Dúdolj nekem halkan

Rejts el!
Takarj be, ölelj át, vigyél magaddal...
Ma nem akarok megütközni a világgal.
Tarts közel, hadd érezzem mézes-füstös illatod!
Még meleg a tea, kortyolom, s nézem
kályhánkban a tűz, hogy lobog.
Árassz el
azzal a békés szeretettel,
azzal a csodás örömmel!
Dúdolj nekem halkan,
úgy elvesznék kicsit a hangodban,
más nem tud ennyi érzést
egy dallamba önteni!
Könnyekre fakasztott akkor is,
ott, mikor először véltem hallani
...véltem...még most sem hiszem,
hogy tényleg te voltál, pedig
láttam, hogy a te szád, ami mozog...
hogy hallathatsz ilyen mennyei hangot?
Dúdolj nekem még egy halk szerenádot,
ahogy a világ elől veled bujdosok,
ahogy a karjaidban tartasz!
Legyél nekem kicsit vigasz...
Hadd lássam szemedben a végtelent kicsit,
pont úgy, ahogy beléd írta az Isten...
hadd vesszek el tekinteted tavában,
hisz ilyen mélység máshol nincsen!
Tarts meg kicsit!
A zúgó tengeren a nyugtom nem lelem...
De itt van, pont itt, a tenyeredben...
Itt, ebben a gyöngéd szeretetben,
amit Isten neked adott...
még egy ilyen furcsa ajándékot...
tényleg neked adta, vagy általad nekem?
Miért szerettél valakit így, ha ő téged nem?
Rejts el kicsit -magam elől-, amíg megértem...
...hogy ne kérdezzem "Miért?", csak élvezzem.
Rejts el!
Takarj be, ölelj át, ragadj magaddal...
Ma nem akarok megütközni önmagammal.
Tarts közel, hadd érezzem kedves-kellemes illatod!
Gyöngéden csókolsz, átkarolsz, s nézem
szemedben a tűz, hogy lobog...
Árassz el,
azzal a boldog szerelemmel,
karolj át, s nevetve ölelj!
Bókolj nekem halkan,
úgy elvesznék kicsit a karodban,
más nem tud ennyi érzést
a szívembe önteni!

"Kérve kérlek titeket, Jeruzsálem lányai, a gazellákra és a mező szarvasaira: Ne keltsétek, ne ébresszétek föl a szerelmet, amíg nem akarja! " 

(Énekek Éneke 2:7)