Ó Uram,

Én úgy tudom, azt tanultam,

hogy mindent te teremtettél.

Hogyan

tagadhatnám el a káoszt tőled?

Mindent, ami körülöttem van, ami rettent,

ami dühít, ami elkeserít, ami éget,

minden ami bennem van, amitől félek

Nem mondhatom, hogy nem te tetted,

bármennyire tudom is, 

hogy minden a mi hibánk,

az enyém.

Segíts hagyni, hogy rendet tegyél!

Válaszd el a vizeket, hogy látszódjon a száraz,

Töröld le a könnyeket, hogy legyen végre vigasz,

Képtelen vagyok újra és újra hinni neked

Ha amit mindig tettél, nem teszed újra meg.

Tudom, hogy mindenható vagy

Hadd tudjam, hogy te vagy a szeretet

Adj újra fényt, világítsd be az eget,

töltsd be reménnyel a sötét lelkemet,

mutass rá mi az , ami csak önzően értem van,

hogy megszabaduljak, veled kigyomlálhassam,

hogy helyet adhasson az életnek.

Áldd meg gyümölccsel kiszáradt földedet,

teremj bennünk maradandó változást!

Add, hogy ne féljünk attól, ami egészen más

Segíts Uram, mindig arra emlékezni,

hogyan jöttél a láncaink leoldozni,

és a haldoklásunkat életté hogyan formáltad át,

teremts a szíveinkben eleven nyüzsgést, lármát,

neked zengő élet énekét

ott, ahol eddig kongott az üresség

Add, hogy ne értsék, de akarják é s keressék!

Mert aki keres, az talál,

és aki zörget, annak kinyitod az ajtót.

Formálj minket szebbé a sárból amik vagyunk,

csak egy kicsit legalább hasonlóbbá mint te

A káoszt, amit belém-belénk tettél,

Kérlek tedd a helyére!

Engedd, hogy hagyjuk

szítsd fel a szívünk, hogy akarjuk!

Nem bírom már a halálszagot,

a bűneink rothadó bűzét

Mosd le rólam - ott régen, újra -

ne engedd, hogy a halál tépjen szét,

hogy mint ordító oroszlán nyeljen el.

Azt mondtad éljünk, hadd tegyem teljes erővel!

Vigyázz rám, és

segíts vigyáznunk egymásra

Azt mondják, orvos vagy

Vágyom a gyógyulásra

A te halálodban

hadd leljek végre életre

Semminek nincs nélküled

bármi célja vagy értelme

Csodálkoznak, hogy nem beszélek veled,

nem baj, nem éppen nyílt titok,

hogy annyit ártottál nekem,

hogy már senkiben nem bízok.

Nem bízom a barátokban, nem a szüleimben,

nem bízom a férjemben, a testvéreimben,

nem bízom a szomszédban, a járókelőkben,

nem bízom magamban

és nem bízom az Istenben.

Csodálkoznak, hogy nem beszélek veled, 

nem baj, nem éppen emiatt fogok,

megkeserítetted az életem, magyarázkodni

ezért senkinek nem fogok.

Betörtél az életembe és feldúltad a házat,

én csendesen kisétáltam, és rádcsuktam a zárat.

Csak ez az egy dolog fáj, 

és el nem engedhetem,

hogy nap mint nap miattad

kétkedek mindenkiben.

Kétkedek a barátokban, és a szüleimben,

kétkedek a férjemben, a testvéreimben,

kétkedek a szomszédban, a járókelőkben,

kétkedek magamban

és kétkedek Istenben.

Újra és újra, minden nap apránként érem csak el,

hogy ma is, még ma is, még egy kicsit hinni kell,

mindezek miatt, és pont minden ellenére,

hozzád fohászkodom Uram, ne vess el végleg érte,

hogy nem tudok, s ha tudok, 

akkor sem tudok hinni

csak a mélység 

a barátom és

nem megy tovább futni

Vágott virág

Most csak úgy örülnék
egy csokor halott virágnak...
de egy szála is elég lenne
egy vadrózsabokornak.

Tőled? Hát, az még inkább
kedves lenne nekem
...viszont az ilyen ábrándokat
tudom, hiába kergetem.

Ó, igen, feldobna
egy vörös-, vagy sárga rózsa,
egy tulipán, orchidea, vagy
pár szegfű bódító illata.

Csak egy halott virág...
ennyire vágyik a szívem.
Egy csokorra, aminek a végén
szerelmes szíved ott lelem.

Három szép napig, vagy
tovább, éke lenne itt bent
asztalnak, szobának, az egész háznak,
ahogy a vázámból boldogítgat.

Hasra esne rajta
a Nap, és a csillár fénye,
és az illatos sugár bódultan
ugorna utána a szemembe.

Aztán, ha látom, hogy szirmai
lassan kezdenek hervadni,
fogom és kiszárítom, mert
még tovább szeretném csodálni.

Mert azt nem akarom,
hogy ez is végleg elmúljon!
Borosüveg nyakába tűzöm,
vagy falra. Szöggel átszúrom.

...de inkább az üveg.
Az karcsú, elegáns, kellemes,
mint nekem ez a kis virágod,
amitől a szívem épp repdes.

Ha barnát találok meg: nem
barna a haldokló sziromvég?
Összhang lesz, harmónia, míg
észre nem veszed, mennyire sötét.

Ha fehér üveg, átlátszó:
kontúrt ad, mint Ég a Földnek,
mint ahogy mi adtunk egymásnak.
Látszólagos ellentétek...

Nem írok, azt hittem,
többet már verseket neked.
A gondolat megint rádtévedt...
hiányolom a lelkedet.

...

Most csak úgy örülnék
egy szál vágott virágnak.
Szárazon, egy üvegben végezné.
Mint a plátói szerelmek.

Nem tagadom

Nem tagadom
Hogy elragadott
A hév
A szív
Az érzelem

Mentem balgatagon
Míg egy szakadékon
Vakon
Bután
Leestem

Nem hallottak
Nem láthattak
Sötét
Hideg
Sajog minden tagom

De kimászok akkor is
Ha addig élek is
Ha fáj
Ha nem
Csakazértis

Utolsó/első altató 

Megöljük a gyermekeinket,

Hogy a Marson találjunk életet,

De a háború istene mást nem ad

Csak teret a csendes holokausztnak.

Megöljük az unokáinkat

Megöljük a jövőnket

Megöljük az erőseket

Megöljük a gyengéket

Gyilolunk, mert bántottak

Gyilolunk, mert bántanának

Gyilolunk, mert félünk

Ölünk, mert nem remélünk

Nem adunk esélyt

Ha "nem illik a tervbe"

Nem adunk esélyt

Ha "talán(!) selejt lenne" 

Nem adunk esélyt 

az életre. 

Te céltévesztett világ!

Aphroditéhoz imádkozol, 

És közben Molochnak áldozol! 

Tombolsz, mint Dionüsszosz, 

A hedonista boristen, 

És megölöd, megfojtod

Ha méhedben gyermek terem. 

"Ez az én testem."

Nő! A méhed bölcső,

Nem sír! Nem temető!

Kőszívedtől lesz halott

A kincs, amit megkapott. 

Azt mondod, hogy erőszak szülte? 

Hát legyen erőszak az is, mi elvegye? 

Összetörnéd, széttépnéd a testet, 

Savval égetnéd az ártatlan életet?

...milyen lehet...

Letépni a kezeket, amelyek

Egy anyát ölelnének?

Szétszaggatni a lábakat,

Amik még sosem szaladhattak?

Szemeket kiégetni,

Hogy ne tudják a vilátot látni?

Összeroppantani egy elmét, koponyát, 

amiben megfogant volna egy jobb, új világ?

Mit mondasz akkor,

ha mégis feléled,

ha belenyomorodik,

hogy majdnem megölted?

Eldobod ha ÉL?

Ellököd, mert NEM KÉRTED?

Te kifordult világ! 

Miért nem szereted az életet?

Te önző világ, 

miért taposod a gyengéket?

Te rettegő világ!

Örülök, hogy anyu nem ölt meg.

-----------------------------------------------------

Last/first lullaby 

We're killing our children

To find life up on Mars,

But the god of war gives only

More room for this silent Holocaust.

We're killing our grandchildren and

We're killing our future,

The strong ones and with them

we're also killing the weaker.

We murder because of past harm

Or because we fear it in the future

We kill while not having hope

Out of dread we murder. 

No chance is there to give

if "it doesn't fit into plan". 

No chance is there to give

if "they may be handicapped". 

No chance is there to give

for life to be present. 

You misguided Earth! 

Aphrodite you pray to

But you give thanks to Moloch. 

You hedonistic soul, 

You dionysian fool, 

You murder and you choke

The gift, the child in your womb. 

"This is my body, my right is to choose"

Woman! Your womb is a cradle, and no, 

No cemetery or tomb, to be wept upon. 

Your stoned heart simply just kills

the treasure within: your kids. 

...ever wondered what it's like...

Tearing out the hands

That could hold onto a mother? 

Ripping apart the legs

So they couldn't run ever?  

Smashing a mind, a skull

That could've dreamed forever? 

And what do you say if

They still stay alive? 

If they born with that damage 

As evidence of your crime? 

Do you leave if they're ALIVE? 

Throw them avay and SAY GOODBYE? 

You world, the wrong side out! 

Why can't you simply cherish life? 

You world! The mean, the selfish one! 

Why do you tremple on the weaker one? 

You word! You! The one terrified. 

Dear mommy, thank you that I'm alive. 

Köd-élet

Hajnali fényben táncoló köd-angyal
Voltál, bár fényed csupán a Napé volt,
Hófehér táncodban tisztaság fénylett, 
A tisztességed az mindig tiéd volt.
A ragyogás, a Nap: megrontott téged,
Szerteoszlott lényed, tündér-fényed,
Pára lettél a tikkadt nyári légben,
Majd életed sötétté vált egészen.
Felleggé lettél életed alkonyán:
Borús, keserű, dühöngő fergeteg.
Megbántad azt a fényűző pazarlást,
Sírtál: könnyed, mint harmat lett élet,
Nem tudva, mit tettél életed során,
Könny-fiad szeretett, mindig hazavárt.