elröppent egy évtized

nem tudom, hogy hova lett

nem emlékszem sokra, csak

erre az utolsó két évre

emlékszem, hogy nehéz volt

a dobozból kimászni,

hogy nem volt könnyű magamat

gyorsan újradefiniálni

amíg rejtőztem nehéz volt,

mikor előjöttem szintúgy,

de ha nincs, aki lásson,

nincs, aki segítséget nyújt

elhagytam az Istent,

de ő visszahódított magához

elhagytam magam is teljesen,

de újraírt engem a kegyelem

a nyolc év sötét, grafitszürke

satírozás után jött két "radír-év"

a múltban maradt minden, tiszta

ajándék lesz ez a pár húszas év 

tiszta lap, melyre már tintával,

Isteni tintával írhatok

vörös, véres pecsét az alján:

az ár, amit értem otthagyott

boldog új évet kívántok, 

s én boldog új évtizedet...de

még jobb, ha megismeritek,

aki adott nekem Boldog, Új Életet

Dolgok a falamon

Bámul rám egy vers a falról:

Illyés Gyula esti dala...

s annak minden búja-baja.

Ahogy a lelkemet feldúlja,

az valami csodás förtelem.

Titkos vágyakról mesél,

amiket ha nem lettél volna,

nem kéne értenem.

Mellette egy apró szösszenet;

viccek, újságból kivágva,

hogy enyhítsék a légteret.

Súlyos lélegzetvételek.

Mint Dr. King halála Gandhi mellett,

s hogy a megbocsátás nem egyszeri,

hanem folytonos tett.

Hat ujjú tenyérnyom a falon;

Lánchíd és vonatsínek.

Egy pár, akik táncolnak;

egy macska; nagy szemek;

egy férfi háttal.

Egyszer mindenki elmegy.

Mire észreveszed mi vesz körül,

már benned van és átsző téged.

Vagy,

ami az ereidben folyik

az határozza meg,

hogy mi az, amivel magadat

körülöleled?

Tégla

Álarc

Valami rajz

És egy régi vonatjegy

Ő a szeretet

Igen, bunkó voltam és vagyok,
önelégült néha, ki ellenállt,
még tökéletlen, önző, nem tagadom,
de Jézus itt van, és mégis megáld.

Meggyógyított, felnyitotta a szemem
és magamat látva félni kezdtem:
ahogy mindig szépen mindenkit leszóltam...
ahogy mást nem, csak a szégyenem láttam.

Bántottam mindent és mindenkit,
aki megbántott és azt, aki nem,
aki kedves volt, és azt, aki megvetett,
akit szerettem, és azt akit nem.

Én nem tudtam, nem tudok, nem,
tökéletes lenni, bár szeretnék,
de úton vagyok, Jézus vezet.
Bűnösen-bűntelen, mert vére megtisztít!

Csak bántani tudtam ebben a testben,
bántani mindenkit, titeket, téged
csak rúgni, harapni, marni mert
Éva a bűnt adta nekem . . .adta? Kértem.

Többet akartam ebből a romlott létből,
de Isten akkor is meg akart váltani!
Árva voltam...most meg hercegnő,
Mert a Király akart örökbe fogadni.

A lényem nem akart mást,
csak zülleni és mindent rombolni,
ez a nyers húsdarab a csontokon
nem akart mást, csak ártani.

A szívem sírt, meghasadt, összeomlott,
csak igaz szeretetre -Istenem, Rád!- vágyott,
mindent, ami másé volt elvette volna,
de semmit nem kapott, mert nem Tőled akarta.

Az elmém nem képes felfogni,
hogy a kereszted mekkora csoda...
hogy ennyi bűnt -Mindent!- átvettél,
és nem kell szenvednem miatta.

Nincs semmi jó bennem!
Ha mégis, az sem miattam.
Semmi sem az én érdemem,
Jézustól kaptam, mint kegyelem.

Itt ég bennem a vágy a jóra,
a szellemem tudni, ismerni akarja,
ezt a csodát, hogy Isten miért mentett meg,
és hogyan, miért van, hogy Ő mindig szeret.

Érzem a jót, várom Őt, és élvezem,
hogy a szörnyeteg nem ment el,
de szenved mert éheztetem, hiszen
meghaltam a bűnnek, és Krisztusért létezem.

Még mindig tudnék, ha akarnék
uralkodni, mint egy hárpia.
Jézus viszont jobb, ha Ő vezet
nem megyünk 200-zal a falba...

Itt a lényem, készen a harcra,
és győztes vagyok, mert vezet az Úr karja,
a testem halott, a lelkem megváltva,
itt már egyedül csak Jézusnak van hatalma.

Nem vagyok túl bölcs, néha nem
kérdezem meg merre kéne menni...
néha végiggondolom, de néha nem,
azt, hogy mit fogok tenni.

Néha meglátod az "éhező szörnyem"...
Azt, aki elbújt egy sarokban,
 valahol a sötét mélyben itt az agyban.
...elősétál, ha nem vigyázok: és baj van.

Vissza kell kergetni néha, a ketrecbe:
Ettől fél, meg sír, néha fintorog.
Én vagyok, ez vagyok én is, de
Jézusban uralom, ha Benne maradok.

Tudom hogy bántok néha még,
és sajnálom, meg is bánom mind.
Nem gondolom át amit mondanék,
de Isten helyreigazít mindig.

Néha beszólok,
néha átverlek,
a szívem -egyedül-
az igazság mérlegén nem áll meg.
De Isten már Jézust látja bennem,
a keresztet, és ahogy szeretett.
De hisz megbántottalak, késsel
hadonásztam és megsértettelek,
tőrt döftem a szívedbe, megforgattam...
bár ne tettem volna meg!
Nem kérem, hogy felejtsd el,
de egy dologra kérnélek, ha lehet:
hadd tegyek most már veled
csak jót, mert Krisztus szeret.
Megígérem és fogadom:
hogy soha fel nem adom,
hogy neked már csak azt akarom
mondani, ami igaz,
és csak kedveset!
Mert Isten megbocsátott nekem...és ő a szeretet.



Az alapot a költeményhez ez a korábbi vers adta, amit kb. fél évvel a megkeresztelkedésem előtt írtam:  Bocsáss meg

Ki ez itt bennem...?

 

"Házépítés", online tesztek és identitáskeresés

Húsz éves vagyok. Erik Erikson pszichoszociális fejlődési elmélete szerint úgy kb. mostanában be kéne fejeződnie életemben egy identitáskrízisnek. (szép szavak, most tanultuk, így könnyű tudni)

Szóval lényeg a lényeg: lassan azért már tudnom kéne ki vagyok.
Vajon tudom?

Az alapok megvannak, de a házam nincs kész, és csak a tó tükrében látom a körvonalait. De persze, hogy ezt észrevegyem, bele kellett néznem a tóba.
Miért nem nézem rögtön a házat? Jogos kérdés. Azért, mert a fal tetején ülök. A tóban több látszik.
Nézegetem a szomszéd ház ablakain, ajtajain is, az apró visszatükröződéseket. Nézem az árnyékot, hogyan hat a Nap fénye, mi marad meg ha rám vetül a fény, mit rejtek el, mi ragyog fel. Kérdezgetem a járókelőket. Egy-egy kisgyerek csodál valamit, pár kamasz ráfirkál az épület sarkára, van, aki egy-egy téglát el is csen.
Mit építettem az évek során? Kivé lettem?

Mély, érdekes dolog az önismeret. Sokoldalú megközelítést és odaszánt időt, energiát igényel. Most kicsit én magam vagyok a terapeutám.
Próbálom valamihez hasonlítani magam. Más dolgoktól pedig különbözni szeretnék. Keresem a motivációim forrását, a döntéseim alapját, a kedvteléseim gyökereit, az elveim hátterét. Elemzek, megkérdőjelezek. Azután pedig vagy cáfolok, vagy épp megerősítek.
Boncolgatom magam, ha úgy tetszik.

Nehéz és fájdalmas dolog az önismeret. Mielőtt elkezdem, bölcsességért imádkozom. Miután befejezem, már lelki békéért is. A lényem túl mély ahhoz, hogy megérthessem, és ez ijesztő. Ugyanakkor, valamilyen szinten csodálatos is.
A tetteim, gondolataim, álmaim, mind a múltamban gyökereznek, és ezt a szerteágazó gyökérzetet próbálom kibogozni. Régi, mély sebeket találok, elfelejtett, elrejtett gyötrelmeket. Bánatot, sértettséget, űrt. A hiányban viszont meglelem annak betöltöttsége iránti vágyamat...és néha a teljesség gyönyörű emlékképeit. Példákat találok, csodákat, emlékeket, amiket újraélnék, pillanatokat, amik bámulattal töltenek el. Megértem a vágyaim alapjait. Megismerem az álmaim, céljaim mögött rejlő motivációkat.
Olyan vagyok mint egy ogre/ hagyma/ nem torta... réteges.

Csodálatos, és bámulatba ejtő dolog az önismeret. Ugyanakkor furcsa és megfoghatatlan. Mert ami meghatároz, az néha(?) nem is egyéni, és nem is magamban kell keresnem.
Van családom. Van osztályom. Vannak barátaim. Vannak ismerőseim. Van vallásom. Van népem. Van kultúrám. Ezek mind más tulajdonságokkal bírnak globális, és egyéni szinten is. Különböző egyéniségek alkotta csoportok által képes vagyok definiálni önmagam, ugyanakkor el kell döntenem, mi az, amiben mégis különbözök tőlük.
Attól még, hogy magyar vagyok, ehetek jól pálcikával rizst. Az, hogy a baráti köröm nagy része társaságkedvelő, nem jelenti azt, hogy én is ugyanolyan extrovertált vagyok. Valamint abból, hogy ehhez a családhoz tartozom, nem következik törvényszerűen, hogy ugyanannyira rajongok a kedvenc sorozatukért mint ők. Meg kell vizsgálnom kik is ők. Azután magamra vetítve megnézni, hogy én is azonosulni tudok-e velük az adott dologban. Boncolgatnom kell, és megkérdőjeleznem.
Mert amíg nem teszem fel a kérdést, hogy "Ez én vagyok-e?", addig nem tudok választ sem adni.

Néha persze az ember felmegy az internetre. Google pedig talál neki teszteket.
És milyen jó, ha el sem kell döntenem ki vagyok, csak kielemeznek, és megmondják helyettem, ugye?

...Nem.
...Igen.

A különböző személyiségtesztek a világon a legjobb mankók, de csupán azok. Segíthetnek a személyiségünk mélyebb megértésében, de nem árulják el, kik is vagyunk valójában.
Ha már házzal kezdtem: nem nézik végig az összes téglát a falban, nem vizsgálják meg az összes illesztéket és nem veszik alaposan szemügyre az összes tartógerendát. De rámutatnak arra, hogy amíg téglát használunk, más használhat fát is. Vagy megmutatják, hogy sokkal több tartógerendánk és illesztékünk van. Segítenek eldönteni, hogy nagyok-e az ablakok, látják, van-e a garázs. De a kis részletekkel nem törődnek.
Igazuk van. De nem eléggé.
Típusokat határoznak meg. Az emberek pedig szeretnek típusokba tartozni, és megelégednek a könnyen szerzett információval. A teszt nem hazudott. Hol itt a probléma?
A teszt nem mondja meg, miért vagy az, aki.

Elhanyagolt, de annál fontosabb dolog az önismeret. Hiszen ha nem ismerem magamat eléggé, hogyan változom? Azt sem tudom, min változtatok. Talán még csak nem is érzem, hogy egyáltalán kéne-e változnom. Lehet, hogy legalább azt tudom, hogy változtatnék valamin. Valami zavar magamban. Viszont ha nem ismerem a rossz szokásaim alapjait, hogyan motiválom magamat a fejlődésre?
Így hát, tanulom mi a jó, mi a rossz bennem.
Kutatom mi motivál és mi gátol.
Elemzek.
Ások.

Nehéz?
Mint vízilovat ugrálásra szoktatni.
Fájdalmas?
Nincs fájdalmasabb.
Mély. És kemény munka.

De csodálatos mint zuhatag mögött a víz moraja, és a barlangfalakra beszűrődő kék-fehér napfény,
hasznos, mint a tó vize ami életet ad a parti bánatos füzeknek.
Formál, mint Isten vad folyói a sziklás partokat, mint a vad szél az égen a felhők hadait.

Érdekes dolog számomra ez az önismeret...hiszen tökéletesen tökéletlen vagyok.