(elfáradtam...)

elfáradtam

nem most, régebben...

megkeményedtem

falat húztam a szívem köré, hogy ne tudd áttörni

és te virágot hagytál minden hajnalban

a kapuban

nem értettem

nem is akartam

csak a várfalat védtem

unos-untalan

és befújta a kedves illatot a szél...

körém kertet ültettél

sírva rettegve álltam ellen

míg a kert, a gyümölcsfák

körülnőttek engem

a gyökerek aláásták

a kőfalat

befújta a szél is a magokat

kinőttek a várkertben

a szereteted betört és semmit sem tehettem

rést ütött a sok ág, inda a falakon

s te kint vártál ugyanúgy, minden hajnalban s alkonyon

napfényt hintettél be a réseken át 

és én nem bírtam tovább a kegyetlen önkéntes magányt

kifutottam a rengetegbe

és ott vártál

újra átölelve

lebontod a szívemről a kemény falakat

türelmesen hordod a téglákat el

mindig, újra és újra csak jössz

ugyanazzal a végtelen szeretettel