sekély patakban, félholtan.
Nem vertek össze, élek én,
de a szívem a súlyoktól megrokkan.
Feküdnék, és nézném az eget,
a lassú lusta felhőtömegeket,
a fák lombjait, madarakat...
néha belül tombolsz, de kívül nyugodt vagy.
A víz futna, rohanna messze,
siklana át rajtam - bennem?-,
végigsimítana... szeretne,
ahogy férfi nem tudott még sosem.
A sebes kis patak
elvenné minden gondomat.
A hűs szellők, az árnyak
békét adnának, nyugtot a vágynak.
A lelkem szét akar szakadni
néha este, mikor nem tud aludni.
Sosem tudtam egyben tartani...
Futnék magamtól. A test túl emberi.
Simít a lágy vízfolyam,
cirógat a nyáresti szellő,
s egy kicsit idekint elvesztem magam...
Vajon a lelkem egy erdő?
Lebegnek a levelek a fán.
Szarvas jár inni a patakhoz...
megriad mikor meglát, fut, megáll,
de a szomjúság mindenkit visszahoz.
Vadállatok, trillázó madarak között fekszem,
áztat a víz, s nem kelek fel, nem, sosem.
Maradok még, amíg elfogy a testem:
egyedül, az ég alatt, csak én és a lelkem.
