Hadd táncoljak veled...

Mindig úgy érzem,

mikor mesélek rólad,

hogy csak mosolyog az Isten...

...Ha kérek: ad nekem,

ha félek: átölel,

beszélgetünk arról, miért vagy,

és tanít, végtelen türelemmel.

Előhoz, ha őt keresem,

félretesz, ha téged.

Nem hagyja, hogy elmenjek...

...Azt sem, hogy túl közel érjek,

és megégjek.

Féltőn óv tőled,

és tőlem téged.

A szárnyaival betakar,

ha bármi újra megsebez,

fogja a két kezem, vezet...

...Velem lassan lépeget.

Táncolok tétován: tanít,

hogy bízzak benne, amíg

valaki másnak átenged.

Valaki, egyszer, majd lekérhet,

de nem most még,

mert még botladoznék...

...Vagy alaposan a lábára lépnék.

De az Istennek ezzel nincs baja.

Táncolunk, s ha megbotlanék,
szeretőn ölel a karja.

***

Körbevisz a házában

és minden kincset megmutat.

"Érted van minden itt,

s nélküled értéktelen kacat."

Kiül velem az erkélyre

nézni a csillagokat.

"Ez is mind miattad van...

És nézd! Azok érted hullanak."

Sétál velem a kertben,

ahogy szemerkél a lágy eső.

Kint futunk, nevet velem,

átölel...nekem minden Ő.

Visszamegyünk a terembe,

és táncolunk tovább,

habos ruhában perdülök,

körülölel a ragyogás.

Kristálycsillárok, koktélok,

és nyüzsgő bálterem...

és engem csak az bűvöl el,

hogyha te itt vagy velem.

Az életemet

már csak veled élvezem.

Egyedül elvesztem,

amíg minden mást kergettem...

***

Most kértem,

és te adtál,

de megriadtam,

visszaadnám.

Tartom a kezem, hogy vedd el,

te meg csak mosolyogva nézel rám...

Homlokon csókolsz, s annyit mondasz,

lágyan, kedvesen:

"Kicsit még várj!"

Várok, nézlek...

Itt hagyod, vagy elveszed?

...kevésbé félek...

A kegyelmed látom, s a szeretetedet.

Bármi lesz végül, és

bármit hoz az élet,

egyet kérek csak, hogy

vezess amíg élek!

Hadd táncoljak veled...

A képért köszönet Tarnói Terciának :)

Istenem, mit tegyek?

"Várj" Várok.
"Szeress" Szeressek?
"Várj" Várjak?
...
"Nyisd meg a szívedet"
De Istenem, én nem akarom
megmutatni a hegeket...
"Szeress" 
Őt, vagy Téged?
"Nyisd meg a szívedet!"
De nem akarom felszaggatni 
a régi sebeket...
"Várj Engem, gyermekem!
Szeress Engem, kedvesem!
Nyílj meg Nekem, egyetlenem!
Hagyd, hogy begyógyítsam
a vágásokat a lelkeden..."

Más úgysem tudná...
...édes Istenem!

"Várj, 
Szeress,
Nyisd ki a szíved,
először Nekem..."
...és vele mi legyen...?
"Várj...szeress...bízz bennem"

Szeretlek
...maradj itt velem!

Megkeresnélek

Megkeresnélek, de meg nem találnálak,

bár Te a hangokkal és színekkel is egy vagy.

Táncod, furulyád, selymes hangú lantod,

ecseted, tollad, édes: megigéz és ellop

minden szívből egy színes dallamot.

Megkeresnélek, de meg nem találnálak,

mert megszöknél, elfutnál! Sehol nem látnálak,

tovatűnnél a hajnal csirip-szavában, s a szellőkben,

elvesznél a bút-borút könnyező felhőkben.

A nyomodat - bár édes, kedves - bottal üthetem.

Pedig mennyire szeretnélek látni,

szemed tavának selymes vizére szállni!

De elrejtenek a bús barna bozót ágai-bogai.

Félsz, hogy a világ nem akar, csak bántani.

De a világnak még nem volt nagyobb baja,

mint hogy rád várjon, s utánad kelljen sírnia.

A szelek is szürkék nélküled, te édes, néma múzsa!

Dalolj újra színek szárnyán, drága Synesthesia!

Vörösben

Felpróbáltál, levetettél
Mint egy ócska göncöt, 
elvetettél.
Pedig több van bennem,
miért nem hagytál élnem?

Vörösbe öltözöm.
Neked ez vér.
Ne merjed, NE,

megkérdezni "Miér'?"!

Vörösbe öltözöm,
hogy mindenki lásson.
Nem mentegetőzöm,
azt akarom, hogy hasson.

Emlékezzenek úgy rám:

"Bejött, s a terem...  megállt."

Legyek várfal, s a vörös rajtam
a hódítók vére legyen?
Legyek mint szamóca, édes?
Könyörtelen, mindig mérges?
Legyek csak piros, kedves,
ártatlan, a fülnek kedves?
Legyek kényes?
Legyek szemérmes?
Legyek hallgatni képes?
Legyek több vagy kevesebb,
mind amit a világ elbírni képes?


Nő. Nő! nő... 
én ez szeretnék lenni,
nő, igen, NŐ! 
Hagyjatok kinyílni!

Kinyílni, mint vörös rózsa!
Legyen ajkam piros rúzsa,
olyan mint tulipán, vagy
akár a mező pipacsa!

Ne lehessek én a költő...
Hadd legyek végre múzsa!

Tavaszom

Megszerettem a mosolyod, Tavasz,
Minden reggel csak örömet adsz.
Sűrűn hulló könnyeidből is mindig,
Mindig virágot fakasztasz,
Mélyen érzel! Nem úgy, mint
az a cudar Tél.
Ezért várlak én.

Megszerettem ölelésed, Tavasz,
Minden éj után egy szebb hajnalt adsz.
Harmatos, friss, derűs kincseket,
Gyöngyöket hintesz mindenre, ahogy haladsz
...mint mágus, ámítasz, s megtévesztesz!
Nekem más nem kell,
Minthogy: itt, és te, és ez!

A hajad barna,
mint a
felázott föld.
A szemed fűzöld,
tekinteted...elkalandozó.
Ajkad cseresznyepiros, elragadó.
Ruhád oly kék,
mint az ég,
vagy, mint hűs vizű hegyi tó,
melyben elmerülni jó.
Egész lényed megrészegítő,
igen. Ez vagy: elbűvölő.

Úgy keresnélek én
a síkságon, a hegyen!
...de meg nem találhatnálak...
hiszen már itt vagy, mellettem.

Zuhanás

Zuhantam.

Alattam üresség,
fölöttem homály.

Elbuktam.

Nem rejtegetném,
de az emléke fáj.

Maradtam,
hátha elkerülném.

Ez volt már hibám.

Tagadtam,
mintha remélhetném,
hogy most más vár rám.

Megbántam,

feloldozást keresvén.

Remélem hogy rám talál.

Megálltam.

Zuhanásom végre véget ért,
de a kemény földre esni fáj.

Felálltam.

Letöröltem könnyet,port, vért.
El nem törtem,de emlékezni fogok, mert fájt.