Szócseppek úsztak a Dal-tengerben,

Rímhalak surrantak benne tova,

Gyermek született a zengő éjtől

Rege és Óda óvta, vigyázta.

Múzsa jött arra a ködparipáján:

Ő, kiről soha senki nem beszél.

Belül emészti búja csak, hiszen:

nem ismerik. Néma szegény.

Senki sem tudja, ki ő, s mi lelte...

A bölcsőhöz miért vitte magányos lelke

Mint eszelős vágtatott, s a kisdedet vitte,
ragadta magával messze-messze.

Mi lelte? Hogy merte? Hogyan tehette…?!

A gyermeket el, nem magának vette.

Halandó párnak adta, kiknek égi áldás

Nem adatott...csak munka: vetés és szántás.

Ahogy cseperedett, őt sokan nevelték

A halandók, a föld, a nyáj, a rét…

Szerette őket, atyja s anyja volt mind

De nem értették: olykor egy hangot látni vélt.

Mikor fújt a szél, a Múzsa lilára, zöldre,

az ifjúnak oly sokszor megfestette,

a kacagást is megédesítette,

s a fényt, hogy illatát szórja, arra kérte.

Nem hallhatta soha múzsa, a hangodat,

s nem tűntél fel őelőtte soha,

de az ifjú ihletet kapott s alkotott.

Ne légy többé bánatos Synesthesia!