(ülj velem)

 

Ma messzire mentem, mint a fény

nem vártam meg, a Napot, míg rám süt

tiszta lény,

nézd, itt vagyok hát

Hát végre itt vagyok

nem mondok nagyot

nem akarok

csak ülni itt veled csendesen

bejártam a világot, futottam egy nagyot

majd mindent elmesélek, megmutatok

de elfáradtam rendesen

ülj velem

csendesen kedvesen (m)

Annyi örömöt, annyi szépet láttam,

elrejtve ebben a konok, makacs, gonosz világban,

annyi kincset, nevetést, mosolyt, talányt,

titkot, remegést, féltést, hiányt

ahogy betöltene az Isten minden üvöltő magányt

Olyan gyönyörű volt, és annyira gyötrődöm

A jó és a rossz között félúton vergődöm

Sírva táncolok, nevetve vérzek,

Ülj velem csendben, hagyj

annyi mindent érzek (!)

már csak attól is, hogyha rádnézek

Minden örömöd, minden bánatod

mint térkép ráncolja össze a homlokod

szarkalábolja a szemed

Minden ami van elmúlik

és mégis örökre a tied.

Bár lehetne a szeretetet

igazán szavakba önteni.

Láncba fűzném neked

és úgy kötném a nyakadba.

 Mondd, szabad-e a fénnyel szembenézni?

Vagy csak az árnyékot nézhetem?

Szabad-e a színeket megidézni?

Vagy jó minden feketén-fehéren?

Szabad-e a szerelmet nevén nevezni,

s vajon a szív szeret vagy az értelem? 

Szabad-e az álmot üvegbe zárni,

amíg veled ki nem engedem?

Szabad-e írnom a szépről,

ha a világ együtt sír velem?

Lehet-e öröm a gyászban?

Lehet-e táncolni tereken?

Szabad-e a kezed fognom,

amíg a világon vagy velem?

...senki más...

Hadd ismerjelek
újra és újra meg!
Vonz amit láttam eddig
és amit még nem tudtam meg.

Minden nap, újra és újra
más vagy, ugyanannyira
meglepő, bejósolhatatlan...
elveszek ebben a párhuzamban.

Miért mutatod meg magad
ezekben a törékeny emberi valókban?
Miért van, hogy minden szív
miattad, tőled dobban?

Miért akarod, hogy a lelkem
ennyire megnyíljon neked?
Lakj az elmémben, legyen
a szívem a tied!

Némán a térdemen
a könnyeimmel küszködöm,
mert minden amit adsz jó,
minden fájdalom és öröm.

Lassan csendesen hódítasz
minden nap újra és újra meg,
lecsókolod arcomról,
a kétely szülte könnyeket.

Békével töltöd meg a fáradt szívemet,
engeded hogy sírjon, s addig öleled,
ringatod, dúdolsz, míg lassú táncba kezd veled...
Nem szeretheti senki más így a lelkemet,

mégis mások szavain át
szeretgeted meg.
Mások szavain át áldasz,
mások karjaival ölelsz meg.

Mert úgy szeretsz

Én nem vagyok Ruth
és te sem vagy Boáz,
de valahogy úgy tisztellek
és féltő szíved rám
éppen úgy vigyáz.

Te nem vagy Hóseás
és én nem vagyok Gómer,
de újra, s újra meghódítasz,
ha elmegyek te vagy csak, ki visszavesz,
mert úgy szeretsz.

Sára vagyok, nem Ábrahámé,
de mégis miatta áldasz meg.
Anna vagyok, nem Fánuel lánya,
de mégis megláthattalak téged.

Hálával énekelhetek.


Nem vagyok Szulamit, de sarut adsz lábamra,
melyben -mint fejedelmi lány- perdülhetek.
Nem vagy Salamon, de szavaid mindig
megdobogtatják a szívemet.

Őszintén szerethetek.


Mint aki megtalálta szíve boldogságát,
előtted olyan lehetek.
Átvezettél a pusztán és végre
az ígéret földjére léphetek.

Veled.

Veled

Azt hittem sok vagyok
s elrejtettem sok gondolatot,
mint a csonkítás, olyan volt,
nem érte meg.
De te meggyógyítottad a sebeimet.
Azt hittem kevés van bennem,
és küzdöttem, hogy jobb legyek,
míg összeroskadtam, térdeltem,
összetörten.
De te azt mondtad gyönyörű a lelkem.
Azt hittem rabként kell szolgáljak,
hogy kegyelemből jusson nekem pár falat.
De te letörted kezeimről a láncokat.
Azt hittem, állnom kell szépen, csöndben,
hallgatnom mit mond a sok bölcs körülöttem.
De te odajöttél, s táncra perdültél velem.
Megmentőt akartam, s te megmentettél,
társat az útra, mikor már lépkedtél velem.
Hű szerelmest, mikor te soha el nem mentél!
Valakit, aki harcol értem...
Vak voltam, s te nyitottad meg a szemem,
béna, s te talpra állítottál,
süket, s a te hangod hallottam, énekeltél nekem,
néma, s most rólad zenghet a szám, az énekem!
Addig küzdesz, míg szereteted a szívembe talál,
addig hódítasz, míg a lélegzetem el nem áll.
Festessz nekem az égre,
s az éj közepén nekem szerenádozol,
mert jó vagy, jó és kedves,
mindig csak adsz nekem magadból.
Hogy mondhatnám rólad, hogy te bármit elveszel,
mikor a hiányokban is, csak téged fedezlek fel?!
Mikor az űrt, amit hagynak, a te szereteted tölti meg,
a vigasztaló karod, a velem síró szemed,
mert te is tudod jól, milyen fájdalmasan szenvedek.
Ha tudok menni, vezetsz,
s ha nem, felemelsz, s visz kezed.
Olyan jó vagy hozzám,
és erről annyiszor megfeledkezek...
de te örömet adsz miden nap mégis,
békével töltöd be az életemet.
Lágy szellővel simogatsz,
és a hűs patak vizével,
minden ölelésben ott vagy,
minden csók édes ízével
tehozzád kerülök közelebb,
te lágyítod a szívemet,
te írsz a tenyerembe törődést,
te öntesz az ajkamra szerelmet.
A te szereteted őrzi féltőn minden léptemet.
Lágy hangon terelgetsz,
s én megyek, mert
jó veled.

örömkönnyekkel
telt meg a reggelem
mert itt volt tegnap
és áldást szórt az Isten

leírnám valakinek,
talán neked?
de megtartom inkább...
titkok is kellenek

az ablakon
az esőcseppek
százai peregnek

most ez,
ez a minden,
ez csak az én kincsem
ha akarod irigyelheted

hogy boldog vagyok
"És mitől? Mondd!"
ne zavarjon,
hogy nem tudod

zápor van kint
és én táncolok

Hadd táncoljak veled...

Mindig úgy érzem,

mikor mesélek rólad,

hogy csak mosolyog az Isten...

...Ha kérek: ad nekem,

ha félek: átölel,

beszélgetünk arról, miért vagy,

és tanít, végtelen türelemmel.

Előhoz, ha őt keresem,

félretesz, ha téged.

Nem hagyja, hogy elmenjek...

...Azt sem, hogy túl közel érjek,

és megégjek.

Féltőn óv tőled,

és tőlem téged.

A szárnyaival betakar,

ha bármi újra megsebez,

fogja a két kezem, vezet...

...Velem lassan lépeget.

Táncolok tétován: tanít,

hogy bízzak benne, amíg

valaki másnak átenged.

Valaki, egyszer, majd lekérhet,

de nem most még,

mert még botladoznék...

...Vagy alaposan a lábára lépnék.

De az Istennek ezzel nincs baja.

Táncolunk, s ha megbotlanék,
szeretőn ölel a karja.

***

Körbevisz a házában

és minden kincset megmutat.

"Érted van minden itt,

s nélküled értéktelen kacat."

Kiül velem az erkélyre

nézni a csillagokat.

"Ez is mind miattad van...

És nézd! Azok érted hullanak."

Sétál velem a kertben,

ahogy szemerkél a lágy eső.

Kint futunk, nevet velem,

átölel...nekem minden Ő.

Visszamegyünk a terembe,

és táncolunk tovább,

habos ruhában perdülök,

körülölel a ragyogás.

Kristálycsillárok, koktélok,

és nyüzsgő bálterem...

és engem csak az bűvöl el,

hogyha te itt vagy velem.

Az életemet

már csak veled élvezem.

Egyedül elvesztem,

amíg minden mást kergettem...

***

Most kértem,

és te adtál,

de megriadtam,

visszaadnám.

Tartom a kezem, hogy vedd el,

te meg csak mosolyogva nézel rám...

Homlokon csókolsz, s annyit mondasz,

lágyan, kedvesen:

"Kicsit még várj!"

Várok, nézlek...

Itt hagyod, vagy elveszed?

...kevésbé félek...

A kegyelmed látom, s a szeretetedet.

Bármi lesz végül, és

bármit hoz az élet,

egyet kérek csak, hogy

vezess amíg élek!

Hadd táncoljak veled...

A képért köszönet Tarnói Terciának :)

Dolgok a falamon

Bámul rám egy vers a falról:

Illyés Gyula esti dala...

s annak minden búja-baja.

Ahogy a lelkemet feldúlja,

az valami csodás förtelem.

Titkos vágyakról mesél,

amiket ha nem lettél volna,

nem kéne értenem.

Mellette egy apró szösszenet;

viccek, újságból kivágva,

hogy enyhítsék a légteret.

Súlyos lélegzetvételek.

Mint Dr. King halála Gandhi mellett,

s hogy a megbocsátás nem egyszeri,

hanem folytonos tett.

Hat ujjú tenyérnyom a falon;

Lánchíd és vonatsínek.

Egy pár, akik táncolnak;

egy macska; nagy szemek;

egy férfi háttal.

Egyszer mindenki elmegy.

Mire észreveszed mi vesz körül,

már benned van és átsző téged.

Vagy,

ami az ereidben folyik

az határozza meg,

hogy mi az, amivel magadat

körülöleled?

Tégla

Álarc

Valami rajz

És egy régi vonatjegy

Utolsó első búcsú

Majd, ha nyolcvan évesen

belém esnél tévesen

megint újra, századszor,

akkor gyere majd, te lator!

Én a csípőprotézissel,

te a térdkopásoddal:

Őszen, csúnyán, esetlenen

legyünk szerelemben egymással.

Ha már elment a párod,

és az enyém is a mennyben vár ott:

akkor karolj belém,

éljünk majd még pár hónapot

együtt. Mert addigra mindegy lesz,

hatvan éve kinek ki ártott...

Akkor csókolj meg újra,

ha már a műfogsor is adott,

ha már az érdes kézen

csak az idő szépsége látszik...

majd akkor újra a tiéd lennék

még egy utolsó első táncig.

2019.április 30.

Addig ne is lássalak!

Hogy sírok...? Azt hittem nem látszik.

Elegem van mindenkiből,

Aki a szívemmel csak játszik.

2019. május 18.

Kép forrása: http://fairmuse100.blogspot.com/

Sárgák, kékek, Van Goghok
A képről egy kis festéket ellopok
És az arcodba kenem
Sokk
Futás
Bűnhődés? Kegyelem?
Vibráló színekben
pompázunk már mindketten...
boldog sárga folt vagyunk, 
ahogy táncolunk a kék égen.

...olyan művészi az a szétkent mosoly a képeden. 

😃

Megkeresnélek

Megkeresnélek, de meg nem találnálak,

bár Te a hangokkal és színekkel is egy vagy.

Táncod, furulyád, selymes hangú lantod,

ecseted, tollad, édes: megigéz és ellop

minden szívből egy színes dallamot.

Megkeresnélek, de meg nem találnálak,

mert megszöknél, elfutnál! Sehol nem látnálak,

tovatűnnél a hajnal csirip-szavában, s a szellőkben,

elvesznél a bút-borút könnyező felhőkben.

A nyomodat - bár édes, kedves - bottal üthetem.

Pedig mennyire szeretnélek látni,

szemed tavának selymes vizére szállni!

De elrejtenek a bús barna bozót ágai-bogai.

Félsz, hogy a világ nem akar, csak bántani.

De a világnak még nem volt nagyobb baja,

mint hogy rád várjon, s utánad kelljen sírnia.

A szelek is szürkék nélküled, te édes, néma múzsa!

Dalolj újra színek szárnyán, drága Synesthesia!

Meg-megvár...

Megrezzen a levegő, meg-
csörren a telefon lent.
Megdobban a szívem, táncol
az ismerős dallamokon.

Vándorol át a légen, száll...
felveszem: megölöm. Leáll,
és a hangod dalol tovább.
A szívem meg-megáll. Még vár.

Éji ábránd

Mikor a múlt sápadt arca

Egyenesen képembe bámul,

S jövőm lágy, édes hangja

Alig hallik még, oly távol,

A jelen viharos tengerén

Lényem pihenésre vágyik

Egy kis csendre, szigetre, partra

Szívem megnyugvást áhít.

Mikor a ma már elmúlt

De messze még a holnap

Hogy te, nap, el ne múlj

Az ágy, párna még várhat.

Mi kellemes, édes -mindenen túl-

Elmémbe végre beszivároghat.

Hogy elvegyen minden fájdalmat.

Egyedül ülök a szigetemen

Nézem a táncoló képzeletem.

A fák dalolnak neki néma nyelvükön

S millió bogár dobol ünnepünkön.

Mert az elme a valóságból elutazott

S így a képzelet láncaiból szabadult.

Pillangók röppennek fel a légbe

Szárnycsapkodásuk szele üde

Légáramlatot hoz erre, s vele

Illatokat, melyeket senki nem érzett

Még, csak ez a magányos elme.

A színek megelevenednek

Ahogy egyre jobban elragad

Sok varázslatos helyre

Pár hirtelen gondolat.

S a sok kusza talány között

Talán egyszer felötlött

Hogy való-e vagy sem.

Reggel talán tudom majd

Hogy merre vitt a gondolat.

Mi álom, mi ábránd, mi való, talán nem tudom meg sohasem.

Az élet végtelenén / Always and forever

Az élet végtelenén

Egy nap megláttuk egymást 

és egy táncba kezdtünk

az élet szépségein át
és szenvedésein keresztül.

A táncunk megmentette 

az életem, de leláncolt.

Miután elhagytam karjait

szívemben az üresség tombolt.

Akkor visszahullottam.

Erősen tartott,s gyengéden.

Nekem adta a szívét, hogy elmondja

mellette biztonság vár az életben.

A szíve pótolta az enyém

melyet neki adtam én

hogy tudja, vele áttáncolnék

az élet végtelenén.

Always and forever

That one day I saw him
And we started our dance
Through all of life's miseries
And its beauties as well.

Our dance saved my life
But it also chained me.
After I left his arms
I felt myself empty.

 I fell back to his arms
He held me strong, but gently
He gave me his own heart
To show me I'm in safety.

His heart replaced mine
That i gave him to tell
With him I would dance
Always and forever.