ha rád nem figyelek,
de miért figyelnék
ha megtör az élet?
Figyelj te!
Nézd, itt
vannak az álmaim!
Hogy jobbat tartogatsz?
De nézd, milyen ez a kupac!
Ez a sok törött emlék bánt
és a múltba mindig visszaránt.
Én nem tudok a múltamból
erőt nyerni,
nekem az ígéreteidben
kéne bízni,
de azokat nem értem, nem is
akarom érteni,
mert félremagyarázom
és össze fogok törni
megint.
Hogy aztán
újat építs belőlem.
Hamuvá égek,
hogy megújíts,
még erősebben.
Aztán újra, újra,
és újra elbukom,
hogy újjá tehess mindig,
egyre jobban, ragyogón.
Miért karolsz fel mindig,
ha úgyis újra elbukom?
Miért szeretsz még mindig,
akkor is, ha nem hagyom?
Miért tisztítasz
újra és újra meg,
ha ennyire szeretem,
mikor a mocsokban hempergek?
Sírva keresem az okokat, ütlek,
beléd rúgok, megfeszítelek,
ezerszer, újra meghalsz
miattam, értem,
és mikor megértem,
még akkor sem értem,
hogy lehet szeretni,
akit átitat a szégyen,
hogy lehet szenvedni,
azért aki néz tétlen,
hogy lehetsz szerelmes,
abba, ki megvet!
Miért törlöd a könnyét,
annak, aki megvert,
aki leköpött és lándzsával
szúrta át az oldalad?
Miért szereted azt akiben,
olyan sok gyűlölet fakad?
Miért udvarolsz,
ennek a rideg nőnek,
ha úgyis újra beléd rúg,
és újra elfeled?
Miért ér egy koszos lélek
annyit, hogy a véreddel
minden nap kifehérítsed?
Miért kapom minden nap meg
végtelen, feltétlen
újra a szeretetedet?
Mikor fogom megérteni,
hogy mennyire nem értelek?
Annyit szerettél már
de még mindig nem értem egészen
milyen nagy és megfoghatatlan is
a szerelem.
Próbálkozom,
de nem tudom...
Hogy szeresselek viszont?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése