hajnalban felkeltettél
hogy a napkeltét együtt várd velem
téli csodatájra vittél, fehér
ruhába burkoltál mindent nekem
veled-érted szól az énekem, zajlik életem
átfagyok, s kiolvasztod a szívem
lelkem húrjait pengeted
...olyan jó nekem...
az egeket befested nekem,
az ízeket megédesíted,
a hangokat ellágyítod
a szememben
örömkönny terem
lehunyom s élvezem
ahogy patakokban árad ki
túlcsordult szívem
olyan tiszta, szép
ez a mennyei szerelem
minden cseppjét
zuhatagnak érzem
ahogy az Isteni szeretet
átmos egészen
átitat teljesen
kitisztítja a sebeim
ápolja a lelkem
elárasztja az életem
a szívem egy elfeledett dallamát
játszod újra nekem
és tovább komponálod
mindenható zeneszerző vagy
és én csak ámulok
nem értem hogyan lehet,
hogy a mesterműved vagyok,
és mégis a képmásod,
a lényed egy apró lenyomata
egy törött váza,
egy megkopott festmény,
egy hamis zongora és a rajta játszott darab
mindenedből egy kicsi,
halovány piszkozat,
s mégis a mindened,
akiért hagytad,
hogy korbácsoljanak,
gúnyoljanak, köpdössenek,
megvessenek, keresztre feszítsenek
meghaltál értem,
és én nem,
nem értem,
minek...?

Hiszem hitetlenül, hogy szeretsz,
és szeretlek.
Elbűvöltél, nem rejtőzöm többet.
Akarom, minden nap, adj még, többet!
Holtomiglan, és örökké, az utam nem válik el tőled.
Ha adsz, ha elveszel, a szívem, szám áld téged.
A lelkem minden lélegzettel vár téged,
és nem tudok, nem is akarok élni nélküled!

Dúdolj nekem halkan

Rejts el!
Takarj be, ölelj át, vigyél magaddal...
Ma nem akarok megütközni a világgal.
Tarts közel, hadd érezzem mézes-füstös illatod!
Még meleg a tea, kortyolom, s nézem
kályhánkban a tűz, hogy lobog.
Árassz el
azzal a békés szeretettel,
azzal a csodás örömmel!
Dúdolj nekem halkan,
úgy elvesznék kicsit a hangodban,
más nem tud ennyi érzést
egy dallamba önteni!
Könnyekre fakasztott akkor is,
ott, mikor először véltem hallani
...véltem...még most sem hiszem,
hogy tényleg te voltál, pedig
láttam, hogy a te szád, ami mozog...
hogy hallathatsz ilyen mennyei hangot?
Dúdolj nekem még egy halk szerenádot,
ahogy a világ elől veled bujdosok,
ahogy a karjaidban tartasz!
Legyél nekem kicsit vigasz...
Hadd lássam szemedben a végtelent kicsit,
pont úgy, ahogy beléd írta az Isten...
hadd vesszek el tekinteted tavában,
hisz ilyen mélység máshol nincsen!
Tarts meg kicsit!
A zúgó tengeren a nyugtom nem lelem...
De itt van, pont itt, a tenyeredben...
Itt, ebben a gyöngéd szeretetben,
amit Isten neked adott...
még egy ilyen furcsa ajándékot...
tényleg neked adta, vagy általad nekem?
Miért szerettél valakit így, ha ő téged nem?
Rejts el kicsit -magam elől-, amíg megértem...
...hogy ne kérdezzem "Miért?", csak élvezzem.
Rejts el!
Takarj be, ölelj át, ragadj magaddal...
Ma nem akarok megütközni önmagammal.
Tarts közel, hadd érezzem kedves-kellemes illatod!
Gyöngéden csókolsz, átkarolsz, s nézem
szemedben a tűz, hogy lobog...
Árassz el,
azzal a boldog szerelemmel,
karolj át, s nevetve ölelj!
Bókolj nekem halkan,
úgy elvesznék kicsit a karodban,
más nem tud ennyi érzést
a szívembe önteni!

"Kérve kérlek titeket, Jeruzsálem lányai, a gazellákra és a mező szarvasaira: Ne keltsétek, ne ébresszétek föl a szerelmet, amíg nem akarja! " 

(Énekek Éneke 2:7) 

Egy korty még...

a             Bolondos és balga gondolatok
b             meg kávé
c             Tűzforró vízzel, túl kiskanállal
a             Pont ahogy finom
d             De azért éget

a             Szívben perzselő ábrándos dallamok
b             Még kávé
c             Korty, ami gyógyír arra a bánatra
a             ,Hogy dalolni nem tudok
d             ...hát írok verset

a             Elkapok egy gondolatot
b             Egy korty még
c             Keverem a szívem kiskanállal
a             Égető kortyok
d             De olyan édes!

a             Ábrándozós, gőzfelhős pillanatok
b             Egy korty nem elég
c             Tűzforró... szívem... kortyok... kiskanállal
a             Egy cseppet kicsit éberen álmodok
d             Édes az élet

a             Elfutnak kedveskedő mondatok
b             ...nincs kávé
c             Kihűlt, elfogyott amíg kavargattam
a             Többet írni már nem fogok
d             Inkább megkereslek.

Megkeresnélek

Megkeresnélek, de meg nem találnálak,

bár Te a hangokkal és színekkel is egy vagy.

Táncod, furulyád, selymes hangú lantod,

ecseted, tollad, édes: megigéz és ellop

minden szívből egy színes dallamot.

Megkeresnélek, de meg nem találnálak,

mert megszöknél, elfutnál! Sehol nem látnálak,

tovatűnnél a hajnal csirip-szavában, s a szellőkben,

elvesznél a bút-borút könnyező felhőkben.

A nyomodat - bár édes, kedves - bottal üthetem.

Pedig mennyire szeretnélek látni,

szemed tavának selymes vizére szállni!

De elrejtenek a bús barna bozót ágai-bogai.

Félsz, hogy a világ nem akar, csak bántani.

De a világnak még nem volt nagyobb baja,

mint hogy rád várjon, s utánad kelljen sírnia.

A szelek is szürkék nélküled, te édes, néma múzsa!

Dalolj újra színek szárnyán, drága Synesthesia!

Pár szösszenet

Kis kellemetes ház ez,

Pofás kis terasszal.

Csinos-édes kis szobák,

Benne mindenki tiszta, nemes.

Egy kicsi-szép házban

Édes-kedves baráti társaság.

-------------------------------------

Merengek rajtad,

Hogy írjak-e rólad,

De nincs már gondolat,

Ami leíródhat.

--------------------------------------

Random boldogságlöket

Elektromos zongora

Pár nóta/szösszenet

Szálló billentyűk és kotta

Lángragyúlt az ég, épp elég a nappal.
A Nap bealkonyul az éjbe...
Élj, te! : mint éjjel a csillagfény,
az éji-jel, csillogó remény,
amit ont a Hold sugara.
Öntsd fel a holdsugarat, garatra,
mint édes bort, úgy! Úgy
idd: ahogy az esti szél fúj,
dalol, érdes hangján búgva szólal:
E dallam nekem mézédes szólam...

Amíg a nappal éjbe alkonyult,
a részeg ég felhőárokba borult.
Minden árnyék hosszabbra nyúlt.
Pár szív szerelmes csókra gyúlt...

Szeretik a verseket. (?)

Azt mondják, szeretik a verseket:
Hát akkor leülök nektek és verselek.
Azt mondják nem tetszik a stílusom:
Tessék! Itt egy másik rigmusom.
Nem, nem jó! Nem stimmel, ahogy pattan!

                                                 ( o.o Hogy mivan?! )

Akkor nézd, itt van, megírtam dalban.

De mégis, hogy lehet erről Így írni?

Ódát zengek akkor. (Nyugiii...bírd ki...)

A hasonlatod nem jó! Kéne metafora!

Allegória még! Meg szinesztézia!

Így már tetszik. De mégis miről szól?

...arról, hogy egy költő duzzogva elvonul...

Meg-megvár...

Megrezzen a levegő, meg-
csörren a telefon lent.
Megdobban a szívem, táncol
az ismerős dallamokon.

Vándorol át a légen, száll...
felveszem: megölöm. Leáll,
és a hangod dalol tovább.
A szívem meg-megáll. Még vár.

Nem, nem, nem én nem szeretlek,
De már téged kereslek minden arcban,
És a hangod ott van minden zajban

Nem, nem, nem én nem szeretlek,
De mindig látlak minden mosolyban.
A fejemben jársz minden pillanatban.

Ott vagy a hajnali Napban,
Ahogy lilán kéklik az ég.
Ott vagy az alkonyokban,
Mikor a Hold kel s a Nap aludni tér.
Ott vagy a dalban, minden hangjegyében,
Ott vagy a madárdalok gyönyörében,
Ott vagy a betört ablakról lehullt
Csillogó üvegtörmelékben.
Ott vagy, mint álomkép, beragadva a fejemben...
Nem is te, egy ideál, akit belőled teremtettem.

Éji ábránd

Mikor a múlt sápadt arca

Egyenesen képembe bámul,

S jövőm lágy, édes hangja

Alig hallik még, oly távol,

A jelen viharos tengerén

Lényem pihenésre vágyik

Egy kis csendre, szigetre, partra

Szívem megnyugvást áhít.

Mikor a ma már elmúlt

De messze még a holnap

Hogy te, nap, el ne múlj

Az ágy, párna még várhat.

Mi kellemes, édes -mindenen túl-

Elmémbe végre beszivároghat.

Hogy elvegyen minden fájdalmat.

Egyedül ülök a szigetemen

Nézem a táncoló képzeletem.

A fák dalolnak neki néma nyelvükön

S millió bogár dobol ünnepünkön.

Mert az elme a valóságból elutazott

S így a képzelet láncaiból szabadult.

Pillangók röppennek fel a légbe

Szárnycsapkodásuk szele üde

Légáramlatot hoz erre, s vele

Illatokat, melyeket senki nem érzett

Még, csak ez a magányos elme.

A színek megelevenednek

Ahogy egyre jobban elragad

Sok varázslatos helyre

Pár hirtelen gondolat.

S a sok kusza talány között

Talán egyszer felötlött

Hogy való-e vagy sem.

Reggel talán tudom majd

Hogy merre vitt a gondolat.

Mi álom, mi ábránd, mi való, talán nem tudom meg sohasem.

Szócseppek úsztak a Dal-tengerben,

Rímhalak surrantak benne tova,

Gyermek született a zengő éjtől

Rege és Óda óvta, vigyázta.

Múzsa jött arra a ködparipáján:

Ő, kiről soha senki nem beszél.

Belül emészti búja csak, hiszen:

nem ismerik. Néma szegény.

Senki sem tudja, ki ő, s mi lelte...

A bölcsőhöz miért vitte magányos lelke

Mint eszelős vágtatott, s a kisdedet vitte,
ragadta magával messze-messze.

Mi lelte? Hogy merte? Hogyan tehette…?!

A gyermeket el, nem magának vette.

Halandó párnak adta, kiknek égi áldás

Nem adatott...csak munka: vetés és szántás.

Ahogy cseperedett, őt sokan nevelték

A halandók, a föld, a nyáj, a rét…

Szerette őket, atyja s anyja volt mind

De nem értették: olykor egy hangot látni vélt.

Mikor fújt a szél, a Múzsa lilára, zöldre,

az ifjúnak oly sokszor megfestette,

a kacagást is megédesítette,

s a fényt, hogy illatát szórja, arra kérte.

Nem hallhatta soha múzsa, a hangodat,

s nem tűntél fel őelőtte soha,

de az ifjú ihletet kapott s alkotott.

Ne légy többé bánatos Synesthesia!