Mikor a múlt sápadt arca
Egyenesen képembe bámul,
S jövőm lágy, édes hangja
Alig hallik még, oly távol,
A jelen viharos tengerén
Lényem pihenésre vágyik
Egy kis csendre, szigetre, partra
Szívem megnyugvást áhít.
Mikor a ma már elmúlt
De messze még a holnap
Hogy te, nap, el ne múlj
Az ágy, párna még várhat.
Mi kellemes, édes -mindenen túl-
Elmémbe végre beszivároghat.
Hogy elvegyen minden fájdalmat.
Egyedül ülök a szigetemen
Nézem a táncoló képzeletem.
A fák dalolnak neki néma nyelvükön
S millió bogár dobol ünnepünkön.
Mert az elme a valóságból elutazott
S így a képzelet láncaiból szabadult.
Pillangók röppennek fel a légbe
Szárnycsapkodásuk szele üde
Légáramlatot hoz erre, s vele
Illatokat, melyeket senki nem érzett
Még, csak ez a magányos elme.
A színek megelevenednek
Ahogy egyre jobban elragad
Sok varázslatos helyre
Pár hirtelen gondolat.
S a sok kusza talány között
Talán egyszer felötlött
Hogy való-e vagy sem.
Reggel talán tudom majd
Hogy merre vitt a gondolat.
Mi álom, mi ábránd, mi való,
talán nem tudom meg sohasem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése