Csodálatosak és félelmetesek
a te alkotásaid, Apa.
Te formáltad a csontjaink, értelmünk,
neked nem titok, mi miért került,
és hova.
És miért pont úgy(.?)
Mint a gyémántot, csiszolsz, hogy ragyogjunk.
Megírtad a génjeink, összeszőtted testünk-lelkünk.
Ajándékba adtad, amíg adtad, az életünk,
másoknak, és nekünk.
Áldásnak teremtettünk.
Olyanná tettél, mint te magad,
bennünk rejtetted el a képmásodat,
de elhittük azt, amit ellenünk hazudtak,
hogy gyengék vagyunk és töredékesek,
és nem veled – hisz te rontottál el-
valami mással, majd mindenre képesek.
Mindenben az életet keressük, és nem találjuk meg.
Nem találjuk meg, csak benned az életet.
Téged keresünk, de
nem ismerjük fel/be.
Megformáltad, ezt az egyet,
ezt a drága gyermeket.
Örömmel adtad nekik,
akit tőled kértek.
Szeretettel formáltad,
hiszen csak a tied.
Példává építgetted,
hogy felnézhessenek rá,
de elhitették vele,
hogy csak egy a sok közül,
de azért mégsem olyan, mint ők legbelül,
azt hazudták neki, hogy ő másmilyen,
mert féltek attól, hogy jobb, s mint ilyen
az ő bűnükre világítana rá.
A férfit nőiesnek hazudták,
a lányra kisfiús címkéket aggattak rá,
ahelyett, hogy gyöngédek lettek volna
ahelyett, hogy kiálltak volna magukért
ahelyett, hogy felelősséget vállaltak volna
ahelyett, hogy tettek volna az álmaikért
A passzivitás letépő örvényéből,
az agresszivitás bűzölgő szennyéből
másokat ítélünk -én és ti- el,
lenyomjuk, megfolytjuk, gúnyolódunk, ha kell,
mert féltjük a kicsi, az érzékeny egónkat.
És csodálkozuk, ha Józsi azt mondja
„Mostantól hívjatok Lorettának!”