, amit látni vélek:
Egyszer a leplezett szomorúság,
Máskor meg a hamis érzések,
Amiket csak odaképzelek.

Néha nem tudlak elfelejteni,
Pedig már megtettem ezerszer.
Néha lehúz az élet, egy lelki fáradtság
És én sem értem, mit érezhetek...
várok -ölelj még-, de nem jut belőled.

Néha taccsra tesz az élet,
Egy jobbossal kiüt és csak néz(l)ek.
Könnyes szívvel és véres szemmel
Pillanatokban órákra elveszek
...erőnek erejével elnézek...

Néha szépek a napjaim nélküled,
Néha egyszerű, kedves emlék vagy.
Néha nem értem mi volt veled és velem,
ahogy ártottál, és én is csak bántottalak.

Tavaszom

Megszerettem a mosolyod, Tavasz,
Minden reggel csak örömet adsz.
Sűrűn hulló könnyeidből is mindig,
Mindig virágot fakasztasz,
Mélyen érzel! Nem úgy, mint
az a cudar Tél.
Ezért várlak én.

Megszerettem ölelésed, Tavasz,
Minden éj után egy szebb hajnalt adsz.
Harmatos, friss, derűs kincseket,
Gyöngyöket hintesz mindenre, ahogy haladsz
...mint mágus, ámítasz, s megtévesztesz!
Nekem más nem kell,
Minthogy: itt, és te, és ez!

A hajad barna,
mint a
felázott föld.
A szemed fűzöld,
tekinteted...elkalandozó.
Ajkad cseresznyepiros, elragadó.
Ruhád oly kék,
mint az ég,
vagy, mint hűs vizű hegyi tó,
melyben elmerülni jó.
Egész lényed megrészegítő,
igen. Ez vagy: elbűvölő.

Úgy keresnélek én
a síkságon, a hegyen!
...de meg nem találhatnálak...
hiszen már itt vagy, mellettem.