Hogy vihar előtti csend,
vagy a háború elcsitult végleg,
azt nem tudom.
Csak ülök és gondolkodom.
Meglestem a napot,
ahogy az égre lopódzott
korán reggel.
Olyan szép,
amíg egyszerű kék
munkaruháját nem ölti fel.
Bár csinos úgy is...
Láttam azt is, ahogy
fürödni ment az este...
vajon tudja-e, hogy valaki
ma kétszer is megleste?
Elmerült az égalji tóban,
mint én, kicsiként a lavórban,
szétlocsolta a narancs fényeket,
játszott ma,
akár egy gyermek.
Ó, az én napom!
Néha titkon ellopom,
és semmit teszünk kicsit,
lassan vándorlunk át a holnapba...
nem úgy mint ma.
Ő már elvonult, az
igazak álmát alussza,
és én reggel-este láttam csak,
most is belep a munka.
Pedig nézném még, ahogy ragyog...
...na,
hát miért baj?
Hisz olyan jó látni,
ahogy levedli azt a kék ruhát.
Csak jó őt nézni
...és ezen néha úgy el tud pirulni...
Hát adhat az Isten ennél szebb csodát?
