Kucorgok a konyhában és imádkozom Jaj, Istenem! Megint elhagytam magam megint apró vagyok és törékeny megint minden úgy fáj Tervezem a napom és reménykedem hogy a lábam majd talpra áll hogy egyik lépés jön majd a másik után hogy nem kell egyszerre mindent csinálni de apránként talán a végére jutok Annyit küzdök, és annyiszor elbukok a saját lábamban, az asztal sarkában, egy rossz szóban, egy grimaszban, nem tudom hogyan kell a rossz berögződéseimet újraírni amikor annyi dolgom van de nem tudom remélni hogy majd végére érek egyszer megtanultam, hogy betervezzem hogy néha egy kicsit sírni kell kicsit gyászolni kicsit kucorogni veled gyengén a padlón mert ha azt tettetem erős vagyok az élet ledönt a lábamról és az akkor lesz, mikor a legkevésbé szeretném de mostanában ez sem elég így is legyűr néha lét így is összeomlok lassan lélegzem, nagyokat szipogok egy-egy kiadós zokogás után majd jó lesz, egyszer minden jó lesz épp mint eddig, ugyanúgy ezután mert itt vagy nekem, még ha nem is értelek és erőt adsz, pedig most nem is kértelek mert szeretsz úgy ahogy vagyok de jobban szeretsz annál, hogy így hagyj akárhányszor kergetnélek el, újra itt vagy már megnyugodtam de most újra zokogok Te miért szeretsz így és más miért nem tudott?
ma egy kicsit ma úgy igazán nagyon megvetem a hazámat gyűlölöm a hont, az otthont
bár megverhetném
bár felborogathatnám az asztalait
bár megtéphetném
hogy ne magam emésszem miatta
mert azt mondja tehetetlen, mikor a passzivitása mögé bújik
mert azt mondja neki ez jár, mikor a sebei miatt másokat rúgdal
mert azt hiszi, mindenkinél jobb lehet, ha másokat sikerül lenyomni
mert fél és retteg és mindenkibe, aki közelít, belemar
mert nem szereti a gyógyírt, mert attól gyengyének tűnik - hát ő köszöni jól van
mert nem kér a sebészből, mikor a törött lábán biceg a sírvást elnyomva - jól van!
mert nem segít annak aki szenved, akinek fájdalma van
mondván, hogy “nekem nagyobb bajom van” - hát nem jól van?
Ó esztelen, ó balga, ó szennyes, mocskos, rühes állatok!
Becéznélek, csitítanálak, gyógyítanálak, de nem hagytok!
Nem jöttök hozzám, futtok Putyinhoz, Kínába, odúba, Bárhová!!!
Veritek egymást, és a melleteket, ó milyen büszkék vagytok rá!
Fáj, és dühít, és nem tehetem zsebre
hogy mindenért mást és engem okoltok
Hogy Fideszre, Brüsszelre, Istenre, egymásra,
mindenkire egyre csak vádakat koholtok.
Csak magatokra nem
vigyázzatok, mert
A Jóisten az alázatosnak ad kegyelmet, és a büszkének ellenáll,
és ha nem tértek meg, lesz aki tanúként ellenetek kiáll,
a szomszéd, a gyerek, a boomer, az anyós
a zsidó, a cigány, a hajléktalan, az adós
a feleség, a szerető, a szajha
a strici, a buzi, az a hülyegyerek aki a tiktokon nyomja
mindenki akit lenéztek és megfosztotok az emberségétől
akinek a szívében folytonosan forog a szavaitokból csiszolt tőr
lándzsát kovácsol majd a kapáiból ellenetek
Magyarország, én ma tiszta szívből gyűlöllek!
Nem nézhetem, ahogy szenvedsz, ahogy tönkreteszed magad
nem burkolódzhatok édes, egyszerű közönybe, mikor a szívem megszakad,
Nem hagyhatom, nézhetem szótlanul, hát sírva, zokogva ordítok veled:
Térj meg, az Istenért, hát nem tudod, nem látod, nem érted?
Teljes szívemből, minden porcikámmal szeretlek!
Az életemet adom, leköpnek, ostoroznak érted,
kínoznak, kereszten ontják a véremet,
és te rúgsz belém még egyet, és azt mondod, nem kéred.
Meg tudom egyedül is oldani.
Hát tényleg nem látod,
hogy mennyi vér tapad a kezeidhez?
Nincs az a jó tett, ami ennyi bűnt neked elfedez.
Ingyen megkaphatnád,
de neked büszkeségből nem kell.
Miért Atyám,
meddig szenvedjem mindezt el?
Ó Uram,
Én úgy tudom, azt tanultam,
hogy mindent te teremtettél.
Hogyan
tagadhatnám el a káoszt tőled?
Mindent, ami körülöttem van, ami rettent,
ami dühít, ami elkeserít, ami éget,
minden ami bennem van, amitől félek
Nem mondhatom, hogy nem te tetted,
bármennyire tudom is,
hogy minden a mi hibánk,
az enyém.
Segíts hagyni, hogy rendet tegyél!
Válaszd el a vizeket, hogy látszódjon a száraz,
Töröld le a könnyeket, hogy legyen végre vigasz,
Képtelen vagyok újra és újra hinni neked
Ha amit mindig tettél, nem teszed újra meg.
Tudom, hogy mindenható vagy
Hadd tudjam, hogy te vagy a szeretet
Adj újra fényt, világítsd be az eget,
töltsd be reménnyel a sötét lelkemet,
mutass rá mi az , ami csak önzően értem van,
hogy megszabaduljak, veled kigyomlálhassam,
hogy helyet adhasson az életnek.
Áldd meg gyümölccsel kiszáradt földedet,
teremj bennünk maradandó változást!
Add, hogy ne féljünk attól, ami egészen más
Segíts Uram, mindig arra emlékezni,
hogyan jöttél a láncaink leoldozni,
és a haldoklásunkat életté hogyan formáltad át,
teremts a szíveinkben eleven nyüzsgést, lármát,
neked zengő élet énekét
ott, ahol eddig kongott az üresség
Add, hogy ne értsék, de akarják é s keressék!
Mert aki keres, az talál,
és aki zörget, annak kinyitod az ajtót.
Formálj minket szebbé a sárból amik vagyunk,
csak egy kicsit legalább hasonlóbbá mint te
A káoszt, amit belém-belénk tettél,
Kérlek tedd a helyére!
Engedd, hogy hagyjuk
szítsd fel a szívünk, hogy akarjuk!
Nem bírom már a halálszagot,
a bűneink rothadó bűzét
Mosd le rólam - ott régen, újra -
ne engedd, hogy a halál tépjen szét,
hogy mint ordító oroszlán nyeljen el.
Azt mondtad éljünk, hadd tegyem teljes erővel!
Vigyázz rám, és
segíts vigyáznunk egymásra
Azt mondják, orvos vagy
Vágyom a gyógyulásra
A te halálodban
hadd leljek végre életre
Semminek nincs nélküled
bármi célja vagy értelme
kicsi vagyok
törékeny és gyönge
végre hagyom
hogy átölelj
jobb erősnek lenni
jobb kevésbé fájni
jobb nem gyászolni
vagy talán mégis
nőni kell
elengedni kell
és érezni magam kényelmetlenül
a hiányaim konganak legbelül
a szeretetedre szomjazom
és az igazságodra éhezem
az ölelésedtől könnyezem
és a veled járt úttól vérzem
ki kell jönni a pokolból valahogy
és az nem arany, az tövisút
kígyókkal teli völgy, mindenhol sziklás szakadékok
nem véletlenül kaptad azt a koszorút
amikor az életed árán
a karjaidban mentettél ki
Nem mondod el sosem, hogy mi bánt
elképzelem a benned tátongó hiányt
és nézem, ahogy ma is csak tovább lépsz
rendületlenül előre hogyan mész
Nem tudom megérteni
hogy lehet, hogy nekem a bánatomban ülni
neked tőle távolodni kell
kettőnk között az egyensúly hogy vész el
és mennyire szeretném megtalálni!
A lehulló perceknek utána nyúlni,
a felszínen futni, és nem a mélybe merülni el,
nem a szín-íz-zajtengerben veszni el.
Érzések-érzetek,
már megint nem jegyzetelek,
másféle kiértékelés kell nekem.
Elmerengtem,
már megint.
Ahogy élsz, már az megint,
buzdít és kicsit előre visz.
Talán tud szép lenni, ha valaki hisz?
Nézlek és tanulom,
és bujkálok előled.
Kultúridegen nagyon
a ragaszkodás, amit érzek,
és a rossznak a látszatától is őrizkedni kell.
mert tisztellek, és a saját hibámból nem veszíthetlek el
óvatosan, féltve, próbállak szeretni
hogy ahogy felnézek rád, más ne tudja leköpni
nélküled a világ
(ilyen sorrendben olvasandó)
Ma felkeltem reggel
és
nélküled keltem fel
Nem néztem az arcod
nem győzködtem a szívem, hogy eresszen el
mint eddig, ma is ugyanúgy csak
menni kell
Nem mondhatom el
mert
nem vagy a része,
- egésze - már az életemnek
más párnák ölelik hullámait fürtjeidnek
más nyitott ablakán befutó szellő
csókolja a bájgödreidet
úgy
leírnám
a hiányt
de
sosem voltak elég jó szavaim, hogy dícsérjelek
Dadognom
kell, mert nem mondhatják el a szavak
mennyire szorosan,
gyöngéden tartanálak,
ha nem bizonyultak volna már így is
túl gyöngének a karjaim
átölelni a világ minden kincsét
tebenned.
Igazán sosem értettelek,
bármennyire szerettem volna.
Nincs már esélyem,
csak egy tétova búcsúszóra
és, mint máskor, most is
cserben
hagynak a szavaim
a világ is
összedől, leomlik
minden
fal
nem túl
nagy port kavar
lágy
eső hull,
és kihajt egy virág.
Nem
értem,
hogy lehet,
hogy
újraindul
nélküled
a világ?
(ülj velem)
Ma messzire mentem, mint a fény
nem vártam meg, a Napot, míg rám süt
tiszta lény,
nézd, itt vagyok hát
Hát végre itt vagyok
nem mondok nagyot
nem akarok
csak ülni itt veled csendesen
bejártam a világot, futottam egy nagyot
majd mindent elmesélek, megmutatok
de elfáradtam rendesen
ülj velem
csendesen kedvesen (m)
Annyi örömöt, annyi szépet láttam,
elrejtve ebben a konok, makacs, gonosz világban,
annyi kincset, nevetést, mosolyt, talányt,
titkot, remegést, féltést, hiányt
ahogy betöltene az Isten minden üvöltő magányt
Olyan gyönyörű volt, és annyira gyötrődöm
A jó és a rossz között félúton vergődöm
Sírva táncolok, nevetve vérzek,
Ülj velem csendben, hagyj
annyi mindent érzek (!)
már csak attól is, hogyha rádnézek
Minden örömöd, minden bánatod
mint térkép ráncolja össze a homlokod
szarkalábolja a szemed
Minden ami van elmúlik
és mégis örökre a tied.
Bár lehetne a szeretetet
igazán szavakba önteni.
Láncba fűzném neked
és úgy kötném a nyakadba.
sosem voltam elég magamnak
és sosem volt elég az élet
úgy éreztem valamim hiányzik
kimaradt talán pont a lényeg
Hogyan kell a többiekkel játszani?
ha beszéltem elszaladt a szó velem
hallgattam inkább, jobb volt úgy nekem
féltem, ki mit mond, ha megszólalok,
de nem mertem azt sem, hogy hallgatok
Hogyan kell magam megértetni?
én sok voltam de néha oly kevés
törékeny és lelkes, félénken tettrekész
gyermeki hittel, hogy mindig valahogy jobb lehet
még akkor is, hogyha összetörtetek
Hogyan kell megbocsátani?
én sírtam ha fájt, s ha jó volt nevettem
és ha nem volt semmi, nem éreztem hogy éltem
kerestem a jót, s ha nem volt, hát valamit, amin sírhatok
az átlagos napokban én úgy éreztem nem vagyok
Hogyan kell élni?
én voltam az anyám, az apám, a testvérem
de egyikükben sem leltem a saját énem
csak mégjobban elvesztettem magam
nem is tudom, hogy másoknak mit adtam
Hogyan kell magam megtalálni?
én kérdés voltam és hiány és magány
te a válasz, a minden, aki megtaláltál
és megmentettél magamtól s a világtól,
aki, ha elbukok is, mindig felkarol
de
Hogyan kell hinni?
én újra és újra és újra elbukom
és néha ha keresel, elfutok, elhagyom
a jó utat
pedig te vagy
Hogyan kell veled maradni?
én alázatos egy képmutató vagyok,
oly bölcsen ostoba
ha nem törnék össze, nem jönnék vissza
mert mindig, mindig elbízom magam
Hogy lehet megtagadni önmagam?
én szívesen tagadom a hiányaim
de amim van, azt is mind te adtad
és az űrt, amit adtál, az is azért van,
hogy oda a szeretetedet adjad
Hogy minden hiányomat beltöltsed,
te értem adtad az életed,
feltámadtál, és tovább élsz, könyörögsz értem
Istennek, hogy rád nézve kegyelmezzen nekem
mert nem tudom, hogyan kell visszatérni
Hogyan szeretheted, aki nem érdemli?
és te mondod, mondod, mondod csak egyre,
hogy te alkottál, és gyönyörűre,
mert így láttad mindenem nagyon jónak,
és a könnyeim egyre, egyre csak hullanak
Hogyan teremthettél betegnek?
és te átölelsz, és lassan csendesíted el a lelkemet
és arra indítasz, hogy megértsem
magam, s másokat, mert a földre helyezted
bennünk a saját képmásodat
Mert benned áll fel minden, és általad.
Gyarló vagyok és te tökéletes,
gyenge vagyok és te dicsőséges,
elbukom és a te trónod örökké áll,
fenséges vagy, és a lábam meg nem áll
ha eléd kell mennem!
Mert minden a szavadra lett,
én sem máshogyan jöttem...
de te nem törölsz el, ha gyenge vagyok
és visszaszeretsz, hogyha elfutok.
A gyengeségemben a te erődet adod,
s a repedéseimen a te dicsőséged ragyoghat csak át,
hiszen nem lennék sehol, hogyha karod meg nem áld.
áldj még kérlek
hogy mindig, egyre
jobban higgyek
karoljon szereteted mindig át
(elfáradtam...)
elfáradtam
nem most, régebben...
megkeményedtem
falat húztam a szívem köré, hogy ne tudd áttörni
és te virágot hagytál minden hajnalban
a kapuban
nem értettem
nem is akartam
csak a várfalat védtem
unos-untalan
és befújta a kedves illatot a szél...
körém kertet ültettél
sírva rettegve álltam ellen
míg a kert, a gyümölcsfák
körülnőttek engem
a gyökerek aláásták
a kőfalat
befújta a szél is a magokat
kinőttek a várkertben
a szereteted betört és semmit sem tehettem
rést ütött a sok ág, inda a falakon
s te kint vártál ugyanúgy, minden hajnalban s alkonyon
napfényt hintettél be a réseken át
és én nem bírtam tovább a kegyetlen önkéntes magányt
kifutottam a rengetegbe
és ott vártál
újra átölelve
lebontod a szívemről a kemény falakat
türelmesen hordod a téglákat el
mindig, újra és újra csak jössz
ugyanazzal a végtelen szeretettel
(Jaj,hagyd...)
Jaj, hagyd,
hagyd,
hagyd a szívemet!
Nem érdemes,
törött és vág,
kemény és beteg.
Inkább az eszem adnám oda,
sok van, használhatod jóra,
kutathatsz, építhetsz, alkothatsz,
mondd, miért, nem ez kell neked?
Jaj, hagyd,
hagyd,
hagyd a szívemet!
Nem őszinte,
nem vágyik rád,
halott és hideg.
Inkább a kezem adnám oda,
tenne érted, szorgosan dolgozna,
sokaknál gyorsabban haladna.
Mondd, miért nem ez kell neked?
Jaj, hagyd,
hagyd,
hagyd a szívemet!
Nem keres,
nem talál,
elveszett.
Inkább a lábam adom oda,
járjon, menjen az útra,
ami hozzád vezet, s te vagy.
Mondd! Miért nem? Ez kell neked?!
Jaj, hagyd!
Hagyd!
Hagyd a szívemet,
nem kell senkinek,
nekem se már,
miért kellene neked?
Inkább mindenem adom oda,
csak ne nézz erre a szégyenfoltra!
Itt lüktet a mellkasomban,
s vért vetve könnyet arat.
Jaj! Hagyd!
Hagyd,
hagyd a szívemet...
...szégyennel telt,
tépi a magány
és elkeseredett.
Inkább csak darabonként adom oda.
Egyet-egyet, s nézem, ahogyan
szereted összerakja, ragasztja,
s lassan a remény megpuhítja,
ahogy újjáépíted a hitem benned.
Vedd, vedd,
vedd a szívemet!
Vidd az egészet.
Tedd össze,
tedd újjá,
tisztítsd meg!
Vedd, vedd,
vedd a lelkemet!
Így, az egészet.
Rombolj le,
tégy újjá,
hogy szeressek.
Mit ér az ég,
ha nincs rajta szín,
s a szív mit ér,
ha nincs benne szeretet?
Mert úgy szeretsz
és te sem vagy Boáz,
de valahogy úgy tisztellek
és féltő szíved rám
éppen úgy vigyáz.
Te nem vagy Hóseás
és én nem vagyok Gómer,
de újra, s újra meghódítasz,
ha elmegyek te vagy csak, ki visszavesz,
mert úgy szeretsz.
Sára vagyok, nem Ábrahámé,
de mégis miatta áldasz meg.
Anna vagyok, nem Fánuel lánya,
de mégis megláthattalak téged.
Hálával énekelhetek.
Nem vagyok Szulamit, de sarut adsz lábamra,
melyben -mint fejedelmi lány- perdülhetek.
Nem vagy Salamon, de szavaid mindig
megdobogtatják a szívemet.
Őszintén szerethetek.
Mint aki megtalálta szíve boldogságát,
előtted olyan lehetek.
Átvezettél a pusztán és végre
az ígéret földjére léphetek.
Veled.
Veled
s elrejtettem sok gondolatot,
mint a csonkítás, olyan volt,
nem érte meg.
De te meggyógyítottad a sebeimet.
Azt hittem kevés van bennem,
és küzdöttem, hogy jobb legyek,
míg összeroskadtam, térdeltem,
összetörten.
De te azt mondtad gyönyörű a lelkem.
Azt hittem rabként kell szolgáljak,
hogy kegyelemből jusson nekem pár falat.
De te letörted kezeimről a láncokat.
Azt hittem, állnom kell szépen, csöndben,
hallgatnom mit mond a sok bölcs körülöttem.
De te odajöttél, s táncra perdültél velem.
Megmentőt akartam, s te megmentettél,
társat az útra, mikor már lépkedtél velem.
Hű szerelmest, mikor te soha el nem mentél!
Valakit, aki harcol értem...
Vak voltam, s te nyitottad meg a szemem,
béna, s te talpra állítottál,
süket, s a te hangod hallottam, énekeltél nekem,
néma, s most rólad zenghet a szám, az énekem!
Addig küzdesz, míg szereteted a szívembe talál,
addig hódítasz, míg a lélegzetem el nem áll.
Festessz nekem az égre,
s az éj közepén nekem szerenádozol,
mert jó vagy, jó és kedves,
mindig csak adsz nekem magadból.
Hogy mondhatnám rólad, hogy te bármit elveszel,
mikor a hiányokban is, csak téged fedezlek fel?!
Mikor az űrt, amit hagynak, a te szereteted tölti meg,
a vigasztaló karod, a velem síró szemed,
mert te is tudod jól, milyen fájdalmasan szenvedek.
Ha tudok menni, vezetsz,
s ha nem, felemelsz, s visz kezed.
Olyan jó vagy hozzám,
és erről annyiszor megfeledkezek...
de te örömet adsz miden nap mégis,
békével töltöd be az életemet.
Lágy szellővel simogatsz,
és a hűs patak vizével,
minden ölelésben ott vagy,
minden csók édes ízével
tehozzád kerülök közelebb,
te lágyítod a szívemet,
te írsz a tenyerembe törődést,
te öntesz az ajkamra szerelmet.
A te szereteted őrzi féltőn minden léptemet.
Lágy hangon terelgetsz,
s én megyek, mert
jó veled.
Hálaének,
miután elmenekültem.
Elfutottam, elfáradtam, leültem
egy emlékhelyre,
s fölöttem röpködtek egyre,
ahogy imám könnyét itta be
a régmúlt templom helye.
Isten ma is betöltötte,
s hazaindulhattam, szeretve.
az én szívemmel is újra megteheti.
Hálaének - mert még élek
s a fejem felett van tető,
a lábamra jut cipő,
gazdagon élek,
az asztalon minden nap van étek,
még akkor is, ha amit teszek, vétek,
akkor is, ha elbukom,
akkor is, ha felállni: hogyan kell, nem tudom,
akkor is táplálsz ha nem kérek,
adsz magadból még, mikor ellöknélek,
és nem értelek téged,
a földről minek veszel fel,
s miért viszel a karodban,
s mikor a világom szétesik,
miért mondod, annyira nyugtatóan:
Minden rendben van.
Hálaének - így is
mert a lustaság közepén is;
az önzés közepén is;
a bűnömben;
a magamnak ásott gödrömben;
a hülyeségeimen keresztül;
a falaimon keresztül;
a sebeimen át;
a végtelenen át;
bárhogy;
mindenhogy
szeretsz.
Hálaének - a szeretetedé
minden nap azért, hogy létezhetek.
Ma azért vagyok hálás neked,
mert a dolgokat el, csak úgy veszed,
hogy az űrt kitölti a szereteted.
Nem engeded,
hogy a súlyok túl mélyre húzzanak.
Ma ezért áldalak.
alanya, tárgya,
hogy Isten idetett téged erre a világra,
mert szeretni akart téged
megalkotott és a földre rakott
megmentett és nem kért, csak hitet
abban, hogy ő tényleg miattad halt meg,
hogy otthagyott mindent teérted
Ő a szeretet
s én, csak valami hálátlan daganat
nem tudlak szeretni, és nem is akarlak
csakis engem, és általad magamat
de még magamat sem, ezt a hústestet
ha édesgetem, nem elégedek meg,
ha sanyargatom sem leszek szentebb
pszichoszomatikus tünetek
szeretne, engem is, a földönragadtat
igen, minden erre mutat
...de annyival könnyebb lázadni,
és mindenért hibáztatni, mint egy tini
Az Ő szent helye
és téged illettek a legszebben ezek a botladozó szavak,
mert ahol rád gondolok, ott van Isten is...
vigyáztam, hogy sose egyedül lássalak, magadban,
hanem együtt azzal, aki(v)é lettél.
Ott voltam, mikor eltemettettél és újjáéledtél;
bűnösen látlak, mégis szentnek tartalak;
szeretlek azért, és annak ellenére, aki vagy.
Törötten csillogó kristály
minden betű, amit rólad leírok,
rólad szólnak a legszebb álmok,
amiket Istentől megkapok.
Félek mindazt elmondani neked,
hogy mégis mennyi érzést mozgatsz meg,
mint testvér, pásztor, tanítvány és hű barát.
Nézlek és látom melletted-rajtad-benned Isten mosolyát.
Nincs ember, akit nálad jobban tisztelek,
általad tanít Jézus, hogy másokkal milyen legyek,
és nem értem, hogyan kaptam ekkora kegyelmet,
hogy itt vagy, hogy megismerhettelek.
Minden vagy, amit sohasem akartam,
minden, amit elutasítottam,
minden, amitől féltem...
megáldva, átmosva, a legtisztább kegyelemben.
Felfoghatatlan
és érthetetlen,
ahogy fáklyaként
ragyogsz az életemben.
Mint egy testvér, úgy védesz,
mint egy atya, úgy tanácsolsz,
igaz barátként, hűen...
ismersz, és nem vádolsz.
Tisztán és szentül
áldhatom az Urat veled;
harcolsz imában velem, értem;
szórod rám az Isteni szeretetet.
Mindig, végtelenül
hálás leszek érted.
Miattad sírom a legtisztább
örömkönnyeket.
benned Isten tüze,
ez az Ő szent helye.
Annyival szebb
de mégis ezt, ezt kértem szüntelen,
ahelyett, hogy megcsodáltam volna a hajnali Napot,
én csak elfonnyadva vártam a napot,
amíg kivirágozhatok
eljött és én kiszáradtam
megtalált, és én elijedtem,
mert nem azt kaptam amit reméltem, és ő sem
négy évbe telt, míg elengedtem
álltam kiszáradtan
sírva és megtörten
és átkarolt Isten
megnyugodtam
ebben a tiszta szeretetben
önzetlen ölelésben
minden érintés fájt
minden simítás tűz volt,
ami megégette a testem
mert nem nekem szólt,
hanem csak lopott tőlem
hólyagosra égtem,
mire rájöttem,
hogy ölelő kar soha
nem lesz teljesen önzetlen...
amíg láthatatlanul
meg nem érintett az Isten...
elvesztem, de megtaláltam magam
két mindenható, gyógyító karban
annyival szebb dolgok vannak mint a szerelem...
de mégis ezt, ezt kértem szüntelen,
ahelyett, hogy Őt beengedtem volna,
pedig tudtam, jobb lenne, ha itt volna
és mikor beengedtem, nem tett szemrehányást,
hogy ugyan mégis miért zártam ki eddig
élő vízzel mossa, kötözi sebeim,
és minden napot külön megszépít
átmosott a szeretetével
és én lassan rügyezni kezdtem
minden reggel megöntöz,
tavasz van,
örök,
virágba borulok egészen
kinyitottam az ablakomat
hallgatom, ahogy dalolnak a madarak
és örömömben
csendben könnyezem
olyan szépek a hangok,
s ahogy
futnak a felhők az égen
fest ez az Isteni kéz,
s közben halkan dúdol nekem
...annyival szebb mindennél
ez a szeretet, amit ad nekem...



