Találkoztunk

és átöleltelek,

mintha nem

múltak volna el

hónapok-évek.

Elfelejtettem

milyen

jó veled.

Megértünk-e erre

vagy újra megégetnélek?

Ülhetek kicsit

itt csendben veled?

Hadd ismerjelek 

újra meg!

Ne csak egy-egy

napra legyek a tied.

Ha küzdenél értem,

én is teérted,

ha maradni akarnál

nem mennék el tőled.

Igyunk egy teát,

egy pezsgőt, vagy bort!

...nem, most nem vagyok

rózsaszínködbe-borult.

Menjünk el színházba,

vagy egy hosszabb túrára,

kártyázzunk, vagy tollasozzunk egyet!

Fess velem, vagy szavalj nekem verset!

Szeretnék jókat vitázni veled,

megismerni az életed,

megtudni a miérteket.

...nevetni kicsit, csak mert lehet...

Nem akarom megint

olyan hamar feladni...

Szeretném ha harcolnál,

szeretnék új esélyt adni. Kapni.

Szeretnélek elbűvölni

újra meg újra.

Bár ne rettegnék, hogy megint

vége lenne, elmúlna.

Nem mondom el, nem kezdem el,

hiszen a szívem oly buta...

bár biztos pontként lennél itt,

és nem csak hébe-hóba!

Ha maradhatnék közelebb,

ha jobban ismernélek kicsit,

ha nem küldenél el olyan hamar,

én szeretnélek szeretni.

De tudsz-e, akarsz-e,

fogsz-e értem küzdeni?

Valamikor régen
kert voltam Édenben,
tündérszép nő,
a kedves,
az egyetlenegy,
a gyönyörű.
Hercegnő voltam talán, vagy nimfa,
madarak szárnyai, vagy fák ága?
Már nem tudom.
Elfelejtődött, át ezer és ezer
vérben úszó alkonyon.
Kecses léptekkel jártam
és belé botlottam,
és ő hazug módon elfordított Tőled,
hittem neki, s mi lett? Hogy már félek.
Mindig szerettél,
édesen becéztél,
nyitva volt előtted a lelkem...
ő átvert...és elvettem tőled a hitem.
Te voltál mindig a váram, a védelem...
miért hagytalak el? Nem értem.
Egyedül voltam
és féltem.
Lépteim tétovák lettek,
és elhervadt minden virágom,
rám küldte a gyújtogatókat,
és vadászok dúlták fel minden bokrom.
Könnyezve szültem meg minden hajnalon
egy új gyermeket...add, hogy őt ne érje fájdalom!
Letépték ágaim,
lecsupaszítottak,
eltörték szárnyaim,
ketrecbe zártak.
Nevettek rajtam,
s te hagytad?!
"Kedves, miért hagytál el?"
Könnyeket láttam
az arcodon folyni le...
hogy nekem ne fájjon már semmi,
te az életed adtad cserébe.
Meghaltál
és a szívem szakadt bele,
hogy szerettél,
de én nem hittem el elsőre,
és te mégis, mégis, 
így is harcoltál értem,
hogy én elárultalak,
s az arcodba köptem.

Erdő vagyok messze,
ne keress, mert
nem leled helyem.
Tündérszép nő vagyok,
gyönyörű,
az egyetlen.
Meghalt értem,
feltámadt,
és felkarolt a kedvesem.
Lecsókolta szemeimről 
minden könnyem.
A lelkembe' élő víz
patakja csörgedez,
a fák virágba borultak,
a hajam lengedez,
lágy szellő fúj,
és én a vízben táncolok.
Újra szép, újra szent,
újra szabad vagyok.

Megmentett, újjá tett,
meggyógyított.
Szaladok, szárnyalok...
vele táncolok.

Mentem előre az úton
és jöttél mellettem kedvesen,
rendesen mindenkivel -és velem-,
és megtetszett ez a figyelem.

Isten pedig háromszor
eldalolta(-tta veled!), hogy
"Nem ő, nem, nem." és én nem
akartam, ezért nem figyeltem.

Kiforgattam a szavait,
átírtam magamnak,
hogy szentebbnek tűnhessek
és közel maradhassak.

Hagyta, hogy menjek...
úgy, hogy a legkisebbet sérüljek,
az őrző kezével nem hagyott el engem,
amíg a szívem helyét kerestem.

Őszintén hittem, hogy tudom kinél van
és magamat is direkt becsaptam...
ijesztő, hogyan tudok színészkedni,
hogyan tudtalak -magamat és téged- átverni.

Itt van, tudom ki halad mellettem az úton
és én mégis a másikat nézem és akarom?
Isten idetette, régen megmondta,
és elfordíthatott egy ilyen apró szikra?

Megérdemlem, hogy az arcomba
vágjanak egy papucsot...
Isten meg csak így jön,
és a szeretetével elhalmoz.

Átvertem magam,
és átejtettelek téged
...hülye voltam,
és bocsánatot kérek.