Ent-asszony

Tavasz volt
és én megnyíltam, éltem,
bár a Tél után
egész kicsit még féltem,
rügybe borultam, majd
kinyílt rajtam sok virág.
Némelyeket vihar vert el,
párat letépett a gyermeki vágy,
hogy a szépet vigyék,
valakinek adják.
Az élet ilyen...
és haladt tovább.

Nyár volt már
mikor a virágok lehulltak.
Helyükre lassan, óvatosan dagadtak,
nőttek a zöld gyümölcskezdemények.
Párat megkóstoltak,
de rájöttek: nem ért meg,
eldobták, mentek tova,
s Őszbe fordult az élet...
ment, ment,
de hova?

Megérett, amit hagytak, a maradék:
leszedték, be- meg kifőzték
...egészen elfáradtam.
Vártam egyedül, narancs-ruhámban,
hogy végre elszenderedjek.
Ágaiddal ölelj,
míg köréd kulcsolom gyökereimet...

A Tél: takaró, puha, tiszta hó.
Alatta: tartom a szíved.
Érzem, hogy dobban, s ahogy nézel,
szavak nélkül mondja "szeretlek".

...mert Isten jó, jó nagyon

Miért ne szerethetném a hajnali napot
s, ahogy az arcodon hagyott
egy szerény leheletnyi sugarat?
Miért ne szerethetném a madárdalokat,
az édes, reggeli trillákat, bókokat;
a csípős hidegben az ölelő takarókat;
a meleg, sátorszerű sálakat;
a mosolyt az arcodon,
amiért így beburkolózom?
Miért ne szerethetnék
bele minden rügyező bokorba;
a Dunán a hidakba;
a folyón a habokba;
meg a cappuccinokba is?
Miért ne szerethetnék mindent is?
Miért ne szerethetnék a világba,
ami a szemedben tükröződik?
Magával ragad,
és messze visz...

Én magamat kérdezem,
de nem én, hanem tőlem az Isten...
Miért ne szerethetném a kincseket,
amiket nekem ad, ráadásképpen?

Fiad vére volt az ajándék
s ez az élet csomagolás csupán...
de aki ilyen árat fizetett,
miért akarna fukarkodni még ezután?
A legszebb dobozban,
díszesen-színesen kapom,
masnival a tetején:
mert Isten jó, jó nagyon.

Én magamat kérdezem,
de nem én, hanem tőlem az Isten...
Miért ne szerethetném a kincseket,
amiket nekem ad, ráadásképpen?

Miért ne szerethetném az alkonyi napot
s ahogy az arcodra csókolt
egy utolsó narancs-arany sugarat?
Miért ne szerethetném a tűz körüli dalokat,
a hangos estéket, ahogy éneklünk az Úrnak;
a csípős hidegben az ölelő karokat;
a kertvégen, erdőben felvert sátrakat;
a mosolyt az arcodon,
ahogy ragyogva kivirágzom?
Miért ne szerethetnék
bele minden hullócsillagba;
a Dunán a habokba;
a folyón úszó hajókba;
meg a pezsgőbuborékokba is?
miért ne szerethetném még ezt is?
miért ne szerethetnék a mélységbe,
ami a lelkedben lakik?
magával ragad,
nem ereszt...

mégis felszabadít:
mert Isten jó, jó nagyon.

Messzinek és kedvesnek

Kedves vagy...

maradj meg annak.

Messzinek és kedvesnek...

...nem akarok csalódni benned.

Igen, tudom, a félelem

mondatja ezt most velem,

és nem azért váltottak meg, hogy féljek

...de érts meg...

ha hirtelen jössz

én elrettenek, eltűnök

mint tisztásról az őz:

a vadásztól menekülök,

akkor is, ha erdészként

jönnél a közelembe:

én rettegnék, mert tudom,

aki közelít, az lőne.

Ha meg akarod ismerni a lelkemet,

akkor nyisd meg -lassan- a tiédet.

Ne kérj, ne akarj többet:

csak hogy ne meneküljek.

Ha elég soká maradsz,

lassan beengedlek:

tiéd lesz az erdő;

a tisztás; a hegyek.

Tiéd lesz a folyó,

a kis híddal fölötte;

a beomlott bánya; s

a barlangi cseppkő éneke.

Hallgathatod majd

minden madár dalát,

s ahogy a szél fújja

a fűzfafuvolát;

ahogy a patak csobog,

s ahogy zúg a zuhatag;

ahogy lélegzik az erdő;

ahogy télen szuszognak

a fák,

és a fákban a mókusok;

és vacognak a pockok

...susognak a bokrok...

Ha jön a tavasz

és minden feléled,

minden édes illatot

majd feléd terelek.

Ha megnyitod a szíved,

én majd jobban szeretlek,

mint a tavaszi éjjeltől

harmatos reggelek.

Forrón foglak szeretni, mint a nyár,

de lágyan, mint egy hűsítő zápor.

Ha időt adsz nekem, én neked

egy világot adok magamból.

Nyíló virágokat,

és édes gyümölcsöt,

amíg az élet tart,

és megvénülök.

Akár a lomb mikor megőszül, én is

szívesen-színesen öregszem veled,

amíg az erdőmre végül is

a hideg Tél rá nem lebeg.

Kivirágzom még úgyis,

amikor örök hajnalra ébredek,

s ha Isten is úgy akarja

nem leszek sokat nélküled.

Ha nincs türelmed, nyugodtan menj,

használd -mint más- a turistaösvényt,

a madarakat azért még meghallgathatod,

de ha szemetelsz, én rád küldöm a medvét.

Csepp, a Levélről

Szép leszek holnap
mint a hajnali harmat,
s mint a csepp a levélről,
lehuppanok rólad,
leröppenek,
földre szállok
a kellemes zöld csillogásból:
tisztafény-prizmává válok,
ahogy zuhanok.

Aztán puha földre esem,
elkap a kedvesem,
az Isten,
átölel szerelmesen,
feltölt mindennel, amire
szükségem-szükséged lehet:
mire eljön az éj, magadba szívsz,
eggyé válok veled,
és virágba borulunk.

Ahogy vékony ereidben
felfutok törzseden,
ágaidon,
a gallyakon,
szétterülök a levelekben,
elsimulok a tenyeredben,
nesztelenül mozdulva a szélben,
szomorúfűz-hajunk meglebben,
öröm árad szét két-egy testben.


Még csak lágy, harmat-csók vagyok,
amit az Isten lehelt rád,
még várom, karodba mikor hullhatok,
s mikor lesz a rügyekből virág.
Csak vagyok,
és lágyan tart a levél...
gyöngéden simító tenyér,
melyben ellazulhatok.
Veled önmagam vagyok.

Lágy vízfolyam

Néha csak úgy feküdnék,

sekély patakban, félholtan.

Nem vertek össze, élek én, 

de a szívem a súlyoktól megrokkan.

Feküdnék, és nézném az eget,

a lassú lusta felhőtömegeket,

a fák lombjait, madarakat...

néha belül tombolsz, de kívül nyugodt vagy.

A víz futna, rohanna messze,

siklana át rajtam - bennem?-,

végigsimítana... szeretne,

ahogy férfi nem tudott még sosem.

A sebes kis patak

elvenné minden gondomat.

A hűs szellők, az árnyak

békét adnának, nyugtot a vágynak.

A lelkem szét akar szakadni

néha este, mikor nem tud aludni.

Sosem tudtam egyben tartani...

Futnék magamtól. A test túl emberi.

Simít a lágy vízfolyam,

cirógat a nyáresti szellő,

s egy kicsit idekint elvesztem magam...

Vajon a lelkem egy erdő? 

Lebegnek a levelek a fán.

Szarvas jár inni a patakhoz...

megriad mikor meglát, fut, megáll,

de a szomjúság mindenkit visszahoz.

Vadállatok, trillázó madarak között fekszem,

áztat a víz, s nem kelek fel, nem, sosem.

Maradok még, amíg elfogy a testem:

egyedül, az ég alatt, csak én és a lelkem.

Szerelmes vagyok a nyárba.
Forró, heves, viharos, kellemes,
ragyogó, mámorító, vad...
Mindig emlékezetes.

Szerelmes vagyok az őszbe.
Olyan kellemes narancs ruhája, vörös rúzsa!
Mindig siet nappal, haja lobog a szélben...
Este nyugodt csak, a kanapén teázva.

Szerelmes vagyok a télbe.
Minden hóba, a csillogó fehérbe,
pirosba, zöldbe, a karácsonyi éjbe...
Csóktól forrón lebegő hideg leheletekbe.

A legszerelmesebb mégis: a tavaszba.
Beszélgetésekbe, amik belenyúlnak a madárdalos hajnalba,
rügyekbe, virágokba, az éppen elmúló bánatba...
Abba a "Mindig, újra jön valami jó!"-ba.

Lennék: A lombok,
Mik a nap hevétől védenek,
Vagy hűs szellő
Ha itt van a nyári nagy meleg

Lennék halk nesz, amitől
minden idegszálad
egyszerre megfeszül, majd
megkönnyebbülsz, mert nem támad

Lennék életet adó tó,
Amely – ha belőle iszol – megremeg
Ahogy ajkad a víztükörhöz ér
És halk hullámok hadát felvered

Lennék ősi fák kérge
Amin agancsod tavasszal
Véresre élesítheted
Mégis segít, hogy a telet túléljed

Lennék az erdő
Amely őrzi minden léptedet
A talaj, amin jársz
és minden lélegzeted

Lennék a hely
ahol lehajtod a fejed
Lennék a tisztás
Ahol békét lel a lelked

Lennék sután
Akivel leéled rövid életed
Lennék a humusz
Ami egyszer eltemet.

Esik az eső

Esik az eső.
Lemossa a sminket.
Sarat csinál,
amit bármelyik autó
a ruhádra lökhet.

Esik az eső.
Lemossa a port...
Minden fáról,
minden bokorról,
minden terhet lekapdos.

Esik az eső.
Felfrissít, megitat
mindent, ami él.
Mindent, ami mozog
tisztán, hűsen eláztat.

Esik az eső.
Nézem, ahogy hullanak:
a sok apró szem,
a sok csepp. Oly csillogó,
hogy azt hinném, hullócsillag.

Esik az eső.
Mámoros, párás levegőt hoz.
Homállyal takarja el
a kék eget, madarakat, Napot,
és jobbá teszi a hangulatot.

Esik az eső,
a szívem is kimossa:
a stresszt, a depressziót
az aggódást, tépelődést
az áradat elsodorja.

Esik az eső,
és én megszűnök létezni.
Megmarad a csönd
...áldott, szent áhítat...
Nem akarok vérezni.

Esik az eső,
zuhanok én is:
a semmibe, sehonnan.
Semmilyen érzés...
eső lettem én is.

Esik az eső,
és kilök magából,
mert hús és vér vagyok,
nem víz, nem kellemes...bántó?
De hát...én nem is voltam ártó!

Esik az eső,
és újra ő szeretnék lenni,
de nem enged közelebb,
csak éppen annyira,
hogy rám tudjon hullani.

Esik az eső,
és én nem tudom megunni
azt, ahogy kellemesen
össze-vissza-szétáztat.
Szebben nem tudom leírni...

Esik az eső...
Hadd essen!
Hulljon, záporozzon!
Hevesen szakadjon!
Cseperegjen... szeressen.

Elmentem sétálni

Egy nap besötétedett

és a halk, a csendes

eső is eleredt, szemetelt. 

Akkor elmentem sétálni

és az Úristen is velem támadt jönni.

Mentünk, beszélgettünk.

Hallgattunk, figyeltük

ahogy az eső az úton kopog, 

ahogy a béka a fűbe bukott,

éreztük ahogy minden boldog.

Kutyául eláztunk kint, 

amíg néztük ahogy a szél int, 

s ahogy a lusta felhő, mint

parasztbácsi a földre köp

aztán meg kiabál, mennydörög.

Békés és boldog volt a szürke ég, 

figyelte és félte, ahogy Ura lent lép. 

A Megváltó pedig sétált mellettem, 

az én Jézusom, a kedvesem, 

az én földöntúli jegyesem.

Hazakísért, és a kapualjban

a Mindenhatótól én csókot kaptam

...édeset...lágyat...szerelmeset.

És az eső meg csak ömlött, úgy esett, 

mintha mindennapos lenne az eset.

Reggel aztán, az ébredés után

én énekeltem, és ő festett nekem:

felhőt, amely megbotlik sután, 

ahogy átfut a szélfútta fellegeken

... Jaj, hogy én mennyire szeretem!

Megkeresnélek

Megkeresnélek, de meg nem találnálak,

bár Te a hangokkal és színekkel is egy vagy.

Táncod, furulyád, selymes hangú lantod,

ecseted, tollad, édes: megigéz és ellop

minden szívből egy színes dallamot.

Megkeresnélek, de meg nem találnálak,

mert megszöknél, elfutnál! Sehol nem látnálak,

tovatűnnél a hajnal csirip-szavában, s a szellőkben,

elvesznél a bút-borút könnyező felhőkben.

A nyomodat - bár édes, kedves - bottal üthetem.

Pedig mennyire szeretnélek látni,

szemed tavának selymes vizére szállni!

De elrejtenek a bús barna bozót ágai-bogai.

Félsz, hogy a világ nem akar, csak bántani.

De a világnak még nem volt nagyobb baja,

mint hogy rád várjon, s utánad kelljen sírnia.

A szelek is szürkék nélküled, te édes, néma múzsa!

Dalolj újra színek szárnyán, drága Synesthesia!

Lángragyúlt az ég, épp elég a nappal.
A Nap bealkonyul az éjbe...
Élj, te! : mint éjjel a csillagfény,
az éji-jel, csillogó remény,
amit ont a Hold sugara.
Öntsd fel a holdsugarat, garatra,
mint édes bort, úgy! Úgy
idd: ahogy az esti szél fúj,
dalol, érdes hangján búgva szólal:
E dallam nekem mézédes szólam...

Amíg a nappal éjbe alkonyult,
a részeg ég felhőárokba borult.
Minden árnyék hosszabbra nyúlt.
Pár szív szerelmes csókra gyúlt...

Búcsuzó csend

Megmozdult a csend.
Lassan, komótosan ment,
Benézett a sarkon,
Majd tovább menetelt.

Madarak fülébe suttogott,
Virágokat ébresztett halkan.
Sétált, ment, baktatott . . .
Megállt egy kapualjban.

Szívott egy szál cigarettát
És ködfüstöt fújt a tájra.
Eltűnt, elfogyott lassan
A napfelkeltét csodálva.

Eltűnt, s helyén csepp neszek,
Csivitelő, csöppenő hangok serkentek . . .
Simán csurrant dércsepp a fűszálakon,
Csicsergő madarak csüngtek az ágakon.

Édes búcsúcsókot dobott
A Hajnal még a holt csönd után
. . . emlékét is feledtük
A zsibongó, forgalmas utcán.