Keljé' fel

Felébreszt az Úr 

hajnalok hajnalán,

és verset ad a nekem,

gyönyörű éneket.

Pont nekem?

Miért nekem?

Átfordulok,

forgolódok,

de jön még...

Nem értem.

Nem érdemlem.

De besüt az első napsugár,

és a szívem táncrakél,

és a lábam talpraáll,

és a konyhába csak kitotyogok végre,

csinálok kávét -hogy lefőne végre!-

és megindul a harc a betűkkel,

valami botladozó szófolyam,

hogy leírja a leírhatatlant,

ami odakint van,

ami idebent tombol.

Neked adok egy darabot magamból,

és azt hiszem, én is 

így teljesebb leszek.

Mégis,

mire vártam eddig,

miért nem énekeltem neked?

Lágy hegedű a hangom,

s kint ring a tavaszi szélben.

Ragyog vele az arany napsugár,

selymesen árad a légben,

de mégis porrázúz, szétüt

bennem minden gátat,

hogy kitárjam a szívem

az Örrökkévalónak.

Olyan nehéz az ébredés...

és te mégis megédesíted.

Olyan panaszos magyar vagyok!

De mégis, hát mégiscsak elég, 

a Te hatalmas kegyelmed.

Ent-asszony

Tavasz volt
és én megnyíltam, éltem,
bár a Tél után
egész kicsit még féltem,
rügybe borultam, majd
kinyílt rajtam sok virág.
Némelyeket vihar vert el,
párat letépett a gyermeki vágy,
hogy a szépet vigyék,
valakinek adják.
Az élet ilyen...
és haladt tovább.

Nyár volt már
mikor a virágok lehulltak.
Helyükre lassan, óvatosan dagadtak,
nőttek a zöld gyümölcskezdemények.
Párat megkóstoltak,
de rájöttek: nem ért meg,
eldobták, mentek tova,
s Őszbe fordult az élet...
ment, ment,
de hova?

Megérett, amit hagytak, a maradék:
leszedték, be- meg kifőzték
...egészen elfáradtam.
Vártam egyedül, narancs-ruhámban,
hogy végre elszenderedjek.
Ágaiddal ölelj,
míg köréd kulcsolom gyökereimet...

A Tél: takaró, puha, tiszta hó.
Alatta: tartom a szíved.
Érzem, hogy dobban, s ahogy nézel,
szavak nélkül mondja "szeretlek".

Szerelmes vagyok a nyárba.
Forró, heves, viharos, kellemes,
ragyogó, mámorító, vad...
Mindig emlékezetes.

Szerelmes vagyok az őszbe.
Olyan kellemes narancs ruhája, vörös rúzsa!
Mindig siet nappal, haja lobog a szélben...
Este nyugodt csak, a kanapén teázva.

Szerelmes vagyok a télbe.
Minden hóba, a csillogó fehérbe,
pirosba, zöldbe, a karácsonyi éjbe...
Csóktól forrón lebegő hideg leheletekbe.

A legszerelmesebb mégis: a tavaszba.
Beszélgetésekbe, amik belenyúlnak a madárdalos hajnalba,
rügyekbe, virágokba, az éppen elmúló bánatba...
Abba a "Mindig, újra jön valami jó!"-ba.

Tavaszom

Megszerettem a mosolyod, Tavasz,
Minden reggel csak örömet adsz.
Sűrűn hulló könnyeidből is mindig,
Mindig virágot fakasztasz,
Mélyen érzel! Nem úgy, mint
az a cudar Tél.
Ezért várlak én.

Megszerettem ölelésed, Tavasz,
Minden éj után egy szebb hajnalt adsz.
Harmatos, friss, derűs kincseket,
Gyöngyöket hintesz mindenre, ahogy haladsz
...mint mágus, ámítasz, s megtévesztesz!
Nekem más nem kell,
Minthogy: itt, és te, és ez!

A hajad barna,
mint a
felázott föld.
A szemed fűzöld,
tekinteted...elkalandozó.
Ajkad cseresznyepiros, elragadó.
Ruhád oly kék,
mint az ég,
vagy, mint hűs vizű hegyi tó,
melyben elmerülni jó.
Egész lényed megrészegítő,
igen. Ez vagy: elbűvölő.

Úgy keresnélek én
a síkságon, a hegyen!
...de meg nem találhatnálak...
hiszen már itt vagy, mellettem.