Előle futottam;
hozzá láncolódtam;
vele kergetőztem;
őrá felnéztem.

Érte hálát adtam...

Magam maradtam?
Megmaradtam,
jól, veled...
Jó Veled.

Festettem róla egy képet...

Elvetted a festéket,
és halkan dúdolni kezdtél nekem,
egy boldog, nevetős, békés dallamot,
a képem meg szétkented, pimasz csel volt,

és annyira haragudtam érte!

Hozzádvágtam az ecsetet, a vásznat,
te meg elhajoltál előle,
mint egy gyerek, a legjobb csíny után
pimasz vigyorral karöltve.

Miattad festettem, és te tetted tönkre!

Aztán rájöttem, hogy igazad van...
...mert a képem túl szerény volt,
beértem volna pár szép vonallal,
és megvontam a szívemtől: az álmot....

Pedig annyira szereted, ha álmodok!

Gubbasztottam a térdemen, megtörtem,
s te átöleltél és dúdoltál nekem tovább.
Besétált az álmom az ajtón,
Istenem, hogyan tovább...?

Őt már nem tudom keret közé tenni.

Segíts, hogy merjek álmodni,
hogy engedjem magam remélni,
hogy merjek táncolni,szabadon szeretni,
hogy hálával tudjak neked új dalt zengeni!

Segíts élni!

Volt egy álmom...

Volt egy álmom...

nem most, már nagyon rég, 

de élesebb még, mint

bármilyen valós emlékkép. 

Emlékszem, ahogy

a nap beragyogott az ablakokon... 

azután lassan lement, 

de a ragyogást bent hagyta a falakon. 

Veled voltam a műteremben. 

A fény perdült a lógó képeken, 

átszaladt az asztalon, a rajzokon, 

és megállt az arcodon. 

Fénybe burkolt az alkony, 

ahogy elterültél a padlón. 

Olyan művészien hatott, 

ahogy ott hevertél... 

csodáltál és 

velem nevettél... 

és a nagy melegben

az ingedből kivedlettél. 

Megörökítettelek. 

Csináltam egy képet, 

aztán elragadott az ötlet, 

hogy alkonyba öltöztetlek. 

Rádfestettem az ég színeit:

narancsokat, lilát, kékeket, 

és te hagytad - csak így, álomban -, 

hogy beléd szerelmes legyek

...és te belém...

ahogy utána 

engem te festettél

alkonyi bájba. 

Képekre kerültünk, amit

nem tennénk albumba. 

Kincs lett, amit

elzártál A fiókba. 

Összekentél alkony-színekkel,

színesen kacagtam veled! 

Aztán lemostad rólam az égi pírt. 

Tisztábbra mostad a lelkemet...

...csókokkal bájoltad a bőrömet.

Még emlékszem mennyire jól esett...

mert amikor ébredtem, nem tudtam hirtelen, 

hogy mégis, miért könnyezek? 

Az álomra emlékszem, 

de már nem tudom, nem értem:

bánatomban sírtam vajon, 

vagy épp örömömben? 

Nem mertem papírra vetni, 

nehogy magára vegye holmi idegen, 

vagy a sors el találja venni... 

de csak megszépítette nekem.