Veled

Azt hittem sok vagyok
s elrejtettem sok gondolatot,
mint a csonkítás, olyan volt,
nem érte meg.
De te meggyógyítottad a sebeimet.
Azt hittem kevés van bennem,
és küzdöttem, hogy jobb legyek,
míg összeroskadtam, térdeltem,
összetörten.
De te azt mondtad gyönyörű a lelkem.
Azt hittem rabként kell szolgáljak,
hogy kegyelemből jusson nekem pár falat.
De te letörted kezeimről a láncokat.
Azt hittem, állnom kell szépen, csöndben,
hallgatnom mit mond a sok bölcs körülöttem.
De te odajöttél, s táncra perdültél velem.
Megmentőt akartam, s te megmentettél,
társat az útra, mikor már lépkedtél velem.
Hű szerelmest, mikor te soha el nem mentél!
Valakit, aki harcol értem...
Vak voltam, s te nyitottad meg a szemem,
béna, s te talpra állítottál,
süket, s a te hangod hallottam, énekeltél nekem,
néma, s most rólad zenghet a szám, az énekem!
Addig küzdesz, míg szereteted a szívembe talál,
addig hódítasz, míg a lélegzetem el nem áll.
Festessz nekem az égre,
s az éj közepén nekem szerenádozol,
mert jó vagy, jó és kedves,
mindig csak adsz nekem magadból.
Hogy mondhatnám rólad, hogy te bármit elveszel,
mikor a hiányokban is, csak téged fedezlek fel?!
Mikor az űrt, amit hagynak, a te szereteted tölti meg,
a vigasztaló karod, a velem síró szemed,
mert te is tudod jól, milyen fájdalmasan szenvedek.
Ha tudok menni, vezetsz,
s ha nem, felemelsz, s visz kezed.
Olyan jó vagy hozzám,
és erről annyiszor megfeledkezek...
de te örömet adsz miden nap mégis,
békével töltöd be az életemet.
Lágy szellővel simogatsz,
és a hűs patak vizével,
minden ölelésben ott vagy,
minden csók édes ízével
tehozzád kerülök közelebb,
te lágyítod a szívemet,
te írsz a tenyerembe törődést,
te öntesz az ajkamra szerelmet.
A te szereteted őrzi féltőn minden léptemet.
Lágy hangon terelgetsz,
s én megyek, mert
jó veled.

Szeretem a hajnalok napsütötte kék egét,
szeretem a fákat, a zöldellve hajló lombokért,
szeretem a hegyek ezerszín-barna élét,
szeretem a kontrasztot, a fehér hóét.
...szeretem a szemed minden színét.

Szeretem a reggeleket,
ahogy a Nap ébred,
és életre hívja a teret, a szívemet
a madárdal hálával tölt meg.
...ahogy kezdegeted a reggeled.

Szeretem a mosolyokat,
az összenevető idegeneket,
a kacagó gyerekeket,
az apró, kitörő örömöket.
...az arcodon a bájgödröket...

Szeretem a spontán jött dolgokat,
a felröppenő madárrajokat,
nyakhoz nyomott jégkockákat, sikojokat,
bosszúkat. A nyári zivatarokat.
...a hirtelen jövő gondolataidat.

Szeretem, hogy a tél után tavasz van,
hogy a bánat után is öröm van,
hogy a halál után is lehet élet, s van,
és nem kell elrejtenem a fájdalmam.
...mert elé viszel az imáidban.

Szeretem a fahéjat, a vaníliát,
a krémkávé ízét, az eső illatát,
a puha érintéseket, a cica tappancsát,
a kedves színeket, pirosat, sárgát.
...a karjaid gyöngéd tartását.

Szeretem, ahogy a folyó csiszolja a partját,
ahogy a szél alakítja a sziklát,
ahogy a tenger partraveti a szennyet,
ahogy minden lassan lesz egyre szebb.
...ahogy harcolsz, hogy így tegyen a lelked.

Szeretem, hogy Isten vattát ragaszt az égbolton,
és agyagozik a hegyvonulatokon,
pöttöket fest a katicára, csíkot hagy a darazsakon,
és homokba rajzol a sivatagokon.
...ott van a kezének nyoma minden mozdulatodon.

Néha-néha,
egy-egy pillanatra,
nem önzően csupán,
hanem tisztelettel és tisztán.
...szeretlek igazán.

Hálaének,

mert az égen ma voltak denevérek,
miután elmenekültem.
Elfutottam, elfáradtam, leültem
egy emlékhelyre,
s fölöttem röpködtek egyre,
ahogy imám könnyét itta be
a régmúlt templom helye.
Isten ma is betöltötte,
s hazaindulhattam, szeretve.

Ha ezt a romot így betölti,
az én szívemmel is újra megteheti.