A következő címkéjű bejegyzések mutatása: idő. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: idő. Összes bejegyzés megjelenítése

 Nem mondod el sosem, hogy mi bánt

elképzelem a benned tátongó hiányt

és nézem, ahogy ma is csak tovább lépsz

rendületlenül előre hogyan mész


Nem tudom megérteni

hogy lehet, hogy nekem a bánatomban ülni

neked tőle távolodni kell

kettőnk között az egyensúly hogy vész el


és mennyire szeretném megtalálni!

A lehulló perceknek utána nyúlni,

a felszínen futni, és nem a mélybe merülni el,

nem a szín-íz-zajtengerben veszni el.


Érzések-érzetek,

már megint nem jegyzetelek,

másféle kiértékelés kell nekem.

Elmerengtem,


már megint.

Ahogy élsz, már az megint,

buzdít és kicsit előre visz.

Talán tud szép lenni, ha valaki hisz?


Nézlek és tanulom,

és bujkálok előled.

Kultúridegen nagyon

a ragaszkodás, amit érzek,


és a rossznak a látszatától is őrizkedni kell.

mert tisztellek, és a saját hibámból nem veszíthetlek el

óvatosan, féltve, próbállak szeretni

hogy ahogy felnézek rád, más ne tudja leköpni

Ülök és csendesen, szánalmasan

számolom a perceket

tik-tak

az óra csak ketyeg

nem hagy békét a világ nekem


távoli gyerekkacaj

ez vagy nekem


soha nem viszonzott szeretet

Készen rád

Isten fénye ragyog át, ha hagyom
minden hiányzó rés(z)emen...
Magamtól nem, sosem,
csak miatta leszek rád készen.

Törötten,
kopottan,
félkészen,
összefoltozottan.

Addig várok,
míg Ő nem mondja,
hogy most már jól van.
Addig talán
nézem csak azt,
ami pont itt van.

elröppent egy évtized
nem tudom, hogy hova lett
nem emlékszem sokra, csak
erre az utolsó két évre

emlékszem, hogy nehéz volt
a dobozból kimászni,
hogy nem volt könnyű magamat
gyorsan újradefiniálni

amíg rejtőztem nehéz volt,
mikor előjöttem szintúgy,
de ha nincs, aki lásson,
nincs, aki segítséget nyújt

elhagytam az Istent,
de ő visszahódított magához
elhagytam magam is teljesen,
de újraírt engem a kegyelem

a nyolc év sötét, grafitszürke
satírozás után jött két "radír-év"
a múltban maradt minden, tiszta
ajándék lesz ez a pár húszas év 

tiszta lap, melyre már tintával,
Isteni tintával írhatok
vörös, véres pecsét az alján:
az ár, amit értem otthagyott

boldog új évet kívántok, 
s én boldog új évtizedet...de
még jobb, ha megismeritek,
aki adott nekem Boldog, Új Életet

Most béke van

Most béke van.
Hogy vihar előtti csend,
vagy a háború elcsitult végleg,
azt nem tudom.
Csak ülök és gondolkodom.

Meglestem a napot,
ahogy az égre lopódzott
korán reggel.
Olyan szép,
amíg egyszerű kék
munkaruháját nem ölti fel.

Bár csinos úgy is...

Láttam azt is, ahogy 
fürödni ment az este...
vajon tudja-e, hogy valaki
ma kétszer is megleste?

Elmerült az égalji tóban,
mint én, kicsiként a lavórban,
szétlocsolta a narancs fényeket,
játszott ma,
akár egy gyermek.

Ó, az én napom!

Néha titkon ellopom,
és semmit teszünk kicsit,
lassan vándorlunk át a holnapba...
nem úgy mint ma.

Ő már elvonult, az
igazak álmát alussza,
és én reggel-este láttam csak,
most is belep a munka.
Pedig nézném még, ahogy ragyog...
                                                         ...na,
hát miért baj?
Hisz olyan jó látni,
ahogy levedli azt a kék ruhát.
Csak jó őt nézni
...és ezen néha úgy el tud pirulni...

Hát adhat az Isten ennél szebb csodát?




lágy, krémes
fagylalt-nyalatok
kekszesen
édesen
elmállik, mint a képzeletem

túl sok gondolatom van
túl sok minden vesz körül
mire mindent felfogok
az idő gyorsan elröpül

néha kell egy nap, egy óra
mikor elmehetek elvonóra
ettől az addiktív világtól
beteltem egészem a bánattól

a tegnapom könnyes volt
a múlt évem szennyes
ma a szemem ragyogott
mert Isten kedves

ha ellököm
Ő az egyetlen
ki újból megkeres


ha ellököd
Ő az egyetlen
ki újból megkeres

részegen
ne engem
mást szeress
egy kicsit megszerettelek
aztán
egy kicsit beléd szerettem újra
egy kicsit te voltál a már
a még mindig
s az újra

az idő úgy gyógyít,
hogy homályt terít
a múltra
a szép csillogni fog még
de tompán rémlik csak
minden, ami csúnya

ha a jelen kellemes
hogyan döntöd el
hogy tényleg változott
vagy csak az emléke kedves

agymosom magam
és rólad álmodom
felkelek, és mint a cigit,
elnyomom
de hogy miért a kezemen
azt nem tudom
aztán elrejtem előled
a frissebb sebeket
hisz nem kellek
már rég tudom
talán pont erre kell
egy kis másféle fájdalom


-Van tüzed?
-Azt hittem leszoktál...




Image result for cigarette smoke heart shaped
forrás

Utolsó első búcsú


Majd, ha nyolcvan évesen
belém esnél tévesen
megint újra, századszor,
akkor gyere majd, te lator!
Én a csípőprotézissel,
te a térdkopásoddal:
Őszen, csúnyán, esetlenen
legyünk szerelemben egymással.

Ha már elment a párod,
és az enyém is a mennyben vár ott:
akkor karolj belém,
éljünk majd még pár hónapot
együtt. Mert addigra mindegy lesz,
hatvan éve kinek ki ártott...
Akkor csókolj meg újra,
ha már a műfogsor is adott,

ha már az érdes kézen
csak az idő szépsége látszik...
majd akkor újra a tiéd lennék
még egy utolsó első táncig.
2019.április 30.
Addig ne is lássalak!
Hogy sírok...? Azt hittem nem látszik.
Elegem van mindenkiből,
Aki a szívemmel csak játszik.

Drága nagymama!

Emlékként belibbentél elém...
Annyira... túl hamar elmentél.
Szép, kristályos emlékkép lettél,
még mindig hallom azt, ahogy nevettél
...elfutott az idő, és kitágult a tér...
Néha az arcod vissza-visszatér,
olyankor a szív kicsit megtörik.
Fáj a részed, ami bennem él.

Kicsit idealizáltalak,
fejben szentté tettelek...
de mit tehettem volna mást?
Mit tehet, aki szeret?

Ha rád gondolok, időben
a szívem mindig visszamegy...
mint minden felnőttben,
bennem is sír egy kisgyerek.

Annyira hiányzol,
hogy te akarok lenni...
Mint egy tökéletes emlékkép,
olyannak akarok látszani...

Nem tudom ki voltál,
próbálom kitalálni.
Nem értem én sem, hogy miért
akarlak magamban keresni.

Egyszer talán, ha az Isten megáld
elbeszélgetünk egy jót...odaát.

Millió puszi:
Annád

Egyszer majd, ha már létezel...


Iszol majd velem naplementét?
A gőzölgő bögréből szálló
madarakat, felhőket?
Az édes narancs színeket?
A lila táncot, a kék vásznon
a selymes ízeket?
Iszol majd velem estig teákat?
Velem maradsz míg elhalad az alkonyat?
Elnyújtasz velem egy
bögrét az éjszakába?
Belefojthatom majd a bánatom veled
egy forró, krémes csokoládéba?
Iszunk egy csepp kávét majd,
amíg leúszik a nap?
Megszámoljuk-e együtt
az égen fent a habokat?
Ülnél velem néha
percekig napokat?
Nézhetem-e a gőzön át
szemedben a csillagokat?
Elmeséled majd nekem,
a Nap miért menekül,
mikor meglátja a Holdat?
És, hogy miért van,
az, hogy egy kicsit mégis fennmarad?
Elviseled majd
az álomvilágomat?

Maradj, míg arra ébredek,
hogy a fejem nyomja a válladat...

"Anna, nézd,
itt a pirkadat."

Egyszer majd, ha már létezel...
...bearanyoznám minden napodat.


Kint a Dohány utcán

"Életem szerelme"
kint állt a Dohány utcán:
kezében egy szál virág,
és verset tanult talán.

Egy darab papírt markolt...
Ahogy néztem, láttam, hogy folyton
áttekintgetett az utcán.
Idegesen, feszülten ott strázsált...

...biztos egy gyönyörű lányra várt.
Én meg csak kémleltem
át az utca egy láthatatlan ablakán.
Rejtett az emelet...

...ölelt a boldog magány,
nyugtató tudattal bennem,
hogy valaki egyszer
majd engem is így vár.

Talán épp ő?
Talán nem jön a nő...
Talán egyszer összesodor még
valami földöntúli erő.

. . .

Az arcát ha látnám, nem ismerném meg már,
és arra sem emlékszem, végül jött-e a lány,
csak az maradt meg, az a szál virág...
és ahogy áll, vár egyedül, kint a Dohány utcán.

Elröpült az idő

Volt egy régi szerelem
Bolond kicsit
Reménytelen

Elröpült az idő

Kicsit még mindig érzem
Néha itt terem
Nem értem
...

Olyan más
most, mint régen,
mert már nem szerelem,
...de bátyámként szeretem.

A hibáit ismerem,
és ahogy velük küzd, tisztelem.
Harcol -mint én- ő is magával,
és az ördög minden hadával.

Jézus, furcsa ez, ahogy
ő nem vet meg engem;
ahogy az imáiban eléd hoz;
ahogy az Úrban testvérem.


Köszönöm, hogy Te vagy,
és hogy ő is itt van nekem.

Sétálóutca képe. Baloldalt (fókuszban) egy barna antik óra,kicsi és kerek. Fehér és egyszerű számlappal, római számokkal feltüntetve az idő: 1 óra 11 perc. Az óráról egy kis csengő lóg alul, és maga a szerkezet egy zöld, díszes tartón helyezkedik el. Az egész együttesen kellemes és békés látvány, valahogy az idő múlásában rejlő szépség mutatkozik meg rajta. A háttérben homályosan látszik, ahogy egy férfi és egy nő épp a sétálóutcán sétál a távol felé. Alakjuk kivehető, de a képen mégsem ők állnak fókuszban, hanem az óra (ahogy múlik az idő).

Az Isten asztaldísze

Ma láttam az arcomon a ráncokat
És megláttam szememben a nagyanyámat
Az erős, és tündöklő nőt
Aki elment már... mégis örök

Ma néztem először a ráncaimat
És arra gondoltam milyen bájosak
És mennyire más lettem, változtam
...mint az az áldott öreg hölgy... hiányoltam

Párától göndörek a tincseim
Mint egyszer régen neki
És ettől úgy érzem kicsit
Mintha a szemében lennék valaki

A rég lehunyt szemekben
Amik alatt áldott mosoly lapult
Én sosem láttam betegnek
Nekem mindig erős nő volt

Még ha elvette is a rák...
Kit ne venne el?
Ő volt e kertben a legszebb virág
Az Isten csodálni vitte el


Lemetszette
Kristályvázába tette
Elő vizet iszik
Most már mindörökre

Idő

Furcsa dolog az idő
Órában ahogy tiktakol ő
Mindig jár, de nem megy el
Elmúlik, s mégis végtelen.
Telik gyorsan, aztán lassan megy
Meg is mérjük, mégis hogy?
Rohan,hogy ha éppen késel
De ha vársz,az óra nem mozog.

Time

Time’s pretty weird
With it’s clock and it’s tick
It’s passing but not leaving
It’s over but never ending
It’s passing fast, then moving slow
Still, you measure it…how so?
It’s always faster when you’re late
But it just stops as you wait.