Mondd, szabad-e a fénnyel szembenézni?

Vagy csak az árnyékot nézhetem?

Szabad-e a színeket megidézni?

Vagy jó minden feketén-fehéren?

Szabad-e a szerelmet nevén nevezni,

s vajon a szív szeret vagy az értelem? 

Szabad-e az álmot üvegbe zárni,

amíg veled ki nem engedem?

Szabad-e írnom a szépről,

ha a világ együtt sír velem?

Lehet-e öröm a gyászban?

Lehet-e táncolni tereken?

Szabad-e a kezed fognom,

amíg a világon vagy velem?

Ent-asszony

Tavasz volt
és én megnyíltam, éltem,
bár a Tél után
egész kicsit még féltem,
rügybe borultam, majd
kinyílt rajtam sok virág.
Némelyeket vihar vert el,
párat letépett a gyermeki vágy,
hogy a szépet vigyék,
valakinek adják.
Az élet ilyen...
és haladt tovább.

Nyár volt már
mikor a virágok lehulltak.
Helyükre lassan, óvatosan dagadtak,
nőttek a zöld gyümölcskezdemények.
Párat megkóstoltak,
de rájöttek: nem ért meg,
eldobták, mentek tova,
s Őszbe fordult az élet...
ment, ment,
de hova?

Megérett, amit hagytak, a maradék:
leszedték, be- meg kifőzték
...egészen elfáradtam.
Vártam egyedül, narancs-ruhámban,
hogy végre elszenderedjek.
Ágaiddal ölelj,
míg köréd kulcsolom gyökereimet...

A Tél: takaró, puha, tiszta hó.
Alatta: tartom a szíved.
Érzem, hogy dobban, s ahogy nézel,
szavak nélkül mondja "szeretlek".

(Meglebbenő csipkefüggöny...)

Meglebbenő csipkefüggöny,
s hajnali aranyárnyak.
Tétován odaköszön
a tél a didergő nyárnak.

Vörösen, izzón ég el az ősz...
nem várja már, hogy más legyen.
Búcsúcsókot visz a szellő.
Egy kötéltáncos megbillen,

s te odaérsz, épp időben.
Mintha a nappalt ölelné át az éjszaka,
átkarolná szerelmesen...
...miért nézel ilyen erősen?

Mert úgy szeretsz

Én nem vagyok Ruth
és te sem vagy Boáz,
de valahogy úgy tisztellek
és féltő szíved rám
éppen úgy vigyáz.

Te nem vagy Hóseás
és én nem vagyok Gómer,
de újra, s újra meghódítasz,
ha elmegyek te vagy csak, ki visszavesz,
mert úgy szeretsz.

Sára vagyok, nem Ábrahámé,
de mégis miatta áldasz meg.
Anna vagyok, nem Fánuel lánya,
de mégis megláthattalak téged.

Hálával énekelhetek.


Nem vagyok Szulamit, de sarut adsz lábamra,
melyben -mint fejedelmi lány- perdülhetek.
Nem vagy Salamon, de szavaid mindig
megdobogtatják a szívemet.

Őszintén szerethetek.


Mint aki megtalálta szíve boldogságát,
előtted olyan lehetek.
Átvezettél a pusztán és végre
az ígéret földjére léphetek.

Veled.

Tengerszem

Tekintetem tavában
vagy te könnyűbúvár.
Az édes, hűs víz csábított,
hát beugrottál.
Úszol, körülötted minden
újan, de ismerősen
táncol - hínárok, halak -
...ne nézz ilyen erősen!
A szemeid elragadtak,
mint óceáni áramlat
és nem tudom, vissza
hogy kéne találjak...
A lelkemben dúló vihar vagy,
bejósolható, vad, kiszámíthatatlan,
izzik tőled a bőröm, gyorsabb a véráram,
hevesebben jön minden dobbanás.
A távolban világítótorony
kiált egyre, hogy "Láss!".
Felkavarod az iszapot,
ahogy újra és újra elmerülsz
...régi mosoly vagy, új kacaj...
Ne nevettess, nem kapok levegőt!
Állítsd meg velem az időt...
...merülj mélyebbre bennem!
Attól elcsitul a vihar talán?
Engedj partot érnem!
Hozd felszínre a kincseim,
légy a menedékem...
legyen hűsítő a csókom,
izzó ölelésedben!
Úgy lennék a nyugalmad,
míg elégünk az éjben...

Lépesméz a csókod.
Lágy selyem a testem
...csillogó, sima víztükör,
remegő hajnali ködben.

Félek szeretni

Félek szeretni.

Ennyi volt beismerni

ezt az egyszerű titkot.

Talán nem is tudok.

Talán kiölte belőlem

egy öregúr keze,

talán megfojtotta

a sok hamis remény?

Tudtam-e valaha szeretni én?

Mi az a szerelem?

Nem tudom,

csak magam szerelem.

Mély gyökeret vert bennem a félelem,

és talán ha szeretnék sem

ismerném el,

magamnak sem,

nemhogy neked.

Versbeírom a vágyakat,

amiket aztán elengedek

és reménykedek, hogy vissza nem jön.

Láttad mindet és most őrlődöm,

mert nem tudom, mit tettem.

A bajodra vajon egy lapáttal rátettem?

S ha megkérdeznél, hogy őszinte voltam?

Az voltam...

S hogy még így érzek-e?

Megnémulnék, hiszen nem tudom én se,

s ha tudnám se mondhatnám el neked

...hiszen, hogy elveszthetlek,

én ettől rettegek.

Nem tudom, mi az a szerelem,

de helyet kaptál a szívemben

és most csendesen tátong ott egy űr...

Nem tudom, mi lesz ebből.

Félek szeretni,

és nem tudok.

Tudok kiabálni,

tudlak utálni,

mindent, mindent olyan jól tudok,

csak azt nem, amit szeretnék.

Bár valakié lehetnék,

és ne taszítanám el!

A szívem olyan hangosan ver,

és én nem tudom elcsitítani...

Szeretnék valakit,

és nem is akárkit, de

nem tudom mi fán terem a szerelem.

Istenem, mutasd meg nekem!

Odaadtam már ezerszer,

miért adod vissza nekem?!

Miért vagy ilyen jó velem?

Miért mondod, hogy szerethetem,

amikor lehetetlen?!

Miért vagyok közelebb hozzád,

mikor érte sírok a térdemen...?

A szavai és a csöndje által

miért te adsz vigaszt nekem?

Miért nem hagyod, hogy elengedjem?

Miért szeressem őt is,

ha egyszer te vagy az egyetlen?

Miért engedjem be, ha mindent

összetörhet idebenn?

Miért bénít meg mindig,

újra a félelem?

Szeresd ki belőlem!

Nem akarom ezt

a csöndes, üres helyet

mással betölteni...

Lágyítsd a szívem Uram,

ne hagyd megkeményedni!

Hadd harcoljak érte

ha kell, minden nap, térden,

hadd bízzak ebben az egy,

törött emberben,

ha összetörne engem is,

akkor is.

Te építhetsz fel újra csak!

Újra és újra kérlek.

Várlak...

...segíts.

Nem tudom, milyen

a tiszta szeretet,

és félek így szeretni.

Annyival szebb

annyival szebb dolgok vannak mint a szerelem...
de mégis ezt, ezt kértem szüntelen,
ahelyett, hogy megcsodáltam volna a hajnali Napot,
én csak elfonnyadva vártam a napot,
amíg kivirágozhatok

eljött és én kiszáradtam
megtalált, és én elijedtem,
mert nem azt kaptam amit reméltem, és ő sem
négy évbe telt, míg elengedtem

álltam kiszáradtan
sírva és megtörten
és átkarolt Isten
megnyugodtam
ebben a tiszta szeretetben
önzetlen ölelésben

minden érintés fájt
minden simítás tűz volt,
ami megégette a testem
mert nem nekem szólt,
hanem csak lopott tőlem
hólyagosra égtem,
mire rájöttem,
hogy ölelő kar soha
nem lesz teljesen önzetlen...
amíg láthatatlanul
meg nem érintett az Isten...
elvesztem, de megtaláltam magam
két mindenható, gyógyító karban

annyival szebb dolgok vannak mint a szerelem...
de mégis ezt, ezt kértem szüntelen,
ahelyett, hogy Őt beengedtem volna,
pedig tudtam, jobb lenne, ha itt volna
és mikor beengedtem, nem tett szemrehányást,
hogy ugyan mégis miért zártam ki eddig
élő vízzel mossa, kötözi sebeim,
és minden napot külön megszépít

átmosott a szeretetével
és én lassan rügyezni kezdtem
minden reggel megöntöz,
tavasz van,
örök,
virágba borulok egészen

kinyitottam az ablakomat
hallgatom, ahogy dalolnak a madarak
és örömömben
csendben könnyezem
olyan szépek a hangok,
s ahogy
futnak a felhők az égen
fest ez az Isteni kéz,
s közben halkan dúdol nekem
...annyival szebb mindennél
ez a szeretet, amit ad nekem...

Hozzád...

Mézédes szavaidnál
csak Isten szava édesebb,
lágy, hívó hangodnál,
csak a Szent hangja kedvesebb,
igéző tekintetednél,
csak a szeretete mélyebb,
nálad, belém, egyedül
csak Ő szerelmesebb.

Furcsa eset...

Nálad jobban
csak én félek,
nálad többet
csak én remélek,
nálad többször
csak én menekülök,
repülnék de néha
inkább csak merülök.

Úgy örülök...

A félelmeimben
Ő bátorságot ad,
a keserűségben
reményeső áztat,
a szomorúságban
örömpatakok mossák a szívem át,
s ha megbénul a lábam,
karjaiban visz át...

...hozzád.

...mert Isten jó, jó nagyon

Miért ne szerethetném a hajnali napot
s, ahogy az arcodon hagyott
egy szerény leheletnyi sugarat?
Miért ne szerethetném a madárdalokat,
az édes, reggeli trillákat, bókokat;
a csípős hidegben az ölelő takarókat;
a meleg, sátorszerű sálakat;
a mosolyt az arcodon,
amiért így beburkolózom?
Miért ne szerethetnék
bele minden rügyező bokorba;
a Dunán a hidakba;
a folyón a habokba;
meg a cappuccinokba is?
Miért ne szerethetnék mindent is?
Miért ne szerethetnék a világba,
ami a szemedben tükröződik?
Magával ragad,
és messze visz...

Én magamat kérdezem,
de nem én, hanem tőlem az Isten...
Miért ne szerethetném a kincseket,
amiket nekem ad, ráadásképpen?

Fiad vére volt az ajándék
s ez az élet csomagolás csupán...
de aki ilyen árat fizetett,
miért akarna fukarkodni még ezután?
A legszebb dobozban,
díszesen-színesen kapom,
masnival a tetején:
mert Isten jó, jó nagyon.

Én magamat kérdezem,
de nem én, hanem tőlem az Isten...
Miért ne szerethetném a kincseket,
amiket nekem ad, ráadásképpen?

Miért ne szerethetném az alkonyi napot
s ahogy az arcodra csókolt
egy utolsó narancs-arany sugarat?
Miért ne szerethetném a tűz körüli dalokat,
a hangos estéket, ahogy éneklünk az Úrnak;
a csípős hidegben az ölelő karokat;
a kertvégen, erdőben felvert sátrakat;
a mosolyt az arcodon,
ahogy ragyogva kivirágzom?
Miért ne szerethetnék
bele minden hullócsillagba;
a Dunán a habokba;
a folyón úszó hajókba;
meg a pezsgőbuborékokba is?
miért ne szerethetném még ezt is?
miért ne szerethetnék a mélységbe,
ami a lelkedben lakik?
magával ragad,
nem ereszt...

mégis felszabadít:
mert Isten jó, jó nagyon.

hajnalban felkeltettél
hogy a napkeltét együtt várd velem
téli csodatájra vittél, fehér
ruhába burkoltál mindent nekem
veled-érted szól az énekem, zajlik életem
átfagyok, s kiolvasztod a szívem
lelkem húrjait pengeted
...olyan jó nekem...
az egeket befested nekem,
az ízeket megédesíted,
a hangokat ellágyítod
a szememben
örömkönny terem
lehunyom s élvezem
ahogy patakokban árad ki
túlcsordult szívem
olyan tiszta, szép
ez a mennyei szerelem
minden cseppjét
zuhatagnak érzem
ahogy az Isteni szeretet
átmos egészen
átitat teljesen
kitisztítja a sebeim
ápolja a lelkem
elárasztja az életem
a szívem egy elfeledett dallamát
játszod újra nekem
és tovább komponálod
mindenható zeneszerző vagy
és én csak ámulok
nem értem hogyan lehet,
hogy a mesterműved vagyok,
és mégis a képmásod,
a lényed egy apró lenyomata
egy törött váza,
egy megkopott festmény,
egy hamis zongora és a rajta játszott darab
mindenedből egy kicsi,
halovány piszkozat,
s mégis a mindened,
akiért hagytad,
hogy korbácsoljanak,
gúnyoljanak, köpdössenek,
megvessenek, keresztre feszítsenek
meghaltál értem,
és én nem,
nem értem,
minek...?

Hiszem hitetlenül, hogy szeretsz,
és szeretlek.
Elbűvöltél, nem rejtőzöm többet.
Akarom, minden nap, adj még, többet!
Holtomiglan, és örökké, az utam nem válik el tőled.
Ha adsz, ha elveszel, a szívem, szám áld téged.
A lelkem minden lélegzettel vár téged,
és nem tudok, nem is akarok élni nélküled!

Dúdolj nekem halkan

Rejts el!
Takarj be, ölelj át, vigyél magaddal...
Ma nem akarok megütközni a világgal.
Tarts közel, hadd érezzem mézes-füstös illatod!
Még meleg a tea, kortyolom, s nézem
kályhánkban a tűz, hogy lobog.
Árassz el
azzal a békés szeretettel,
azzal a csodás örömmel!
Dúdolj nekem halkan,
úgy elvesznék kicsit a hangodban,
más nem tud ennyi érzést
egy dallamba önteni!
Könnyekre fakasztott akkor is,
ott, mikor először véltem hallani
...véltem...még most sem hiszem,
hogy tényleg te voltál, pedig
láttam, hogy a te szád, ami mozog...
hogy hallathatsz ilyen mennyei hangot?
Dúdolj nekem még egy halk szerenádot,
ahogy a világ elől veled bujdosok,
ahogy a karjaidban tartasz!
Legyél nekem kicsit vigasz...
Hadd lássam szemedben a végtelent kicsit,
pont úgy, ahogy beléd írta az Isten...
hadd vesszek el tekinteted tavában,
hisz ilyen mélység máshol nincsen!
Tarts meg kicsit!
A zúgó tengeren a nyugtom nem lelem...
De itt van, pont itt, a tenyeredben...
Itt, ebben a gyöngéd szeretetben,
amit Isten neked adott...
még egy ilyen furcsa ajándékot...
tényleg neked adta, vagy általad nekem?
Miért szerettél valakit így, ha ő téged nem?
Rejts el kicsit -magam elől-, amíg megértem...
...hogy ne kérdezzem "Miért?", csak élvezzem.
Rejts el!
Takarj be, ölelj át, ragadj magaddal...
Ma nem akarok megütközni önmagammal.
Tarts közel, hadd érezzem kedves-kellemes illatod!
Gyöngéden csókolsz, átkarolsz, s nézem
szemedben a tűz, hogy lobog...
Árassz el,
azzal a boldog szerelemmel,
karolj át, s nevetve ölelj!
Bókolj nekem halkan,
úgy elvesznék kicsit a karodban,
más nem tud ennyi érzést
a szívembe önteni!

"Kérve kérlek titeket, Jeruzsálem lányai, a gazellákra és a mező szarvasaira: Ne keltsétek, ne ébresszétek föl a szerelmet, amíg nem akarja! " 

(Énekek Éneke 2:7) 

Libbenés

Meg akartam osztani a világgal,
mi zajlik épp itt bennem:
min agyalok, mi bánt nagyon.
Ilyen versterápiás az életem...

Leírtam, kiírtam...
és bent hagytam a fiókban.
Rájöttem, hogy ha el nem rejtem,
talán sebet ütne a szíveden.

Miért? Mert az érzelem csalóka,
és igen,lehet, hogy van oka,
de elszáll, elillan, ellibben,
minden nap más van a helyében.

Miért akarjak egy múló szeszélynek
dicshimnuszt zengeni,
vagy miért akarnám az időmet, a könnyemet,
újra ilyenekre áldozni?

Hiszen dönthetek,
hiszen hálás is lehetek!

Lehetnék hálás
minden rejtve kapott mosolyért,
örülhetnék, milyen áldás,
ez a furcsa-kellemes reménykedés.

Lehetek hálás, azért amit Isten ad,
hogy van, adatott szabad akarat,
és dönthetek úgy, hogy boldog leszek,
akárkivel, akár épp veled...

De én inkább látványosan szenvedek...
kinek jó ez? S minek?!
Miért ne lehetnék újra gyerek,
aki boldogan táncolva, felhőtlenül nevet?

Miért szenvednék azon,
hogy kiért égjen a szívem el,
mikor meghalt értem az Isten, hogy
szabadon éljek, tele örömmel?


Jajj, miért ilyen lassan növök fel?
Miért most kellett legyek tinédzser?!
Megkéstem kicsit, nézzétek el...
...ha nem,  hát így jártatok!          * Anna jobbra el*

Ki táncol ott,  a víz közepén,

ahol olyan sekély  a patakmeder?

Ki nézi a partról,  a barkaágak alól,

...s csatlakozni vajon   majd mikor mer?

Nehéz néha hinni, hogy van szabad akarat,
és, hogy a szerelmet nem őrzik angyalok
odafent, hét lakat alatt.

Isten rajtam annyit mosolyog...

Talán már egy harmadik?

Él bennem két nő:
az egyik csábos és eszes,
a másik szép, de szerény.
A ravasz és a kedves.

Az egyik el akar bűvölni téged,
le akar venni a lábadról,
nem riad vissza a mély dekoltázstól,
a szexi necc-harisnyáktól.

A másik azt szeretné, hogy te bűvöld el,
lassan környékezd meg, úgy szédítsd el,
hogy romantikus légy, add meg a módját...
ő a végtelenségig várna rád.

Előbbi a csókodért ölni tudna,
utóbbi egy érintésedtől is futna,
de mindketten táncolnának veled...
csak tartanak tőle, hogy a lábadra lépnek.

Az egyik mesélne lelkesen, órákon át.
A másik hallgatna téged, hogy Isten hogy áld
meg téged minden nap nagyon...
mindkettő szeretne és egyiket sem hagyom.

Az egyik kacsintva nevetne rád,
a másik pirulva nézne el, ne lásd,
ezt a lelkemből kitörő intenzitást.
Mindkettő olyan más.

Mindkettő olyan másképpen,
szeretne rajta lenni a térképeden:
az egyik az eszed, a másik
a szívedet akarja lenyűgözni.

Mindkettő együtt -vagy talán már egy harmadik?-
szüntelen csendben térdelve imádkozik,
hogy egyik se érhessen hozzád addig,
amíg nem az Istenben bízik.

Az egyiknek még meg kéne tanulni
Benne, és nem magában bízni
...mert nem vagy olyan sekélyes -ezt tudom-,
hogy csupán külsővel bárki elbájoljon.

A másiknak azt kéne megtanulnia,
hogy Ő az az egy, akiben lehetne bíznia,
és nem kéne rejtegetnie a lelkét...
...hiszen Isten megvédi azt, ami ilyen szép.

Csodálom a hitedet, a jellemedet,
...a mozgásodat és a tekinteted...
a hibás-teljes, bűnös-bűntelen lényedet.
Bár adna Isten nekem tisztább szemeket!

Bár lennék ing a válladon, a karodon,
bár ölelhetnélek naphosszat anélkül,
hogy akarnék mást is tenni...a gondolatom
próbálnám elkapni, de nem tudom.

Állandóan az Istennek dobálom az
összegyűrt verses galacsinokat rólad,
Ő meg csak örül, hogy legalább nem neked...
tisztára mossa mindegyik énemet... az egészet.

Hogyha már elegánsan, egyszerűen
gyönyörű, de visszafogott leszek,
és nem akarom többet rejtegetni a lelkemet,
úgy leülnék egyet beszélgetni veled...

...egy forró tea mellet...
...Jézussal hármasban...
Ja, nem mondtam? Nekem ilyen
szent vőlegényem van.

 

Messzinek és kedvesnek

Kedves vagy...

maradj meg annak.

Messzinek és kedvesnek...

...nem akarok csalódni benned.

Igen, tudom, a félelem

mondatja ezt most velem,

és nem azért váltottak meg, hogy féljek

...de érts meg...

ha hirtelen jössz

én elrettenek, eltűnök

mint tisztásról az őz:

a vadásztól menekülök,

akkor is, ha erdészként

jönnél a közelembe:

én rettegnék, mert tudom,

aki közelít, az lőne.

Ha meg akarod ismerni a lelkemet,

akkor nyisd meg -lassan- a tiédet.

Ne kérj, ne akarj többet:

csak hogy ne meneküljek.

Ha elég soká maradsz,

lassan beengedlek:

tiéd lesz az erdő;

a tisztás; a hegyek.

Tiéd lesz a folyó,

a kis híddal fölötte;

a beomlott bánya; s

a barlangi cseppkő éneke.

Hallgathatod majd

minden madár dalát,

s ahogy a szél fújja

a fűzfafuvolát;

ahogy a patak csobog,

s ahogy zúg a zuhatag;

ahogy lélegzik az erdő;

ahogy télen szuszognak

a fák,

és a fákban a mókusok;

és vacognak a pockok

...susognak a bokrok...

Ha jön a tavasz

és minden feléled,

minden édes illatot

majd feléd terelek.

Ha megnyitod a szíved,

én majd jobban szeretlek,

mint a tavaszi éjjeltől

harmatos reggelek.

Forrón foglak szeretni, mint a nyár,

de lágyan, mint egy hűsítő zápor.

Ha időt adsz nekem, én neked

egy világot adok magamból.

Nyíló virágokat,

és édes gyümölcsöt,

amíg az élet tart,

és megvénülök.

Akár a lomb mikor megőszül, én is

szívesen-színesen öregszem veled,

amíg az erdőmre végül is

a hideg Tél rá nem lebeg.

Kivirágzom még úgyis,

amikor örök hajnalra ébredek,

s ha Isten is úgy akarja

nem leszek sokat nélküled.

Ha nincs türelmed, nyugodtan menj,

használd -mint más- a turistaösvényt,

a madarakat azért még meghallgathatod,

de ha szemetelsz, én rád küldöm a medvét.

Kedves...

Kedves vagy nekem,

mint a hajnali napfény

a lágyan hulló havon. 

Bár mindig így szállnál! 

Nem keserednék bele, 

hogy lapátolom.

Bár elolvadnál inkább 

a tenyeremre lebbenve!

Bár ne kéne 

veled veszekedve

kelni reggelente! 

Pedig olyan szép az,

mikor szállingózol,

mikor nincs veled bajom...

akkor áldás vagy, rólad ábrándozom.

Azt mondtad, mindig panaszkodom, 

zsémbes öregúrnak hazudtál! 

Eltakarítottalak, eltoltalak dacból, 

de mintha hiányoznál...

Most az a baj, hogy nem vagy, 

vagy, amit a szememre hánytál? 

Igaz minden csillogó szép szavad? 

Rossz ez a jég a járdán...

Miért hagyod mindig, hogy eltaszítsalak? 

Te is tudod, (Tudod te!) hogy utána 

mindig még szebbnek látlak? 

Hiányollak

Már a hó is te vagy...

esik, szemerkél, le, énrám.

Lassan, szépen száll.

Kedves... hazahullanál?

Csepp, a Levélről

Szép leszek holnap
mint a hajnali harmat,
s mint a csepp a levélről,
lehuppanok rólad,
leröppenek,
földre szállok
a kellemes zöld csillogásból:
tisztafény-prizmává válok,
ahogy zuhanok.

Aztán puha földre esem,
elkap a kedvesem,
az Isten,
átölel szerelmesen,
feltölt mindennel, amire
szükségem-szükséged lehet:
mire eljön az éj, magadba szívsz,
eggyé válok veled,
és virágba borulunk.

Ahogy vékony ereidben
felfutok törzseden,
ágaidon,
a gallyakon,
szétterülök a levelekben,
elsimulok a tenyeredben,
nesztelenül mozdulva a szélben,
szomorúfűz-hajunk meglebben,
öröm árad szét két-egy testben.


Még csak lágy, harmat-csók vagyok,
amit az Isten lehelt rád,
még várom, karodba mikor hullhatok,
s mikor lesz a rügyekből virág.
Csak vagyok,
és lágyan tart a levél...
gyöngéden simító tenyér,
melyben ellazulhatok.
Veled önmagam vagyok.

Elengedni téged

Lennék veled...
de kimerítenek
a "Nem"-ek
a "Talán"-ok
...várok.
Nincsen ok,
hogy miért ne,
de arra se,
hogy miért te
lennél az, aki
lehetne "Valaki".
Nem vagyok a toppon,
százedredszer hallgatom
ugyanazt a dalt,
és soha meg nem unom,
mert feléd tereli
minden gondolatom.
Feléd tereli,
próbál felszabadítani
mindent, mi leülepedett,
és eregetem a könnyeket.
Lágy sós víz,
ami lepereg az arcomon
fellazít minden sértést, szégyent,
önző érintéseket, s hagyom,
hogy ahogy a könnycsepp lepereg,
elvigyen egy-egy emléket...
fájdalmasan
és lassan.
Elengedhetlek végre,
vagy újra betörsz az életembe,
mint egy elszabadult csorda?
Te is kérdezhetnéd, mindkettőnk
ugyanolyan ostoba.
Talán egyszer felnövünk,
talán végre rájövünk,
hogy minden szónak ára van
...néha maradhatna
minden kimondatlan.
Minden ölelés,
minden búcsúzás,
veled ugyanolyan,
tőled mégis más,
mint bárkitől
...megsebzett mindkettőnket a tőr,
amivel a másik szívét próbáltuk kimetszeni.
Már csak a tisztes távolságot
próbáljuk tartani,
nem egymás kezét,
de néha még
mindig fáj nagyon,
ahogy belém szorul a mondatom,
miattad-érted.
Nem tudom még, hogyan kell
elengedni téged.

Számít-e...

Hadd írjak néhány sort az elmúlásról,
hiszen, pont úgy része, mint nem, a létnek
...elmúlik egyszer ez a pár szó is...
bár a végtelenbe már beleéghetett.

Érzem, bennem van egy évezredes düh
minden elvesztett lélek okán...
de bennem van mélyen egy örök öröm,
hogy én mégsem látom majd a halált.

Furcsán kettős ez a boldog bánat,
ez az életvidám halálfélelem,
ez a lelkes, mégis mardosó érzés,
hogy a testet egyszer -végre?- elengedem,

ahogy elengedte már olyan sok más,
s ahogy megfosztottak tőle még többet,
úgy él itt ez a boldog szorongás
...ágyban, párnák közt halunk meg?

Számít-e, hogy hogyan, és mikor
sodor el minket víz, kard, kór vagy kor?
Számít-e neked... s nekem az életem?
Vagy, ha meghalok, majd akkor meglelem?


Az életem kegyelem,
bizalom, remény,
szeretet, szerelem.
Adni ezt, és kapni: az életben az értelem.

Aki hiányzik: ezt adta, azért fáj.
...akinek hiányzom, ezt kapta, ezért vár...
Istentől is "csak" ennyit kapok -s még kérek-,
mély hitet, reményt még, és igaz szeretetet.


Tiszta, örök szeretetet
mielőtt meghalok,
s miután élek:
csak Tőled kaphatok.

Csókolj meg egyszer
Azután hagyj magamra
Legyen a két ajkad gyógyír
Minden fájdalmamra

Hogy többet ne sírjak
Csak ha egyszer újra
A távolban meglátlak

De akkor
Zokogjak

úgy igazán