Emlékként belibbentél elém...
Annyira... túl hamar elmentél.
Szép, kristályos emlékkép lettél,
még mindig hallom azt, ahogy nevettél
...elfutott az idő, és kitágult a tér...
Néha az arcod vissza-visszatér,
olyankor a szív kicsit megtörik.
Fáj a részed, ami bennem él.
Kicsit idealizáltalak,
fejben szentté tettelek...
de mit tehettem volna mást?
Mit tehet, aki szeret?
Ha rád gondolok, időben
a szívem mindig visszamegy...
mint minden felnőttben,
bennem is sír egy kisgyerek.
Annyira hiányzol,
hogy te akarok lenni...
Mint egy tökéletes emlékkép,
olyannak akarok látszani...
Nem tudom ki voltál,
próbálom kitalálni.
Nem értem én sem, hogy miért
akarlak magamban keresni.
Egyszer talán, ha az Isten megáld
elbeszélgetünk egy jót...odaát.
Millió puszi:
Annád
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése