Hálaének...

...mert minden napom szebb veled,
és kevesebbet szenvedek,
amióta esténként dicsérlek.
Kevesebbet marcangolom,
kevesebbet sajnálom
énközpontú önmagam,
mióta megköszönök minden napot dalban,
és rájövök, hogy nem én, hanem
Te vagy a lényeg.
Hadd áldjalak,
kérlek,
holnap is csak
Téged!

egy kicsit megszerettelek
aztán
egy kicsit beléd szerettem újra
egy kicsit te voltál a már
a még mindig
s az újra

az idő úgy gyógyít,
hogy homályt terít
a múltra
a szép csillogni fog még
de tompán rémlik csak
minden, ami csúnya

ha a jelen kellemes
hogyan döntöd el
hogy tényleg változott
vagy csak az emléke kedves

agymosom magam
és rólad álmodom
felkelek, és mint a cigit,
elnyomom
de hogy miért a kezemen
azt nem tudom
aztán elrejtem előled
a frissebb sebeket
hisz nem kellek
már rég tudom
talán pont erre kell
egy kis másféle fájdalom


-Van tüzed?
-Azt hittem leszoktál...

forrás

Nem ám akárki

Istenem, kéne valaki...

de nem ám akárki!

Küldenél valami őrültet, 

Aki el tud viselni? 

Kéne egy észkombájn, egy zseni,

aki megpróbál megfejteni...

de nem egyedül szenved velem,

hanem együtt próbálunk találgatni.

Kéne egy vitatkozós mamlasz,

mert úgy vonz a harmónia,

hogy elkerülök minden konfliktust.

Pedig az a vita... olyan jó néha!

Kéne egy áldott, erős férfi,

aki a duzzogásaim elviseli

és kiszeret a beburkolózásomból,

a hőn szeretett komfortzónámból.

Kéne egy idegesítő, horkoló szörnyeteg,

...a szörnyű hangulatingadozásaimhoz.

Hogy beszélgethessünk kint, egy teával,

arról, hogy az Isten mennyi jót hoz.

Kéne egy srác ,

aki nekem panaszkodik,

de az imáiban

mégis eléd hoz mindig.

Kéne valaki, aki szenvedne velem,

mert "Jobbat az élet úgyse hoz".

Kéne valaki, aki csodálattan néz:

"Hogy lehet, ami szép, ilyen torz?" 

Kéne egy csoda

minden reggel,

ami tehozzád 

közelebb hoz,

valaki, akivel

örömmel futunk 

-ha nem, egymást vonszoljuk-

a trónodhoz.

Egy hibás hős kéne.

Egy bűnös, aki szent...

Olyan -emberi- mint én:

legyen gyönyörű selejt.

Ő a szeretet

Igen, bunkó voltam és vagyok,
önelégült néha, ki ellenállt,
még tökéletlen, önző, nem tagadom,
de Jézus itt van, és mégis megáld.

Meggyógyított, felnyitotta a szemem
és magamat látva félni kezdtem:
ahogy mindig szépen mindenkit leszóltam...
ahogy mást nem, csak a szégyenem láttam.

Bántottam mindent és mindenkit,
aki megbántott és azt, aki nem,
aki kedves volt, és azt, aki megvetett,
akit szerettem, és azt akit nem.

Én nem tudtam, nem tudok, nem,
tökéletes lenni, bár szeretnék,
de úton vagyok, Jézus vezet.
Bűnösen-bűntelen, mert vére megtisztít!

Csak bántani tudtam ebben a testben,
bántani mindenkit, titeket, téged
csak rúgni, harapni, marni mert
Éva a bűnt adta nekem . . .adta? Kértem.

Többet akartam ebből a romlott létből,
de Isten akkor is meg akart váltani!
Árva voltam...most meg hercegnő,
Mert a Király akart örökbe fogadni.

A lényem nem akart mást,
csak zülleni és mindent rombolni,
ez a nyers húsdarab a csontokon
nem akart mást, csak ártani.

A szívem sírt, meghasadt, összeomlott,
csak igaz szeretetre -Istenem, Rád!- vágyott,
mindent, ami másé volt elvette volna,
de semmit nem kapott, mert nem Tőled akarta.

Az elmém nem képes felfogni,
hogy a kereszted mekkora csoda...
hogy ennyi bűnt -Mindent!- átvettél,
és nem kell szenvednem miatta.

Nincs semmi jó bennem!
Ha mégis, az sem miattam.
Semmi sem az én érdemem,
Jézustól kaptam, mint kegyelem.

Itt ég bennem a vágy a jóra,
a szellemem tudni, ismerni akarja,
ezt a csodát, hogy Isten miért mentett meg,
és hogyan, miért van, hogy Ő mindig szeret.

Érzem a jót, várom Őt, és élvezem,
hogy a szörnyeteg nem ment el,
de szenved mert éheztetem, hiszen
meghaltam a bűnnek, és Krisztusért létezem.

Még mindig tudnék, ha akarnék
uralkodni, mint egy hárpia.
Jézus viszont jobb, ha Ő vezet
nem megyünk 200-zal a falba...

Itt a lényem, készen a harcra,
és győztes vagyok, mert vezet az Úr karja,
a testem halott, a lelkem megváltva,
itt már egyedül csak Jézusnak van hatalma.

Nem vagyok túl bölcs, néha nem
kérdezem meg merre kéne menni...
néha végiggondolom, de néha nem,
azt, hogy mit fogok tenni.

Néha meglátod az "éhező szörnyem"...
Azt, aki elbújt egy sarokban,
 valahol a sötét mélyben itt az agyban.
...elősétál, ha nem vigyázok: és baj van.

Vissza kell kergetni néha, a ketrecbe:
Ettől fél, meg sír, néha fintorog.
Én vagyok, ez vagyok én is, de
Jézusban uralom, ha Benne maradok.

Tudom hogy bántok néha még,
és sajnálom, meg is bánom mind.
Nem gondolom át amit mondanék,
de Isten helyreigazít mindig.

Néha beszólok,
néha átverlek,
a szívem -egyedül-
az igazság mérlegén nem áll meg.
De Isten már Jézust látja bennem,
a keresztet, és ahogy szeretett.
De hisz megbántottalak, késsel
hadonásztam és megsértettelek,
tőrt döftem a szívedbe, megforgattam...
bár ne tettem volna meg!
Nem kérem, hogy felejtsd el,
de egy dologra kérnélek, ha lehet:
hadd tegyek most már veled
csak jót, mert Krisztus szeret.
Megígérem és fogadom:
hogy soha fel nem adom,
hogy neked már csak azt akarom
mondani, ami igaz,
és csak kedveset!
Mert Isten megbocsátott nekem...és ő a szeretet.



Az alapot a költeményhez ez a korábbi vers adta, amit kb. fél évvel a megkeresztelkedésem előtt írtam:  Bocsáss meg

Boldog nőnapot
Tőlem magamnak... 
De a házból Anna, mondd, 
Miért zártad ki magadat?!

Méltatlan sorok / Unworthy poetry

↓see english below↓

Írtam rólad
ezer és ezeregy verset
Hozzád kötöttem mindent
amit csak szült a képzelet
és minden érzelmet

Máshonnan is - és tőled -
mindent ami bent rekedt:
szépet, jót és kedveset
rosszat, kellemetlent, esztelent
...azt is, amihez közöd sem lehetett.

Én ezerszer
téged ezeregyszer szidtalak
és egyetlen egyszer sem
hittem, hogy bántottalak
csak mert.. nem láttad a sorokat

És most itt vagyok
és mindent úgy megmutatna
a szívem, de itt ez a furcsa ok:
hogy a verseim hozzád
méltatlanok

Leírtam mindent
ami eszembe jutott
de szép rím a lapra, nem,
rólad egy pillanatra sem,
nem íródott

A verseim hozzád
szinte mind: méltatlanok
Csak pár van, ami tényleg
a lelkedből bármit mutatott
Keresek... kutatok

El akarom rejteni
mindet, ami nem sejteti
legalább egy hajszálnyira
hogy érted mit meg nem mernék tenni,
milyen kellemes, hogy jöttél és itt vagy létezni

Dicsérni akarlak
de esetlenek  a betűk
és otrombák a sorok
Egy jó verset, egyet csak,
legalább ezt adhatok?

Ha kell, rímeket is
máshonnan lopok
Elveszem a Holdtól,
virágtól, tavasztól...
Csak legyenek
  csak hozzád legyenek
       végre méltóak a sorok
___________________________________________
I have written poems about you
Thousands and thousands…plus one,
I linked everything to you:
All I could imagine, my thoughts,
All the feelings from my heart.

From everywhere -and from you-
everything got stucked into them:
sweet and kind and good
evil and cruel and bad
…though you had nothing to do with that

I wrote all bad things about you,
Thousand and thousand times…plus once
and there was no time when
I thought that I hurt you
‘Cause you couldn’t see it even once.

And now I’m here
With a heart willing
To show you all the writing
But here’s this strange cause: my poetry
is unworthy

I wrote down everything
That came into my mind
But no, there wasn’t for you
A positive rhyme
Not for a moment, No, Nein.

Almost all “my sweet poetry”
I wrote, to you is simply unworthy
There’s only some, that show
Your true, sweet and kind soul
I search badly… for them I look for.

I wanna hide everything,
All that do not even hint
Even just a little bit
At what I’d do for you
And how glad I am that I can see you

I want to sing your praises
But the letters fall off and they fail
And my sentences are just as lame.
Could I just not bark like a dog?
Can at least one poem be good?

If I must try
From the Moon will I
Steal the rhyme
Or from flowers, or from spring…
Just let them be finally
    Only for you, and for you only
         Let all my lines -of you- be worthy.

Kedves Ady!
Én próbálnálak szeretni,
De valahányszor próbálkozom,
én olyan verseidet találom,
amiktől el kell határolódnom
Néha még meg is undorodom
a sorok láttán
amiket oly bőszen írtál
újra, megint megbotránkozom
de azért még próbálkozom.

júni. 19. 2018

Drága Ady!
Még nem tudlak érteni
De néha, már egy-egy
csöpp, rövid versedben
én órákra el tudok veszni...

szept. 17. 2018.

Túlerő

Túltelítettem a lapomat
Túl-teletömött mondatokkal
Túltelítettem az agyamat
Túl tele van az életem
Túlontúl tele, de tétlen
Túl sokat ülök székeken
Túl-teletömik az agyamat
Túl töményen iszom a kávémat
Túltömöm a hátizsákomat
Túl tele - nem mégsem...- a pénztárcám
Túl tele van a szívem szeretettel, de
Túlontúl kevésnek adhatom
Túl üres, Túl sivár, Túl semmilyen
...de nem?
Túltoltam a versem
Túl sok a tinta
Túl teleírtam túlzással
Túltelítettem ezt is
Mint az életemet

Túlrengetegsok tanórával

Túlontúl hamar leszek így pedagógus, hogy

Túlmagyarázom a... mindent.    Is.

Túl leszek ezen is

Túláradó boldogság lesz a vége

Túl szép, hogy igaz legyen

Túl az Óperencián, vagy még az Óperencián-innen?

Túl középen

Nem tagadom

Nem tagadom
Hogy elragadott
A hév
A szív
Az érzelem

Mentem balgatagon
Míg egy szakadékon
Vakon
Bután
Leestem

Nem hallottak
Nem láthattak
Sötét
Hideg
Sajog minden tagom

De kimászok akkor is
Ha addig élek is
Ha fáj
Ha nem
Csakazértis

A bálvány

Szerelem szerelem...a drága bálvány,
amit dédelgetsz, szeretsz,
amíg pofára nem esik.

Szerelem szerelem, csalás és ámítás...
megfolyt téged, megrekedsz
és egyszer csak kikészít.

Szerelem szerelem, szeretnélek már
a jó helyeden, Isten
mögött tudni!

Szerelem, szereltem annyit már
miattad az életem...
Ennyi.

Egy érzést szeretek, pedig valakit kéne,
Istenem, segíts, taníts újra szeretni.

Szeretik a verseket. (?)

Azt mondják, szeretik a verseket:
Hát akkor leülök nektek és verselek.
Azt mondják nem tetszik a stílusom:
Tessék! Itt egy másik rigmusom.
Nem, nem jó! Nem stimmel, ahogy pattan!

                                                 ( o.o Hogy mivan?! )

Akkor nézd, itt van, megírtam dalban.

De mégis, hogy lehet erről Így írni?

Ódát zengek akkor. (Nyugiii...bírd ki...)

A hasonlatod nem jó! Kéne metafora!

Allegória még! Meg szinesztézia!

Így már tetszik. De mégis miről szól?

...arról, hogy egy költő duzzogva elvonul...

Bocsáss meg

Rájöttem, hogy bunkó vagyok,

önelégült és retardált,

egy tökéletlen, önző, mocsok barom, 

aki a szemétől nem lát.

És nem ám úgy esett le, 

hogy magamba szálltam mélyen, nem.

Nem, én szépen mindenkit leszóltam.

Ez vagyok, nem más, csak szégyen.

Bántok mindent és mindenkit,

aki megbánt és azt, aki nem,

aki kedves, és azt is aki megvet,

akit szeretek, és akit nem.

Én nem vagyok, nem tudok, nem,

tökéletes lenni, bár szeretnék,

de visszahúznak az ősi gének,

ez a bűnös test . . . bár elrohadnék!

Csak bántani tudok ebben a testben, 

bántani mindenkit, titeket, téged

csak rúgni, harapni, marni mert 

Éva a bűnt adta nekem . . .adta? Kértem.

Többet akartam ebből a romlott létből,

többnek akartam és akarok látszani

mindenkinél, aki itt van körülöttem.

Szörny vagyok, aki le akar uralni.

A lényem nem akar mást,

csak zülleni és mindent rombolni,

ez a nyers húsdarab a csontokon

nem akar mást, csak ártani.

A szívem romlott és gonosz,

minden férfira, nőre hálót vetne,

mindent, ami másé, elvenne,

mindent akar, és azt, hogy ne tégy ellene.

Az agyam nem visszafog,

hanem cselt sző, hazugságot formál és ámít,

mindenkit csőbe húzna, megzsarolna,

"a tudás hatalom", de csak a hatalmat áhít.

Van bármi jó egyáltalán bennem?

Van, de az sem miattam,

még az sem az én érdemem,

egy kicsit kaptam, fentről, mint kegyelem.

Kaptam egy csepp vágyat a jóra,

egy szellemet mi a tudást akarja,

egy reményt hogy jobb is lehetek,

ígéretet, hogy bármi lesz, lesz szeretet.

Érzem, a jót, várom, élvezem,

de a szörnyeteg nem ment el,

még itt vagyok és éhezve lélegzem.

Még szeretek, még gyűlölök: így létezem.

Még mindig tudok, akarok

uralkodni, mint egy hárpia,

ütni, rabolni, gyáván hazudni,

de dúl(-fúl) bennem a két véglet harca.

Ilyen a lényem két -száz- arca,

ilyen, és mindnek egyszerre van hatalma,

a testemet az összes egyszerre uralja,

még nem vagyok bölcs, a magam ura.

Még nem vagyok megfontolt, hogy

csak az egyiket hagyjam szólni

néha végiggondolom, de néha nem,

azt, hogy mit fogok tenni.

Néha meglátod az elrejtett énem...

Ő az, aki elbújik egy sarokban,

 valahol a sötét mélyben itt az agyban.

...elősétál, ha nem vigyázok: és baj van.

Nem tudlak megóvni tőle,

hiszen tudod, jól tudod,

én vagyok, ez vagyok én is,

embertelen ember kit rejt a bőrburok.

Tudom hogy bántalak világ, és téplek még,

de hidd el sajnálom, bánom nagyon is,

hogy visszafogni magam nem tudom még, 

és jut belőlem -a rémből- neked is.

Tudom hogy beszólok,

és azt is hogy átverlek,

tudom, hogy a szívem

az igazság mérlegén nem áll meg.

Érzem ahogyan tekintetedben

forróan izzik a gyűlölet. Félek,

mert megbántottalak, késsel

hadonásztam és megsértettelek,

tőrt döftem a szívedbe, megforgattam 

és most az enyém szakad ebben meg.

Nem kérem hogy felejtsd el

hiszen tudom, hogy nem lehet,

de nem merem ígérni, hogy nem teszem újra,

mert nem uralom még a rémeket.

De azt ígérem és fogadom:

igyekszem, a szívem beleadom,

hogy ne szóljak hozzád már csak 

olyat, ami igaz,

csak kedveset!

Kérlek, még egyszer bocsáss meg . . .

Verselek, és nem tudok semmit.
Üresen konganak unott sorok.
Az élet csak szimplán kimerít,
De egyszer majd elmúlik... ha meghalok.

Két lépés előre...
egy hátra,
meg még egy ,mert nincs
aki biztatna.

Hegynek fel mennék,
de a súly visszahúz.
A völgyben ellennék...
de a magasság jobban vonz.

Három a magyar igazság!
Menjünk hármat előre!-
ezt az egyet mondom, de csak
kettő lesz belőle.

Túl sok, ami lehúz,
és kevés hajt előre.
Tervezem, hogy egyszer, majd
haladjak is végre.

Egyszer meg kell mozdulnod

A födön jó ülni
Kis nézőpont változás
Ami eltereli a figyelmet
Nyugtatja kicsit a lelket

A talaj egy remek hely
Az élet átgondolására
Leljebb annál már nem jutsz
Ennél jobban el nem buksz

Onnan nincs más hátra
Mint előre Fel Talpra
Mert csak gubbasztasz lent
És egyszer meg kell mozdulnod

Szűnj meg

Elmegyek melletted,
Megfeledkezem rólad.
Ott hagylak, magadra
Vagy átpasszollak másnak.

Nehéz vagy és túl sok!
Nem akarok tőled
Semmit, nem is túlzok,
Egyszerűen szűnj meg!

Rádnézni sem bírok!
Csak tűnj már el végre!
Nem múlsz, te sok dolog...
Takarítani kéne.

Nem, csak...

Nem vagyunk reménytelenek, 

Csak időben elveszettek. 

Nem vagyunk kártékonyak, 

Csak nevelve megrontottak. 

Nem vagyunk lehetetlenek, 

Csak ellehetetlenítettek. 

Nem vagyunk otthonülők, 

Csak zárva van minden ajtó. 

Nem vagyunk lusta disznók, 

Csak életcéltudatlanok.

Nem vagyunk felnőttek, 

Csak nagyra nőtt gyerekek. 

Nem vagyunk aggastyánok,

Csak túl rég óta fiatalok. 

Nem vagyunk kisgyerekek,

Csak tapasztalatlanok.

Nem vagyunk gyáva nyulak,

Csak túl sok itt az ember .

Nem vagyunk parasztok,

Csak belénk kötött a némber!

Nem vagyunk mi részegek,

Csak ittunk pár pohárral! 

Nem vagyunk bolondok,

Csak nem értjük, mit szájalnak!

Nem vagyunk hasznos sem, 

Csak... kifogásunk ezer van. 

Nem változunk soha sem, 

Csak visz tova az áramlat.