Pályaválasztá(ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ)s

Életemben már legalább harmadszor jön a mumus: "Mit szeretnél ezután csinálni?"

Jó kis kérdés igazából, de a háttere aljasabb.

Mi az a léc, amit meg kéne ugrani, hogy ez teljesüljön?

Felvételi? Érettségi? OKJ-s vizsga? ...

Jön 1500-zal, hajt felém és lebénít... ha engedem.

De miért engedem, ha engedem?

Erre a válasz nagyon egyszerű. A világon mindenki azt mondja nekem -és még sok másik próbatétel előtt állónak-, hogy ezen áll vagy bukik az élet. Persze, mindenki a legjobbat akarja, meg, hogy jobbat érjek el, hogy szárnyaljak előre, akadályok nélkül az életben.

Az ezzel a baj, hogy sokan csak túlféltenek és nincs igazuk: nem dől össze a világ, ha nem ugrom meg a lécet.

Ha elbukom a vizsgát, másnap ugyanúgy fel fogok ébredni.

Ha nem vesznek fel az álomegyetemre, akkor is ugyanúgy fel fogok majd másnap ébredni.

Egyetlen dolog lesz, amiben különbözöm majd attól, akit felvettek: nem fogok már annyira félni a kudarctól.

Aki pedig nem fél a kudarctól, az próbálkozik. Aki nem fél a kudarctól, az nem fagy le, és beletesz mindent, ami lehetséges, anélkül, hogy azt lelkileg megsínylené. Mert tudja, hogy mindig van második esély.

Ha megbukom a vizsgámon, újrapróbálkozhatok. Ha nem vesznek fel, csinálhatok egy képzést, plusz pontért, hátha úgy felvesznek. 

Ha elbukom, megtanulhatok igazán küzdeni azért, amit szeretnék.

Ha elesek, nincs vége az életemnek, csak fel kell állnom.

Aki viszont fél a bukástól, az lefagy. Annak nem fog az agya, hirtelen nem tud koncentrálni, napokat fekszik mély depresszióban, és/vagy gyomoridege lesz a teljesítési kényszertől. Aztán lehet, hogy bejut az egyetemre...de ott is ugyanúgy retteghet tovább, ha nem tanulta meg, hogy a kudarc nem több, mint egy új esély.

Esély a tanulásra, az újrakezdésre. Felelősségteljesebb ember lehet tőle. Megtanulhat küzdeni az álmaiért.

Ne féljünk a kudarctól! Van élet a bukás után. Másfajta, mint ahogy elképzeltük, de igenis van.

...és mellesleg, amúgy sem elég nagy a fantáziánk.

Isten jobbat tartogat számunkra, mint azt valaha el tudnánk képzelni.

Merjünk álmodni, merjünk elbukni, merjünk küzdeni.

Higgyük, hogy mindig lehet újrakezdeni.

„Tedd meg az első lépést, és higgy. Nem kell látnod a lépcsőt. Csak tedd meg az első lépést.” Dr. Martin Luther King, Jr.

Ki ez itt bennem...?

 

"Házépítés", online tesztek és identitáskeresés

Húsz éves vagyok. Erik Erikson pszichoszociális fejlődési elmélete szerint úgy kb. mostanában be kéne fejeződnie életemben egy identitáskrízisnek. (szép szavak, most tanultuk, így könnyű tudni)

Szóval lényeg a lényeg: lassan azért már tudnom kéne ki vagyok.
Vajon tudom?

Az alapok megvannak, de a házam nincs kész, és csak a tó tükrében látom a körvonalait. De persze, hogy ezt észrevegyem, bele kellett néznem a tóba.
Miért nem nézem rögtön a házat? Jogos kérdés. Azért, mert a fal tetején ülök. A tóban több látszik.
Nézegetem a szomszéd ház ablakain, ajtajain is, az apró visszatükröződéseket. Nézem az árnyékot, hogyan hat a Nap fénye, mi marad meg ha rám vetül a fény, mit rejtek el, mi ragyog fel. Kérdezgetem a járókelőket. Egy-egy kisgyerek csodál valamit, pár kamasz ráfirkál az épület sarkára, van, aki egy-egy téglát el is csen.
Mit építettem az évek során? Kivé lettem?

Mély, érdekes dolog az önismeret. Sokoldalú megközelítést és odaszánt időt, energiát igényel. Most kicsit én magam vagyok a terapeutám.
Próbálom valamihez hasonlítani magam. Más dolgoktól pedig különbözni szeretnék. Keresem a motivációim forrását, a döntéseim alapját, a kedvteléseim gyökereit, az elveim hátterét. Elemzek, megkérdőjelezek. Azután pedig vagy cáfolok, vagy épp megerősítek.
Boncolgatom magam, ha úgy tetszik.

Nehéz és fájdalmas dolog az önismeret. Mielőtt elkezdem, bölcsességért imádkozom. Miután befejezem, már lelki békéért is. A lényem túl mély ahhoz, hogy megérthessem, és ez ijesztő. Ugyanakkor, valamilyen szinten csodálatos is.
A tetteim, gondolataim, álmaim, mind a múltamban gyökereznek, és ezt a szerteágazó gyökérzetet próbálom kibogozni. Régi, mély sebeket találok, elfelejtett, elrejtett gyötrelmeket. Bánatot, sértettséget, űrt. A hiányban viszont meglelem annak betöltöttsége iránti vágyamat...és néha a teljesség gyönyörű emlékképeit. Példákat találok, csodákat, emlékeket, amiket újraélnék, pillanatokat, amik bámulattal töltenek el. Megértem a vágyaim alapjait. Megismerem az álmaim, céljaim mögött rejlő motivációkat.
Olyan vagyok mint egy ogre/ hagyma/ nem torta... réteges.

Csodálatos, és bámulatba ejtő dolog az önismeret. Ugyanakkor furcsa és megfoghatatlan. Mert ami meghatároz, az néha(?) nem is egyéni, és nem is magamban kell keresnem.
Van családom. Van osztályom. Vannak barátaim. Vannak ismerőseim. Van vallásom. Van népem. Van kultúrám. Ezek mind más tulajdonságokkal bírnak globális, és egyéni szinten is. Különböző egyéniségek alkotta csoportok által képes vagyok definiálni önmagam, ugyanakkor el kell döntenem, mi az, amiben mégis különbözök tőlük.
Attól még, hogy magyar vagyok, ehetek jól pálcikával rizst. Az, hogy a baráti köröm nagy része társaságkedvelő, nem jelenti azt, hogy én is ugyanolyan extrovertált vagyok. Valamint abból, hogy ehhez a családhoz tartozom, nem következik törvényszerűen, hogy ugyanannyira rajongok a kedvenc sorozatukért mint ők. Meg kell vizsgálnom kik is ők. Azután magamra vetítve megnézni, hogy én is azonosulni tudok-e velük az adott dologban. Boncolgatnom kell, és megkérdőjeleznem.
Mert amíg nem teszem fel a kérdést, hogy "Ez én vagyok-e?", addig nem tudok választ sem adni.

Néha persze az ember felmegy az internetre. Google pedig talál neki teszteket.
És milyen jó, ha el sem kell döntenem ki vagyok, csak kielemeznek, és megmondják helyettem, ugye?

...Nem.
...Igen.

A különböző személyiségtesztek a világon a legjobb mankók, de csupán azok. Segíthetnek a személyiségünk mélyebb megértésében, de nem árulják el, kik is vagyunk valójában.
Ha már házzal kezdtem: nem nézik végig az összes téglát a falban, nem vizsgálják meg az összes illesztéket és nem veszik alaposan szemügyre az összes tartógerendát. De rámutatnak arra, hogy amíg téglát használunk, más használhat fát is. Vagy megmutatják, hogy sokkal több tartógerendánk és illesztékünk van. Segítenek eldönteni, hogy nagyok-e az ablakok, látják, van-e a garázs. De a kis részletekkel nem törődnek.
Igazuk van. De nem eléggé.
Típusokat határoznak meg. Az emberek pedig szeretnek típusokba tartozni, és megelégednek a könnyen szerzett információval. A teszt nem hazudott. Hol itt a probléma?
A teszt nem mondja meg, miért vagy az, aki.

Elhanyagolt, de annál fontosabb dolog az önismeret. Hiszen ha nem ismerem magamat eléggé, hogyan változom? Azt sem tudom, min változtatok. Talán még csak nem is érzem, hogy egyáltalán kéne-e változnom. Lehet, hogy legalább azt tudom, hogy változtatnék valamin. Valami zavar magamban. Viszont ha nem ismerem a rossz szokásaim alapjait, hogyan motiválom magamat a fejlődésre?
Így hát, tanulom mi a jó, mi a rossz bennem.
Kutatom mi motivál és mi gátol.
Elemzek.
Ások.

Nehéz?
Mint vízilovat ugrálásra szoktatni.
Fájdalmas?
Nincs fájdalmasabb.
Mély. És kemény munka.

De csodálatos mint zuhatag mögött a víz moraja, és a barlangfalakra beszűrődő kék-fehér napfény,
hasznos, mint a tó vize ami életet ad a parti bánatos füzeknek.
Formál, mint Isten vad folyói a sziklás partokat, mint a vad szél az égen a felhők hadait.

Érdekes dolog számomra ez az önismeret...hiszen tökéletesen tökéletlen vagyok.

Pedagógus leszek(.?!)

Szóval öhm...igen. Pedagógus leszek...tanár...Uram irgalmazz!

Ez az egyszerű, ámde sokkoló tény a múlt héten realizálódott szegény kis fejemben, és azóta nem igazán hagyta el a kobakom. Tanár...én...

Na jó, egyelőre még csak tanulok, és igazából csak gyógypedagógiai asszisztensnek, de akkor is! Jövő héten már pedagógiai gyakorlatom lesz. Alsósoknál leszek tanári segédlet. Hogy kerültem én ebbe a helyzetbe?! xD

Isten odafent túláradó lelkesedéssel fűzögeti komikusra életem fonalát. Hálám érte.

A helyzet meglehetősen groteszk. Egyrészt azért, mert mindenki azt hitte, hogy egy ilyen "zseni" (az ő szavaikkal élve) csak valami hihetetlen és kimagasló pályát futhat be. Másrészt meg azért, mert én - a szent és sérthetetlen iskolarendszerben - megutáltam a tanulást.

Szóval hogy is kerültem ide...?

 Általános iskola alsóban, én akartam lenni a legnagyobb szakács. Nálam lelkesebb szakács a világon nem lett volna! Csak hát kiderült, hogy csöpp kis énem gluténérzékeny. Viszlát szakács-karrier...
 De hát a gyermeki agy ötletei kifogyhatatlanok...szóval utána már régész akartam lenni. Kulturális antropológiát akartam tanulni egy kéttannyelvű gimnáziumban (ma már nem is emlékszem mi az). Ez sem jött össze, de hát szép tervnek szép volt.

 Jött a gimi, jött az első szerelem, meg a tini kor és az élet többi traumája. Olyan szinten zárkózott és szeretethiányos voltam, mint soha. Csak tanultam, meg chateltem, hobbim nem igazán volt. Csupán ezek voltak nekem, mint az én két nagy bálványom -vagy függőségem, ha úgy tetszik.
 És azért ha a gyerek tanul, azt nem igazán róják fel neki. Én voltam az okos,a rendes, a csendes, a jókislány... aki a neten sírja el a bajait...vagy csak a zuhany alatt, de valahol biztos.
 Tanultam, mert úgy éreztem abban jó vagyok...és mert azt várta el mindenki. És így utólag visszanézve, olyan szinten voltam megfelelési kényszeres, stresszes, magamba forduló és depressziós, hogy most elküldeném múltbeli önmagamat orvoshoz.
  De ez ugye kicsit lehetetlen...viszont Isten ott volt, mint a legjobb pszichológus. És elküldött "gyermekterápiára".

 Gimnázium utolsó előtti éve volt, és én, mint az Istenfélő család vallásos gyermeke, rendesen jártam gyülekezetbe, "templomba". És megkérdezték nem akarok-e nyári táborban vigyázni gyerekekre, meg játszani velük és ilyesmik. Én pedig -naiv módon- igent mondtam. Ha tudtam volna milyen szinten mozdítanak majd ki a komfortzónámból, biztos nem teszem.
 Én világéletemben hittem, hogy van Isten, és Ő mindenható. Ebben neveltek, miért ne hittem volna? De -talán kicsit deista módon- én nem gondoltam, hogy akar segíteni. Abban hittem, hogy nekem szolgálnom kell őt. És bár mondták, ezerszer mondták, hogy ő szeret, ez így mindannyiszor elsiklott a fülem mellett.
 ...amíg el nem mentem azokba a gyerektáborokba. És akkor az Úristen a képembe vágta a szeretetét, mint egy lengőajtót.
 Durva hasonlat, tudom, de valahogy át kell adni azt a meghökkenést és erőteljességet ami volt benne.

 Tudjátok a keresztény gyermektáborok körülbelül abból állnak, hogy egész nap programokat csinálunk a  gyerekekkel és közben burkolt vagy épp nyílt módon Isten felé vezetjük ezeket a pöttöm embereket. Ismerkedünk velük, játszunk velük, és beszélgetünk velük. És valahogy, miközben részt vettem ebben az egészben, nem azt éreztem, hogy én adok. Hanem, hogy ők adnak nekem. Táboroztatók és táborozók egyaránt.
  Isten felkapott, és kivitt a vallásos maszlagból, amiben hittem, meg a depresszióból, meg a magamba fordulásból, meg a szeretethiányból. Csak így átvitt egy zsibongó, élettel teli gyerekhadba, hogy megmutassa, hogy nem csak hogy meghalt értem, de feltámadt és él is értem. Szeret, és jót akar.

 És ha én el akartam vonulni, hogy egyedül legyek... a gyerekek követtek. Mellém ültek a hintára, elkezdtek lökni, és csacsogtak a kis életükről, és kérdezgettek. És szerettek. És Jézus is, ott, rajtuk keresztül. És én is őket. És én is Őt.

 És aztán hazamentem. (Igen, tudom, ez teljesen kiábrándító...)
Körülbelül 2-3 hónap volt még, amíg Isten csak így vitt a karjaiban. Ki a bajból. Ki a káros kapcsolataimból. Ki a fényre. Aztán szépen talpra állított... és mentünk tovább, kézenfogva.

 És ezzel eldöntöttem, hogy tanár leszek...gondolnád. De nem. Így jártál.
Mint mondtam: Isten odafent túláradó lelkesedéssel fűzögeti komikusra életem fonalát.

 Én akkor csak azt döntöttem el, hogy nem tanulok annyit. Isten segített azt így elengedni. És szinte alig tanultam gimnáziumi utolsó évében, de mégis egy áldott érettségi bizonyítványt tudhatok magaménak.
 Sok minden vezetett arra, amerre. Például egy szokványos ifis beszélgetésnél (ifi=keresztény ifjúsági alkalom) feljött, hogy miért nincs még a gyülekezetünknek árvaháza, erre pedig a pásztorom azt mondta, hogy "Majd te megcsinálod!". Szerintem vicc volt, és nem is emlékszik talán már rá, de meglehetősen mélyen a memóriámba égett.
 De egyébként én grafikus, vagy dekoratőr szerettem volna lenni. És hajthatatlan voltam.
 Év közben el is mentem EDUCATIO kiállításra, hogy nézek sulit. Tömeg volt, és emellett ahova mentem volna az a hely meg épp teljesen üres.  De így nem érdeklődő-mentes, hanem kiállító/képviselő/tudomisénhogyhívjam sem volt ott egy se. Úgyhogy néztem egy másik helyet, ami okés volt, mondjuk az sem a legjobb, de gondoltam elmegyek majd nyíltnapra és megnézem(nem mentem). Összefutottam viszont egy lánnyal, aki gyógypedagógiai asszisztensnek készült, és szinte mindent elmondott nekem a képzésről, a munkáról, tényleg mindenről, olyan szintű lelkesedéssel, hogy utána egyszerűen nem tudtam elfelejteni(meg persze adott szórólapot is, mint mindenki más).

 De én dekoratőr vagy grafikus akartam lenni. Ha törik, ha szakad.
Voltam egy Konnekt-es rendezvényen is, ott szinte mindent végigkérdeztem, ami érdekelt. Két dolog maradt meg nagyon a fejemben: ne legyek rendezvényszervező és a pedagógia nehéz, alulfizetett, de megéri.
 (De én még mindig grafikus/dekoratőr akartam lenni!)

 Később elmentem megnézni egy szakgimnáziumot, ahova szívesen beiratkoztam volna. Ez már az érettségihez közeli időszakban volt, és akkor derült ki számomra, hogy portfóliót kéne beadni majd jelentkezéshez. Grafikusnak is, dekoratőrnek is. Úgyhogy inkább megnéztem mi az, amihez nem kell (ennyit a hajthatatlanságról).
 Találtam ugyanabban a suliban egy pedagógiai és családsegítő képzést. Nagyon megtetszett, de azért nem voltam biztos benne. Megnéztem a másikat is, ezt a gyógypedagógusos dolgot, de valahogy nem tudtam dönteni. Végül azért kitöltöttem a papírokat a családsegítőhöz... aztán imádkoztam egyet, és elmentem ifibe.
 Ott pedig elmeséltem egy lánynak, hogy pedagógiai és családsegítő képzésre megyek jövőre (másodszor volt ott, szinte alig ismertem, nevét tudtam talán vagy azt se, hiszen a névmemóriám katasztrofális). De ennyit mondtam csak. Azt az egyet.
 És akkor ő elkezdett győzködni, hogy ne arra menjek, hanem van ez a másik, gyógypedagógiai asszisztens képzés, ő pont e között a kettő között nem tudott dönteni tavaly, de hála Istennek hogy a "gyógypedre" ment, mert tök jó a suli, hihetetlen jók a tanárok, szuper az osztály stb., és menjek én is oda, nem fogom megbánni.
 És akkor ott ültem, és belül így: "Hát Istenem, ha ezt szeretnéd...ez lesz".
 Otthon meg ledaráltam a kitöltött papírokat, és csináltam egy netes előjelentkezést a gyógypedagógiai segítő munkatárs szakra.
 Nyáron beiratkoztam, szeptemberben elkezdődött az oktatás...

o.o Ide járok képzésre <3

...és hát tényleg.
Pedagógus leszek.

Szalagot avattunk

Volt az a hosszú szenvedés, hónapokon keresztül...amikor kerestünk tánctanárt a régi helyett, amikor ugyanolyan szoknyát akartunk, amikor szavaztunk hogy mi legyen - de mégse. Volt az, mikor egymásnak estünk, volt az, amikor ami jó volt már az sem volt jó.

Voltak a próbák, ezer meg ezer, időt sem hagyva hogy egyikből felocsúdjunk már jött a másik, semmi nevetés, semmi szabadidő, csak rohanás, csak pánik. Voltak talán óráink is, de csak a rossz jegyek miatt gondolom...csaknem a semmiért kaptuk...vagy pont azért?

Nem tudom mi volt, de túl sok volt - káosz és semmi rend -, és a főpróbán még azt mondtam volna, hogy nem érte meg. Hogy a szoknya túl drága volt, hogy a matrózblúzban rondák vagyunk, hogy másnap senki nem tud majd járni, hogy a viták, a nehézségek, a költségek, a sok kis apró rossz dolog annyira szörnyűvé vált végül , hogy nem is volt ez érdemes. Hiszen még bevonulni is hatszor kellett a főpróbán mert az sem ment!

Aztán eljött a Szalagavató. És mindenki csodálatos volt. A fiúk az öltönyökben, mintha valami magazin címlapjáról léptek volna közénk, a lányok mintha igazi angyalok lettek volna. Mindenki gyönyörű sminkben, hajjal, a legszebb ruhákban. Egymást dícsértük, együtt örültünk.

Együtt álltunk remegve a fények alatt, szédelegve a sok fénytől, pirultan a boldogságtól, együtt éljeneztünk, tapsoltunk egymásnak (meg a Czilinek), hogy végre, elértünk ide is - túléltük! -, aztán együtt kiabáltunk a folyosókon, együtt partiztunk az öltözőben, együtt rohantunk ki izgulva az osztálytánchoz, együtt vigyorogtunk, akkor is, ha épp úgy éreztük hogy épp nagyon elbénáztuk.

Aztán lassan (gyorsan?) mindenki csodaszép ruhákba öltözött, suhogott a sok tüll, utolsó simítások, igazgatások... És kint álltunk, az egész évfolyam, mint valami báli nép . . . és elkezdtük, és ahol eddig jó volt, ott is elbénáztuk, és a szoknyánkra léptünk, és nem jött ki a pár, és minden rossz volt, de mentünk bizonytalan-biztosan, kínunkban nevetve - a mama meg nem vett észre semmit, olyan magabiztosan mentünk- még ha nem is ott ahol kellett volna.

Meghajlás. Tapsvihar.

Aztán lesereglett a nép, köztük a rokonok, barátok, felszabadultunk, mosolyogtunk, anya-apa fotózott, táncoltunk, csoportkép, legjobb barát/barátnő gratulált, leszedtük a lufikat héliumot szívni, fájt az arcunk, az oldalunk a sok mosolytól, nevetéstől... 

...és az egésznek úgy lett vége, hogy bár ne is lett volna vége.