Nem mondod el sosem, hogy mi bánt

elképzelem a benned tátongó hiányt

és nézem, ahogy ma is csak tovább lépsz

rendületlenül előre hogyan mész

Nem tudom megérteni

hogy lehet, hogy nekem a bánatomban ülni

neked tőle távolodni kell

kettőnk között az egyensúly hogy vész el

és mennyire szeretném megtalálni!

A lehulló perceknek utána nyúlni,

a felszínen futni, és nem a mélybe merülni el,

nem a szín-íz-zajtengerben veszni el.

Érzések-érzetek,

már megint nem jegyzetelek,

másféle kiértékelés kell nekem.

Elmerengtem,

már megint.

Ahogy élsz, már az megint,

buzdít és kicsit előre visz.

Talán tud szép lenni, ha valaki hisz?

Nézlek és tanulom,

és bujkálok előled.

Kultúridegen nagyon

a ragaszkodás, amit érzek,

és a rossznak a látszatától is őrizkedni kell.

mert tisztellek, és a saját hibámból nem veszíthetlek el

óvatosan, féltve, próbállak szeretni

hogy ahogy felnézek rád, más ne tudja leköpni

nélküled a világ

(ilyen sorrendben olvasandó)

Ma felkeltem reggel

és

nélküled keltem fel

Nem néztem az arcod

nem győzködtem a szívem, hogy eresszen el

mint eddig, ma is ugyanúgy csak

menni kell

Nem mondhatom el

mert nem vagy a része,
- egésze - már az életemnek

más párnák ölelik hullámait fürtjeidnek

más nyitott ablakán befutó szellő

csókolja a bájgödreidet

úgy leírnám
a hiányt

de

sosem voltak elég jó szavaim, hogy dícsérjelek

Dadognom kell, mert nem mondhatják el a szavak
mennyire szorosan, gyöngéden tartanálak,
ha nem bizonyultak volna már így is túl gyöngének a karjaim
átölelni a világ minden kincsét tebenned.

Igazán sosem értettelek,

bármennyire szerettem volna.

Nincs már esélyem, 

csak egy tétova búcsúszóra

és, mint máskor, most is

cserben hagynak a szavaim
a világ is
összedől, leomlik
minden fal

nem túl

nagy port kavar

lágy eső hull,
és kihajt egy virág.

Nem értem,
hogy lehet, 

hogy

újraindul
nélküled a világ?

 Miért vagy olyan közel

és egyszerre távol tőlem?

A szívem mélyébe zárva,

de mégis olyan elérhetetlen?

A lelkünk összeforrt,

s az életünk két külön lételem.

Együtt megyünk - két

úton, végtelen

egyfelé,

két külön rétegen.

Egy párhuzamos univerzumban,

de veled egy síkon rekedtem.

Érzem: itt vagy, bennem, velem!

De látom, tudom, hogy nem,

és kínok kínjait élem át.

Mikor ölelhetlek majd végre át?

(ülj velem)

 

Ma messzire mentem, mint a fény

nem vártam meg, a Napot, míg rám süt

tiszta lény,

nézd, itt vagyok hát

Hát végre itt vagyok

nem mondok nagyot

nem akarok

csak ülni itt veled csendesen

bejártam a világot, futottam egy nagyot

majd mindent elmesélek, megmutatok

de elfáradtam rendesen

ülj velem

csendesen kedvesen (m)

Annyi örömöt, annyi szépet láttam,

elrejtve ebben a konok, makacs, gonosz világban,

annyi kincset, nevetést, mosolyt, talányt,

titkot, remegést, féltést, hiányt

ahogy betöltene az Isten minden üvöltő magányt

Olyan gyönyörű volt, és annyira gyötrődöm

A jó és a rossz között félúton vergődöm

Sírva táncolok, nevetve vérzek,

Ülj velem csendben, hagyj

annyi mindent érzek (!)

már csak attól is, hogyha rádnézek

Minden örömöd, minden bánatod

mint térkép ráncolja össze a homlokod

szarkalábolja a szemed

Minden ami van elmúlik

és mégis örökre a tied.

Bár lehetne a szeretetet

igazán szavakba önteni.

Láncba fűzném neked

és úgy kötném a nyakadba.