elröppent egy évtized

nem tudom, hogy hova lett

nem emlékszem sokra, csak

erre az utolsó két évre

emlékszem, hogy nehéz volt

a dobozból kimászni,

hogy nem volt könnyű magamat

gyorsan újradefiniálni

amíg rejtőztem nehéz volt,

mikor előjöttem szintúgy,

de ha nincs, aki lásson,

nincs, aki segítséget nyújt

elhagytam az Istent,

de ő visszahódított magához

elhagytam magam is teljesen,

de újraírt engem a kegyelem

a nyolc év sötét, grafitszürke

satírozás után jött két "radír-év"

a múltban maradt minden, tiszta

ajándék lesz ez a pár húszas év 

tiszta lap, melyre már tintával,

Isteni tintával írhatok

vörös, véres pecsét az alján:

az ár, amit értem otthagyott

boldog új évet kívántok, 

s én boldog új évtizedet...de

még jobb, ha megismeritek,

aki adott nekem Boldog, Új Életet

Szerelmes vagyok a nyárba.
Forró, heves, viharos, kellemes,
ragyogó, mámorító, vad...
Mindig emlékezetes.

Szerelmes vagyok az őszbe.
Olyan kellemes narancs ruhája, vörös rúzsa!
Mindig siet nappal, haja lobog a szélben...
Este nyugodt csak, a kanapén teázva.

Szerelmes vagyok a télbe.
Minden hóba, a csillogó fehérbe,
pirosba, zöldbe, a karácsonyi éjbe...
Csóktól forrón lebegő hideg leheletekbe.

A legszerelmesebb mégis: a tavaszba.
Beszélgetésekbe, amik belenyúlnak a madárdalos hajnalba,
rügyekbe, virágokba, az éppen elmúló bánatba...
Abba a "Mindig, újra jön valami jó!"-ba.

Vörösben

Felpróbáltál, levetettél
Mint egy ócska göncöt, 
elvetettél.
Pedig több van bennem,
miért nem hagytál élnem?

Vörösbe öltözöm.
Neked ez vér.
Ne merjed, NE,

megkérdezni "Miér'?"!

Vörösbe öltözöm,
hogy mindenki lásson.
Nem mentegetőzöm,
azt akarom, hogy hasson.

Emlékezzenek úgy rám:

"Bejött, s a terem...  megállt."

Legyek várfal, s a vörös rajtam
a hódítók vére legyen?
Legyek mint szamóca, édes?
Könyörtelen, mindig mérges?
Legyek csak piros, kedves,
ártatlan, a fülnek kedves?
Legyek kényes?
Legyek szemérmes?
Legyek hallgatni képes?
Legyek több vagy kevesebb,
mind amit a világ elbírni képes?


Nő. Nő! nő... 
én ez szeretnék lenni,
nő, igen, NŐ! 
Hagyjatok kinyílni!

Kinyílni, mint vörös rózsa!
Legyen ajkam piros rúzsa,
olyan mint tulipán, vagy
akár a mező pipacsa!

Ne lehessek én a költő...
Hadd legyek végre múzsa!

Tavaszom

Megszerettem a mosolyod, Tavasz,
Minden reggel csak örömet adsz.
Sűrűn hulló könnyeidből is mindig,
Mindig virágot fakasztasz,
Mélyen érzel! Nem úgy, mint
az a cudar Tél.
Ezért várlak én.

Megszerettem ölelésed, Tavasz,
Minden éj után egy szebb hajnalt adsz.
Harmatos, friss, derűs kincseket,
Gyöngyöket hintesz mindenre, ahogy haladsz
...mint mágus, ámítasz, s megtévesztesz!
Nekem más nem kell,
Minthogy: itt, és te, és ez!

A hajad barna,
mint a
felázott föld.
A szemed fűzöld,
tekinteted...elkalandozó.
Ajkad cseresznyepiros, elragadó.
Ruhád oly kék,
mint az ég,
vagy, mint hűs vizű hegyi tó,
melyben elmerülni jó.
Egész lényed megrészegítő,
igen. Ez vagy: elbűvölő.

Úgy keresnélek én
a síkságon, a hegyen!
...de meg nem találhatnálak...
hiszen már itt vagy, mellettem.