Valamikor régen
kert voltam Édenben,
tündérszép nő,
a kedves,
az egyetlenegy,
a gyönyörű.
Hercegnő voltam talán, vagy nimfa,
madarak szárnyai, vagy fák ága?
Már nem tudom.
Elfelejtődött, át ezer és ezer
vérben úszó alkonyon.
Kecses léptekkel jártam
és belé botlottam,
és ő hazug módon elfordított Tőled,
hittem neki, s mi lett? Hogy már félek.
Mindig szerettél,
édesen becéztél,
nyitva volt előtted a lelkem...
ő átvert...és elvettem tőled a hitem.
Te voltál mindig a váram, a védelem...
miért hagytalak el? Nem értem.
Egyedül voltam
és féltem.
Lépteim tétovák lettek,
és elhervadt minden virágom,
rám küldte a gyújtogatókat,
és vadászok dúlták fel minden bokrom.
Könnyezve szültem meg minden hajnalon
egy új gyermeket...add, hogy őt ne érje fájdalom!
Letépték ágaim,
lecsupaszítottak,
eltörték szárnyaim,
ketrecbe zártak.
Nevettek rajtam,
s te hagytad?!
"Kedves, miért hagytál el?"
Könnyeket láttam
az arcodon folyni le...
hogy nekem ne fájjon már semmi,
te az életed adtad cserébe.
Meghaltál
és a szívem szakadt bele,
hogy szerettél,
de én nem hittem el elsőre,
és te mégis, mégis, 
így is harcoltál értem,
hogy én elárultalak,
s az arcodba köptem.

Erdő vagyok messze,
ne keress, mert
nem leled helyem.
Tündérszép nő vagyok,
gyönyörű,
az egyetlen.
Meghalt értem,
feltámadt,
és felkarolt a kedvesem.
Lecsókolta szemeimről 
minden könnyem.
A lelkembe' élő víz
patakja csörgedez,
a fák virágba borultak,
a hajam lengedez,
lágy szellő fúj,
és én a vízben táncolok.
Újra szép, újra szent,
újra szabad vagyok.

Megmentett, újjá tett,
meggyógyított.
Szaladok, szárnyalok...
vele táncolok.

...mert Isten jó, jó nagyon

Miért ne szerethetném a hajnali napot
s, ahogy az arcodon hagyott
egy szerény leheletnyi sugarat?
Miért ne szerethetném a madárdalokat,
az édes, reggeli trillákat, bókokat;
a csípős hidegben az ölelő takarókat;
a meleg, sátorszerű sálakat;
a mosolyt az arcodon,
amiért így beburkolózom?
Miért ne szerethetnék
bele minden rügyező bokorba;
a Dunán a hidakba;
a folyón a habokba;
meg a cappuccinokba is?
Miért ne szerethetnék mindent is?
Miért ne szerethetnék a világba,
ami a szemedben tükröződik?
Magával ragad,
és messze visz...

Én magamat kérdezem,
de nem én, hanem tőlem az Isten...
Miért ne szerethetném a kincseket,
amiket nekem ad, ráadásképpen?

Fiad vére volt az ajándék
s ez az élet csomagolás csupán...
de aki ilyen árat fizetett,
miért akarna fukarkodni még ezután?
A legszebb dobozban,
díszesen-színesen kapom,
masnival a tetején:
mert Isten jó, jó nagyon.

Én magamat kérdezem,
de nem én, hanem tőlem az Isten...
Miért ne szerethetném a kincseket,
amiket nekem ad, ráadásképpen?

Miért ne szerethetném az alkonyi napot
s ahogy az arcodra csókolt
egy utolsó narancs-arany sugarat?
Miért ne szerethetném a tűz körüli dalokat,
a hangos estéket, ahogy éneklünk az Úrnak;
a csípős hidegben az ölelő karokat;
a kertvégen, erdőben felvert sátrakat;
a mosolyt az arcodon,
ahogy ragyogva kivirágzom?
Miért ne szerethetnék
bele minden hullócsillagba;
a Dunán a habokba;
a folyón úszó hajókba;
meg a pezsgőbuborékokba is?
miért ne szerethetném még ezt is?
miért ne szerethetnék a mélységbe,
ami a lelkedben lakik?
magával ragad,
nem ereszt...

mégis felszabadít:
mert Isten jó, jó nagyon.

elröppent egy évtized

nem tudom, hogy hova lett

nem emlékszem sokra, csak

erre az utolsó két évre

emlékszem, hogy nehéz volt

a dobozból kimászni,

hogy nem volt könnyű magamat

gyorsan újradefiniálni

amíg rejtőztem nehéz volt,

mikor előjöttem szintúgy,

de ha nincs, aki lásson,

nincs, aki segítséget nyújt

elhagytam az Istent,

de ő visszahódított magához

elhagytam magam is teljesen,

de újraírt engem a kegyelem

a nyolc év sötét, grafitszürke

satírozás után jött két "radír-év"

a múltban maradt minden, tiszta

ajándék lesz ez a pár húszas év 

tiszta lap, melyre már tintával,

Isteni tintával írhatok

vörös, véres pecsét az alján:

az ár, amit értem otthagyott

boldog új évet kívántok, 

s én boldog új évtizedet...de

még jobb, ha megismeritek,

aki adott nekem Boldog, Új Életet

"Valami"

Vágyom valamire,
és bár az enyém lehetne...
Valami hatalmasra,
valami láthatatlanra.

Üldözöm, elkapnám, de
Elillan mindig...csodákkal tele,
Vadul, és szabadon.
...vajon miért nem láthatom?

Gyors akár az északi szél,
fenséges, mint Dél havas hegyei,
hogy túl erős nekem, vagy túl sebes?
Bár tudnám, miért nem tudom megfogni.

Bár tarthatnám, hogy megnézzem
milyen gyönyörű...üldözöm, kergetem...
De, hogy milyen csodálatos,
Ő nem mutatja meg nekem.

Követem hegyre fel, völgybe le
...pedig talán közelebb jönne,
ha nyugton leülnék...
de akkor úgy félnék.

Tartanék attól, hogy
nem érezhetném többet
magam körül a varázsát,
ennek a csodálatos lénynek.

Úgy érzem, ha nem követem, talán örökre elmegy...

Ő a szeretet

Igen, bunkó voltam és vagyok,
önelégült néha, ki ellenállt,
még tökéletlen, önző, nem tagadom,
de Jézus itt van, és mégis megáld.

Meggyógyított, felnyitotta a szemem
és magamat látva félni kezdtem:
ahogy mindig szépen mindenkit leszóltam...
ahogy mást nem, csak a szégyenem láttam.

Bántottam mindent és mindenkit,
aki megbántott és azt, aki nem,
aki kedves volt, és azt, aki megvetett,
akit szerettem, és azt akit nem.

Én nem tudtam, nem tudok, nem,
tökéletes lenni, bár szeretnék,
de úton vagyok, Jézus vezet.
Bűnösen-bűntelen, mert vére megtisztít!

Csak bántani tudtam ebben a testben,
bántani mindenkit, titeket, téged
csak rúgni, harapni, marni mert
Éva a bűnt adta nekem . . .adta? Kértem.

Többet akartam ebből a romlott létből,
de Isten akkor is meg akart váltani!
Árva voltam...most meg hercegnő,
Mert a Király akart örökbe fogadni.

A lényem nem akart mást,
csak zülleni és mindent rombolni,
ez a nyers húsdarab a csontokon
nem akart mást, csak ártani.

A szívem sírt, meghasadt, összeomlott,
csak igaz szeretetre -Istenem, Rád!- vágyott,
mindent, ami másé volt elvette volna,
de semmit nem kapott, mert nem Tőled akarta.

Az elmém nem képes felfogni,
hogy a kereszted mekkora csoda...
hogy ennyi bűnt -Mindent!- átvettél,
és nem kell szenvednem miatta.

Nincs semmi jó bennem!
Ha mégis, az sem miattam.
Semmi sem az én érdemem,
Jézustól kaptam, mint kegyelem.

Itt ég bennem a vágy a jóra,
a szellemem tudni, ismerni akarja,
ezt a csodát, hogy Isten miért mentett meg,
és hogyan, miért van, hogy Ő mindig szeret.

Érzem a jót, várom Őt, és élvezem,
hogy a szörnyeteg nem ment el,
de szenved mert éheztetem, hiszen
meghaltam a bűnnek, és Krisztusért létezem.

Még mindig tudnék, ha akarnék
uralkodni, mint egy hárpia.
Jézus viszont jobb, ha Ő vezet
nem megyünk 200-zal a falba...

Itt a lényem, készen a harcra,
és győztes vagyok, mert vezet az Úr karja,
a testem halott, a lelkem megváltva,
itt már egyedül csak Jézusnak van hatalma.

Nem vagyok túl bölcs, néha nem
kérdezem meg merre kéne menni...
néha végiggondolom, de néha nem,
azt, hogy mit fogok tenni.

Néha meglátod az "éhező szörnyem"...
Azt, aki elbújt egy sarokban,
 valahol a sötét mélyben itt az agyban.
...elősétál, ha nem vigyázok: és baj van.

Vissza kell kergetni néha, a ketrecbe:
Ettől fél, meg sír, néha fintorog.
Én vagyok, ez vagyok én is, de
Jézusban uralom, ha Benne maradok.

Tudom hogy bántok néha még,
és sajnálom, meg is bánom mind.
Nem gondolom át amit mondanék,
de Isten helyreigazít mindig.

Néha beszólok,
néha átverlek,
a szívem -egyedül-
az igazság mérlegén nem áll meg.
De Isten már Jézust látja bennem,
a keresztet, és ahogy szeretett.
De hisz megbántottalak, késsel
hadonásztam és megsértettelek,
tőrt döftem a szívedbe, megforgattam...
bár ne tettem volna meg!
Nem kérem, hogy felejtsd el,
de egy dologra kérnélek, ha lehet:
hadd tegyek most már veled
csak jót, mert Krisztus szeret.
Megígérem és fogadom:
hogy soha fel nem adom,
hogy neked már csak azt akarom
mondani, ami igaz,
és csak kedveset!
Mert Isten megbocsátott nekem...és ő a szeretet.



Az alapot a költeményhez ez a korábbi vers adta, amit kb. fél évvel a megkeresztelkedésem előtt írtam:  Bocsáss meg

A bálvány

Szerelem szerelem...a drága bálvány,
amit dédelgetsz, szeretsz,
amíg pofára nem esik.

Szerelem szerelem, csalás és ámítás...
megfolyt téged, megrekedsz
és egyszer csak kikészít.

Szerelem szerelem, szeretnélek már
a jó helyeden, Isten
mögött tudni!

Szerelem, szereltem annyit már
miattad az életem...
Ennyi.

Egy érzést szeretek, pedig valakit kéne,
Istenem, segíts, taníts újra szeretni.

Nem tudtam, hogy szerelem lehet ilyen
erőteljes, laza, természetes elem.
Nem tudtam, hogy -valahogy- lehet ilyen letisztult,
ilyen kellemes, fenséges az, amit átadunk.
Nem tudtam, hogy az ember képes így törődni,
s a könnyeknek nem folyni kell, hanem letörlődni.
Nem tudtam, hogy érintés lehet ilyen önzetlen...
S az érzelem, mint pillangó, már szabadon röppen.

Báb vagyok csupán
a saját életemben.
Bámulok csak bután,
rángatva a térben.

Ide, s oda

cibálják a vágyak
a halott, üvegszemű testet.
Az elme már belefáradt,
a szív csak halkan lüktet.

Dibben, s dobban.

Néha feléled, ritkán.
Harcol és madzag-ellenáll,
de összegabalyodik végül is,
üvegszeméből kibuggyan a könny is,

Potyog. S koppan

lábam a színpadon járva,
álmoktól vezetve, rángatva
vágyaktól, s várva
egy ollóra, késre, hogy vágja...

...nyissz, s nyessz...

hogy eltépje láncaim,
felszabadítson attól, mi fáj nagyon,
elvegye bánatom, könnyeim,
hogy a halott test egyszer szét ne szakadjon...

Nem akarok...

Nem akarok verset írni,

csak álmokat elmondani,

a csodákat mind megélni,

és szélnek szárnyán szállani.

Nem akarok soha félni,

csak minden tájat bejárni.

Bátran felülkerekedni

és minden gátat áttörni!

Nem akarok több szerelmet,

mert elveszi az értelmet...

inkább mindenkit ismerjek,

hogy így mindenkit szeressek.

Nem akarok több halált, csak

az életet és haladást,

hogy megértsem a változást

...ne érezzem az elmúlást!