elröppent egy évtized
nem tudom, hogy hova lett
nem emlékszem sokra, csak
erre az utolsó két évre

emlékszem, hogy nehéz volt
a dobozból kimászni,
hogy nem volt könnyű magamat
gyorsan újradefiniálni

amíg rejtőztem nehéz volt,
mikor előjöttem szintúgy,
de ha nincs, aki lásson,
nincs, aki segítséget nyújt

elhagytam az Istent,
de ő visszahódított magához
elhagytam magam is teljesen,
de újraírt engem a kegyelem

a nyolc év sötét, grafitszürke
satírozás után jött két "radír-év"
a múltban maradt minden, tiszta
ajándék lesz ez a pár húszas év 

tiszta lap, melyre már tintával,
Isteni tintával írhatok
vörös, véres pecsét az alján:
az ár, amit értem otthagyott

boldog új évet kívántok, 
s én boldog új évtizedet...de
még jobb, ha megismeritek,
aki adott nekem Boldog, Új Életet

Nézzük a fényeket

Hogyan kell állni a tekinteted?
Hogyan kell várni rád?
Hogyan kell kiverni a fejemből?
Hogyan kell emlékezni rád?

Hogyan kell mosolyt dobni
neked egy termen át?
Hogyan kell elrejteni
a szívben a hangosabb dobbanást?

Hogyan kell nézni rád?
És hogyan nézhetnék máshová?!
Hogyan kell feltűnni úgy, hogy
túl sokszor azért mégse láss?

Hogyan kell elbűvölni téged?
Hogyan hagyhatnám, hogy te tedd?
Hogyan adjam magam?
Hogy mutassam a lényemet?

A lényeget, mondd meg,
hogy lehet átadni,
ha elrejtenék mindent,
ameddig csak lehet?

Hogyan tegyek mindent úgy,
ahogy az majd tökéletes lehet?
Hiszen nem lehet!
Hagyjam az Istent, hogy majd Ő vezet?

Miért leszek így minden
lépéssel hozzád közelebb?
Mosolyog rajtam, hogy mennyit agyalok,
és vezet, hogy merre léphetek.

Nézzük az utcán a karácsonyi fényeket...
...itt vagy, s eddig észre sem vettelek.



Csak nézem...

Esik az eső, s a szívem
megtelik veled... minden
kedves szavad: új csepp, nézem,
ahogy az ablakomon lepereg.

Érzem az illatát,
s olyan kellemes...
a lelkem úgy kitárnám,
hogy gyorsan bejöhess!

De elázna minden...
úgyhogy még csak nézem,
s az élményektől bővülten
állok idebenn...

Inkább kimegyek...
...bár az ernyő tönkrement...
Sebaj! Mindjárt megtalálom
az esőkabátom...

Istenem... csak az eső el ne álljon!



Talán már egy harmadik?

Él bennem két nő:
az egyik csábos és eszes,
a másik szép, de szerény.
A ravasz és a kedves.

Az egyik el akar bűvölni téged,
le akar venni a lábadról,
nem riad vissza a mély dekoltázstól,
a szexi necc-harisnyáktól.

A másik azt szeretné, hogy te bűvöld el,
lassan környékezd meg, úgy szédítsd el,
hogy romantikus légy, add meg a módját...
ő a végtelenségig várna rád.

Előbbi a csókodért ölni tudna,
utóbbi egy érintésedtől is futna,
de mindketten táncolnának veled...
csak tartanak tőle, hogy a lábadra lépnek.

Az egyik mesélne lelkesen, órákon át.
A másik hallgatna téged, hogy Isten hogy áld
meg téged minden nap nagyon...
mindkettő szeretne és egyiket sem hagyom.

Az egyik kacsintva nevetne rád,
a másik pirulva nézne el, ne lásd,
ezt a lelkemből kitörő intenzitást.
Mindkettő olyan más.

Mindkettő olyan másképpen,
szeretne rajta lenni a térképeden:
az egyik az eszed, a másik
a szívedet akarja lenyűgözni.

Mindkettő együtt -vagy talán már egy harmadik?-
szüntelen csendben térdelve imádkozik,
hogy egyik se érhessen hozzád addig,
amíg nem az Istenben bízik.

Az egyiknek még meg kéne tanulni
Benne, és nem magában bízni
...mert nem vagy olyan sekélyes -ezt tudom-,
hogy csupán külsővel bárki elbájoljon.

A másiknak azt kéne megtanulnia,
hogy Ő az az egy, akiben lehetne bíznia,
és nem kéne rejtegetnie a lelkét...
...hiszen Isten megvédi azt, ami ilyen szép.

Csodálom a hitedet, a jellemedet,
...a mozgásodat és a tekinteted...
a hibás-teljes, bűnös-bűntelen lényedet.
Bár adna Isten nekem tisztább szemeket!

Bár lennék ing a válladon, a karodon,
bár ölelhetnélek naphosszat anélkül,
hogy akarnék mást is tenni...a gondolatom
próbálnám elkapni, de nem tudom.

Állandóan az Istennek dobálom az
összegyűrt verses galacsinokat rólad,
Ő meg csak örül, hogy legalább nem neked...
tisztára mossa mindegyik énemet... az egészet.

Hogyha már elegánsan, egyszerűen
gyönyörű, de visszafogott leszek,
és nem akarom többet rejtegetni a lelkemet,
úgy leülnék egyet beszélgetni veled...

...egy forró tea mellet...
...Jézussal hármasban...
Ja, nem mondtam? Nekem ilyen
szent vőlegényem van.

 

Csak nálad

Elbújtam az Isten ölelésében...
A betű öl, 
a szavak gyilkolnak, 
a mondatok megfojtanak, 
ha a Lélek nem eleveníti meg.

Sírva kapaszkodok, 
amikor térdelek...

és gyengéden ölelnek
a legerősebb karok
...amiket átszegeztek értem. 
A könny a bűnvallás, 
a tiszta áldozat neked, tőlem.

A mellkasodba fúrom az arcom
és Isten-illatot lélegzek.

A rég elfojtott cseppek
szakadatlan hullanak, peregnek,
áztatnak téged, és te meg
csak csitítasz szüntelen,
ahogy tiszta homályban úszik minden.

Nem látom jól az arcod,
nem látok át a könnyeken
...

Nem rángatsz fel hogy tegyem a dolgom,
amíg nem tudom, amíg meg nem nyugszom,
és nem ítélsz el azért, ahogy érzek,
hiszen arra teremtettél, hogy így létezzek,
hogy másoknak ezzel segítsek

...hogy mások helyett is érhessen bántalom,
hogy helyettük is védekezhessek,

és ha elborít a sok fájdalom,
csak nálad lelhessem meg,
milyen a nyugalom.
Kerestem már máshol,
de mindig csak nálad találom...

...gyengéden simítod el a sós cseppeket az arcomon.

Messzinek és kedvesnek

Kedves vagy...
maradj meg annak.
Messzinek és kedvesnek...
...nem akarok csalódni benned.

Igen, tudom, a félelem
mondatja ezt most velem,
és nem azért váltottak meg, hogy féljek
...de érts meg...

ha hirtelen jössz
én elrettenek, eltűnök
mint tisztásról az őz:
a vadásztól menekülök,

akkor is, ha erdészként
jönnél a közelembe:
én rettegnék, mert tudom,
aki közelít, az lőne.

Ha meg akarod ismerni a lelkemet,
akkor nyisd meg -lassan- a tiédet.
Ne kérj, ne akarj többet:
csak hogy ne meneküljek.

Ha elég soká maradsz,
lassan beengedlek:
tiéd lesz az erdő;
a tisztás; a hegyek.

Tiéd lesz a folyó,
a kis híddal fölötte;
a beomlott bánya; s
a barlangi cseppkő éneke.

Hallgathatod majd
minden madár dalát,
s ahogy a szél fújja
a fűzfafuvolát;

ahogy a patak csobog,
s ahogy zúg a zuhatag;
ahogy lélegzik az erdő;
ahogy télen szuszognak

a fák,
és a fákban a mókusok;
és vacognak a pockok
...susognak a bokrok...

Ha jön a tavasz
és minden feléled,
minden édes illatot
majd feléd terelek.

Ha megnyitod a szíved,
én majd jobban szeretlek,
mint a tavaszi éjjeltől
harmatos reggelek.

Forrón foglak szeretni, mint a nyár,
de lágyan, mint egy hűsítő zápor.
Ha időt adsz nekem, én neked
egy világot adok magamból.

Nyíló virágokat,
és édes gyümölcsöt,
amíg az élet tart,
és megvénülök.

Akár a lomb mikor megőszül, én is
szívesen-színesen öregszem veled,
amíg az erdőmre végül is
a hideg Tél rá nem lebeg.

Kivirágzom még úgyis,
amikor örök hajnalra ébredek,
s ha Isten is úgy akarja
nem leszek sokat nélküled.



Ha nincs türelmed, nyugodtan menj,
használd -mint más- a turistaösvényt,
a madarakat azért még meghallgathatod,
de ha szemetelsz, én rád küldöm a medvét.



Félkészen

Körülnéztem a szobámban
és rájöttem,
hogy rend van.

Kicsit még sok a felesleges holmi,
és kicsit lehetne még takarítani...
de legalább már nincs káosz.

És amíg én a polcon pakoltam,
addig Isten
rendezgetett a lelkemben.

Furcsa párhuzamok jönnek az életben.
Megtör az élet
ha rád nem figyelek,
de miért figyelnék
ha megtör az élet?
Figyelj te!
Nézd, itt
vannak az álmaim!
Hogy jobbat tartogatsz?
De nézd, milyen ez a kupac!
Ez a sok törött emlék bánt
és a múltba mindig visszaránt.


Én nem tudok a múltamból
erőt nyerni,
nekem az ígéreteidben
kéne bízni,
de azokat nem értem, nem is
akarom érteni,
mert félremagyarázom
és össze fogok törni
megint.
Hogy aztán
újat építs belőlem.
Hamuvá égek,
hogy megújíts,
még erősebben.
Aztán újra, újra,
és újra elbukom,
hogy újjá tehess mindig,
egyre jobban, ragyogón.

Miért karolsz fel mindig,
ha úgyis újra elbukom?

Miért szeretsz még mindig,
akkor is, ha nem hagyom?
Miért tisztítasz
újra és újra meg,
ha ennyire szeretem,
mikor a mocsokban hempergek?
Sírva keresem az okokat, ütlek,
beléd rúgok, megfeszítelek,
ezerszer, újra meghalsz
miattam, értem,
és mikor megértem,
még akkor sem értem,
hogy lehet szeretni,
akit átitat a szégyen,
hogy lehet szenvedni,
azért aki néz tétlen,
hogy lehetsz szerelmes,
abba, ki megvet!

Miért törlöd a könnyét,
annak, aki megvert,
aki leköpött és lándzsával
szúrta át az oldalad?
Miért szereted azt akiben,
olyan sok gyűlölet fakad?
Miért udvarolsz, 
ennek a rideg nőnek,
ha úgyis újra beléd rúg,
és újra elfeled?
Miért ér egy koszos lélek
annyit, hogy a véreddel
minden nap kifehérítsed?
Miért kapom minden nap meg
végtelen, feltétlen
újra a szeretetedet?
Mikor fogom megérteni,
hogy mennyire nem értelek?

Annyit szerettél már
de még mindig nem értem egészen
milyen nagy és megfoghatatlan is
a szerelem.

Próbálkozom,
de nem tudom...

Hogy szeresselek viszont?
Úgy éreztem
átvert az Isten
pedig, hogy mit mond,
nem is igazán figyeltem.

Kedves...

Kedves vagy nekem,
mint a hajnali napfény
a lágyan hulló havon. 

Bár mindig így szállnál! 
Nem keserednék bele, 
hogy lapátolom.

Bár elolvadnál inkább 
a tenyeremre lebbenve!
Bár ne kéne 
veled veszekedve
kelni reggelente! 

Pedig olyan szép az,
mikor szállingózol,
mikor nincs veled bajom...
akkor áldás vagy, rólad ábrándozom.

Azt mondtad, mindig panaszkodom, 
zsémbes öregúrnak hazudtál! 
Eltakarítottalak, eltoltalak dacból, 
de mintha hiányoznál...

Most az a baj, hogy nem vagy, 
vagy, amit a szememre hánytál? 
Igaz minden csillogó szép szavad? 
Rossz ez a jég a járdán...

Miért hagyod mindig, hogy eltaszítsalak? 
Te is tudod, (Tudod te!) hogy utána 
mindig még szebbnek látlak? 

Hiányollak

Már a hó is te vagy...
esik, szemerkél, le, énrám.
Lassan, szépen száll.

Kedves... hazahullanál?

Volt egy álmom...

Volt egy álmom...
nem most, már nagyon rég, 
de élesebb még, mint
bármilyen valós emlékkép. 

Emlékszem, ahogy
a nap beragyogott az ablakokon... 
azután lassan lement, 
de a ragyogást bent hagyta a falakon. 

Veled voltam a műteremben. 
A fény perdült a lógó képeken, 
átszaladt az asztalon, a rajzokon, 
és megállt az arcodon. 
Fénybe burkolt az alkony, 
ahogy elterültél a padlón. 

Olyan művészien hatott, 
ahogy ott hevertél... 
csodáltál és 
velem nevettél... 
és a nagy melegben
az ingedből kivedlettél. 

Megörökítettelek. 
Csináltam egy képet, 
aztán elragadott az ötlet, 
hogy alkonyba öltöztetlek. 

Rádfestettem az ég színeit:
narancsokat, lilát, kékeket, 
és te hagytad - csak így, álomban -, 
hogy beléd szerelmes legyek

...és te belém...
ahogy utána 
engem te festettél
alkonyi bájba. 

Képekre kerültünk, amit
nem tennénk albumba. 
Kincs lett, amit
elzártál A fiókba. 

Összekentél alkony-színekkel,
színesen kacagtam veled! 
Aztán lemostad rólam az égi pírt. 
Tisztábbra mostad a lelkemet...

...csókokkal bájoltad a bőrömet.
Még emlékszem mennyire jól esett...
mert amikor ébredtem, nem tudtam hirtelen, 
hogy mégis, miért könnyezek? 

Az álomra emlékszem, 
de már nem tudom, nem értem:
bánatomban sírtam vajon, 
vagy épp örömömben? 

Nem mertem papírra vetni, 
nehogy magára vegye holmi idegen, 
vagy a sors el találja venni... 
de csak megszépítette nekem.

Csepp, a Levélről

Szép leszek holnap
mint a hajnali harmat,
s mint a csepp a levélről,
lehuppanok rólad,
leröppenek,
földre szállok
a kellemes zöld csillogásból:
tisztafény-prizmává válok,
ahogy zuhanok.

Aztán puha földre esem,
elkap a kedvesem,
az Isten,
átölel szerelmesen,
feltölt mindennel, amire
szükségem-szükséged lehet:
mire eljön az éj, magadba szívsz,
eggyé válok veled,
és virágba borulunk.

Ahogy vékony ereidben
felfutok törzseden,
ágaidon,
a gallyakon,
szétterülök a levelekben,
elsimulok a tenyeredben,
nesztelenül mozdulva a szélben,
szomorúfűz-hajunk meglebben,
öröm árad szét két-egy testben.


Még csak lágy, harmat-csók vagyok,
amit az Isten lehelt rád,
még várom, karodba mikor hullhatok,
s mikor lesz a rügyekből virág.
Csak vagyok,
és lágyan tart a levél...
gyöngéden simító tenyér,
melyben ellazulhatok.
Veled önmagam vagyok.




...milyen szép...

egész életemben arra vártam
mikor adhatom fel magam
valakiért
meg sem találtam
magam
nem is kerestem
reméltem hogy elveszem
egyszer valakiben
el akartam ereszteni magam
valami szent nirvánában
nem is akartam tudni ki vagyok
vagy egyáltalán azt sem, hogy
vagyok
létezem
és nem kértem
és nem akartam tudni mi ebben
a megkeresendő értelem
mert nem éreztem
hogy a szenvedésben
lenne értelem

aztán megfogták a kezem
lassan kihúztak a fényre
a reszkető kislányt
lépésről lépésre
aztán lépkedtek velem
lassan ahogy én mentem
én
és csodálták
minden lassú léptem
mindent ami én voltam
és mi nem másokért lettem
ahogy mosolyogtam
aztán elestem
és felemeltek
és mentem
némán meneteltem
futottam
orra estem
segítettek mindig
és szaladtak velem

adtak egy ecsetet
és én festettem
zenéltek és én
táncra perdültem
adtak egy könyvet
és órákra elvesztem
adtak egy tollat
és a papíron repültem

és nem hagyták, hogy újra bánthasson a szégyen
mert reméltem, hogy soha senki nem látja a lényem
de ők látták bennem
hogy milyen szép


Te Vagy


Ott vagy a gyermeki kacajban,
a testvéri ölelésben
-akkor is ha van,
és még inkább, ha nincsen-.

Te Vagy a minden.

Te adtad az elmém,
és te adtad a testem:
hogy a gondolatot megformáljam
és papírra vethessem.

Nélküled semmim sincsen.

Te adtad a hangom, hogy
téged dicsérjen minden dalom,
és te adtad minden mozdulatom,
hogy érted legyen szép a táncom, 

minden léptem,

a hajam is érted lebbenjen a szélben 
és rólad mondja el milyen szép vagy...
milyen kellemes...
milyen nyugodt...

Milyen sokszínű vagy!

Tőled kaptam azt is,
amim nincsen,
hogy másban is 
meglássam a kincsem,

ami: Te Vagy

...és ami bennem nem, az másban vagy:
mindenki, mint egy-egy mozaikdarab
mutatja meg ,milyen az Isten.
Összekötve, szeretetben,

a te képmásodra teremtetten.

Te Vagy a nevetésben,
minden tiszta ölelésben,
a könnyeinkben, az örömben,
a bizalomban, a reményben!

Te Vagy a szeretet...
mindenkiért, mindenkiben.

örömkönnyekkel
telt meg a reggelem
mert itt volt tegnap
és áldást szórt az Isten
leírnám valakinek,
talán neked?
de megtartom inkább...
titkok is kellenek
az ablakon
az esőcseppek
százai peregnek
most ez,
ez a minden,
ez csak az én kincsem
ha akarod irigyelheted
hogy boldog vagyok
"És mitől? Mondd!"
ne zavarjon,
hogy nem tudod
zápor van kint
és én táncolok

Elengedni téged

Lennék veled...
de kimerítenek
a "Nem"-ek
a "Talán"-ok
...várok.
Nincsen ok,
hogy miért ne,
de arra se,
hogy miért te
lennél az, aki
lehetne "Valaki".
Nem vagyok a toppon,
százedredszer hallgatom
ugyanazt a dalt,
és soha meg nem unom,
mert feléd tereli
minden gondolatom.
Feléd tereli,
próbál felszabadítani
mindent, mi leülepedett,
és eregetem a könnyeket.
Lágy sós víz,
ami lepereg az arcomon
fellazít minden sértést, szégyent,
önző érintéseket, s hagyom,
hogy ahogy a könnycsepp lepereg,
elvigyen egy-egy emléket...
fájdalmasan
és lassan.
Elengedhetlek végre,
vagy újra betörsz az életembe,
mint egy elszabadult csorda?
Te is kérdezhetnéd, mindkettőnk
ugyanolyan ostoba.
Talán egyszer felnövünk,
talán végre rájövünk,
hogy minden szónak ára van
...néha maradhatna
minden kimondatlan.
Minden ölelés,
minden búcsúzás,
veled ugyanolyan,
tőled mégis más,
mint bárkitől
...megsebzett mindkettőnket a tőr,
amivel a másik szívét próbáltuk kimetszeni.
Már csak a tisztes távolságot
próbáljuk tartani,
nem egymás kezét,
de néha még
mindig fáj nagyon,
ahogy belém szorul a mondatom,
miattad-érted.
Nem tudom még, hogyan kell
elengedni téged.

Számít-e...


Hadd írjak néhány sort az elmúlásról,
hiszen, pont úgy része, mint nem, a létnek
...elmúlik egyszer ez a pár szó is...
bár a végtelenbe már beleéghetett.

Érzem, bennem van egy évezredes düh
minden elvesztett lélek okán...
de bennem van mélyen egy örök öröm,
hogy én mégsem látom majd a halált.

Furcsán kettős ez a boldog bánat,
ez az életvidám halálfélelem,
ez a lelkes, mégis mardosó érzés,
hogy a testet egyszer -végre?- elengedem,

ahogy elengedte már olyan sok más,
s ahogy megfosztottak tőle még többet,
úgy él itt ez a boldog szorongás
...ágyban, párnák közt halunk meg?

Számít-e, hogy hogyan, és mikor
sodor el minket víz, kard, kór vagy kor?
Számít-e neked... s nekem az életem?
Vagy, ha meghalok, majd akkor meglelem?


Az életem kegyelem,
bizalom, remény,
szeretet, szerelem.
Adni ezt, és kapni: az életben az értelem.

Aki hiányzik: ezt adta, azért fáj.
...akinek hiányzom, ezt kapta, ezért vár...
Istentől is "csak" ennyit kapok -s még kérek-,
mély hitet, reményt még, és igaz szeretetet.


Tiszta, örök szeretetet
mielőtt meghalok,
s miután élek:
csak Tőled kaphatok.

Már csöpörög...


Isten azt mondta:
"Küldöm az áldást,
adok neked
-nem soká- esőt,
csak bírd egy kicsit,
a kapálást, gyomlálást!
Nem elég puha
még ez a föld."

És felforgatta,
és megtisztította,
aztán elvetett
még egy pár magot...
És gyűlnek a felhők,
friss pára illat jön, 
mindjárt megindul!
Már csöpörög...

Tudom, zuhogni fog,
és majd ujjongva táncolok,
átitat mindent a kegyelem.
Várom, hogy szakadjon,
essen már! Essen! 
Állok és az ég felé
Kitárom két kezem.
Mit tartogatsz, Istenem?


Csókolj meg egyszer
Azután hagyj magamra
Legyen a két ajkad gyógyír
Minden fájdalmamra
Hogy többet ne sírjak
Csak ha egyszer újra
A távolban meglátlak
De akkor
Zokogjak
úgy igazán

Most béke van

Most béke van.
Hogy vihar előtti csend,
vagy a háború elcsitult végleg,
azt nem tudom.
Csak ülök és gondolkodom.

Meglestem a napot,
ahogy az égre lopódzott
korán reggel.
Olyan szép,
amíg egyszerű kék
munkaruháját nem ölti fel.

Bár csinos úgy is...

Láttam azt is, ahogy 
fürödni ment az este...
vajon tudja-e, hogy valaki
ma kétszer is megleste?

Elmerült az égalji tóban,
mint én, kicsiként a lavórban,
szétlocsolta a narancs fényeket,
játszott ma,
akár egy gyermek.

Ó, az én napom!

Néha titkon ellopom,
és semmit teszünk kicsit,
lassan vándorlunk át a holnapba...
nem úgy mint ma.

Ő már elvonult, az
igazak álmát alussza,
és én reggel-este láttam csak,
most is belep a munka.
Pedig nézném még, ahogy ragyog...
                                                         ...na,
hát miért baj?
Hisz olyan jó látni,
ahogy levedli azt a kék ruhát.
Csak jó őt nézni
...és ezen néha úgy el tud pirulni...

Hát adhat az Isten ennél szebb csodát?




egyszer mindenkiből vers lesz
mindenki átfolyik a lapra
szemem-szívem-szavaim
hármas szűrőjén áthaladva
te is csak így lassan
kerülsz végre lapra
és most sem teljesen
csak egy kis darabka...


egy kedves ember vagy és
egy-száz kedves gondolat
valami tiszta, épp
olyan, ami lelken simogat
_______________________

kellemes a hangod
jó a társaságod
szép és szent vagy
szeretett és áldott

egy vagy a kevésből
akiktől nem félek
ritka, szép lelet
néha félek, elveszíthetlek
_______________________


ha rólad töprengek
én Jézusra gondolok
az, hogy megmentett és ide tett
felfoghatatlanul jó dolog

nem értem a csodát, ami vagy
lángoló szív s lélek, csodás agy...
és hogy az Istennel milyen jóban vagy
nyugodni sem hagy

közelebb húzol a Mindenhatóhoz
már csupán azzal, hogy odaülsz az asztalhoz
ha elestem, együtt talpra állítotok

hogy Isten miért pont ide tett...
nem értem, nem értelek
csak hálát adok érted


lágy, krémes
fagylalt-nyalatok
kekszesen
édesen
elmállik, mint a képzeletem

túl sok gondolatom van
túl sok minden vesz körül
mire mindent felfogok
az idő gyorsan elröpül

néha kell egy nap, egy óra
mikor elmehetek elvonóra
ettől az addiktív világtól
beteltem egészem a bánattól

a tegnapom könnyes volt
a múlt évem szennyes
ma a szemem ragyogott
mert Isten kedves

ha ellököm
Ő az egyetlen
ki újból megkeres


ha ellököd
Ő az egyetlen
ki újból megkeres

részegen
ne engem
mást szeress

Tiszta kegyelem...

követtem az Istent, mint
Ruth Naomit
s azt hittem naivan
te vagy Boáz
nem értettem
hogy az Isten
mégis mit magyaráz
egyszerű vagyok
nem értettem
hogy egyik a másikon
miért nem segíthet törötten
aztán valami vélt románctól
megint megtörtem
hisz sosem tudom magamtól
hogy mi a jó nekem

újra a földön... kértem
és szólt hozzám az Isten

azt mondta, az a jó nekem,
ha veled maradok
"míg véget ér az aratás"
míg hazajutok

és azóta is újra meg újra
ennyit mond csak nekem
nem többet
nem kevesebbet:

hogy, amit elhagysz a mezőn,
azt utánad felvegyem
lenyúlt a mennyből, táncra kért
Ő maga udvarol nekem

és ha rád nézek látom,
mennyi minden kegyelem
Jézus fénye ragyog át
a szemeden, 
a kezeiden, a hegeden
...
minden, ami jó benned
Őtőle van és én nem értem
hogy lehetek néha ilyen
sekélyes és feledékeny
hogy felejthetem el,
hogy az övé vagy
hogy felejthetem el,
hogy szabad vagy
hogy felejthetem el,
hogy Jézus vérétől tiszta vagy
hiszen szent vagy
és vonzó, de
azt Isten fia
megváltott gyermeke
barátja,
szerelmese

akárcsak én
miért gondolnám 
hogy egyszer bárki enyém
lehet?
Hisz mindenki,
és minden,
Istenem,
a tied.

és rá nézek
és Benned gyönyörködöm
és odalépek
és Hozzád közelebb lökődöm
egy furcsa játék ez
amit Te űzöl velem
mutatsz valakit
hogy miatta a Te neved dicsérjem
én mást akartam
de te tudtad mi kell nekem,
mindig tudod...
kegyelem
Tiszta kegyelem.

egy kicsit megszerettelek
aztán
egy kicsit beléd szerettem újra
egy kicsit te voltál a már
a még mindig
s az újra

az idő úgy gyógyít,
hogy homályt terít
a múltra
a szép csillogni fog még
de tompán rémlik csak
minden, ami csúnya

ha a jelen kellemes
hogyan döntöd el
hogy tényleg változott
vagy csak az emléke kedves

agymosom magam
és rólad álmodom
felkelek, és mint a cigit,
elnyomom
de hogy miért a kezemen
azt nem tudom
aztán elrejtem előled
a frissebb sebeket
hisz nem kellek
már rég tudom
talán pont erre kell
egy kis másféle fájdalom


-Van tüzed?
-Azt hittem leszoktál...




Image result for cigarette smoke heart shaped
forrás

Átutazom az életen
elkísér a szerelem
mindené és mindenkié

az Istené

valakinek a tenyérnyoma


belenéztem a tükörbe 
és egy nő nézett vissza belőle 
én-
rám
nem emlékszem már
mikor voltam gyerek
hosszú volt ez az átmenet
a kislányt
ellopták
elrabolták 
s felnőtt lett belőle, túl hamar, 
miután 
kibújt 
-vagy az Isten kihúzta-
a dobozból
ahová a szégyen zárta

Ráégett a bőrére valakinek tenyérnyoma...


billog
de már
nem takarom
bár tényleg látszott volna
az a simító tenyérnyom...

Istenem, add...

Istenem, add, hogy lássam az embert!
Istenem, add, hogy lássam a férfit...
Ne a bálványt, ne a srácot, ne a régit.

Istenem, add, hogy lássam az embert,
de add, hogy lássam a szentet is!
Ne a bűnöst, de ne a tökélyt, 
és azt se, aki már nincs is itt...

Adj tiszta szemeket!

Ne vádlót.
Ne imádót!
Adj -hozzá- tiszta szeretetet!

Ne önzőt,
ne túlzót...
add tisztán a Tiédet!

Ha veled nem megy,
egyedül bele se kezdek.
Úgy nem megy
...

Borítsd rám -bűnösre- reggel
újra a kádnyi kegyelmed.
Akkor is, ha egyszer máshol ébredek...
Nehéz a súly...félek, hogy elesek.
Karolj fel, és vigyél, mert elveszek!
Túl sok, és sűrű körülöttem
a baljós viharfelleg...

De ha átölel karod,
veled ezen is átmegyek!

Adj Uram, adj még,
több és több kegyelmet
...
Kell a szereteted!

Nem ám akárki 2.0


"Istenem, kéne valaki..."- mondtam,
és ő mosolygott csak: "Dehogy kell!"
De én annyira nagyon akartam! 
Viszont tudta, hogy nekem nem ő kell... 

Elvette az elsőt - akivel elrejtőztem;
a másodikat - akibe kapaszkodtam;
a harmadikat - akivel kergetőztem.
Ültem, könnyek közt, értetlen... 


Aztán megfogta a kezem
És éreztem, erre volt szükségem
Átölelt és könnyekkel, remegve
Bújtam hozzá, s karjai közt elveszve:

"Istenem, nem kell más senki..."
mondtam... és ő megint csak mosolyog,
és én nem értem, mi van -már megint-,
de amit ad, mindig jobb, mint amit akarok...

Hogy is van...?
Legyen meg a te akaratod?




Kéne egy édes, kis vörös hajú tündér,
aki körbelebegné a nappalit!
Ölelkezős, bájos kis teremtés...
talán úgy hívnánk, mint a nagynénit.

Kéne mellé egy komoly iker!
Egy kis okos, barna-kócos törpe,
aki nem érti, miért lenne az öccse,
ha csak két perccel előzte be.

De legelőször egy csöpp kis szőke vadóc,
egy édes, ravasz, veszélyes bandita!
Csibészen, harsány nevetéssel,
olyan hangos-boldog, mint az apja... 

Nem ám akárki

Istenem, kéne valaki...
de nem ám akárki!
Küldenél valami őrültet, 
Aki el tud viselni? 

Kéne egy észkombájn, egy zseni,
aki megpróbál megfejteni...
de nem egyedül szenved velem,
hanem együtt próbálunk találgatni.

Kéne egy vitatkozós mamlasz,
mert úgy vonz a harmónia,
hogy elkerülök minden konfliktust.
Pedig az a vita... olyan jó néha!

Kéne egy áldott, erős férfi,
aki a duzzogásaim elviseli
és kiszeret a beburkolózásomból,
a hőn szeretett komfortzónámból.

Kéne egy idegesítő, horkoló szörnyeteg,
...a szörnyű hangulatingadozásaimhoz.
Hogy beszélgethessünk kint, egy teával,
arról, hogy az Isten mennyi jót hoz.

Kéne egy srác ,
aki nekem panaszkodik,
de az imáiban
mégis eléd hoz mindig.

Kéne valaki, aki szenvedne velem,
mert "Jobbat az élet úgyse hoz".
Kéne valaki, aki csodálattan néz:
"Hogy lehet, ami szép, ilyen torz?" 

Kéne egy csoda
minden reggel,
ami tehozzád 
közelebb hoz,

valaki, akivel
örömmel futunk 
-ha nem, egymást vonszoljuk-
a trónodhoz.

Egy hibás hős kéne.
Egy bűnös, aki szent...
Olyan -emberi- mint én:
legyen gyönyörű selejt.



Hadd táncoljak veled...



Mindig úgy érzem,
mikor mesélek rólad,
hogy csak mosolyog az Isten...

...Ha kérek: ad nekem,
ha félek: átölel,
beszélgetünk arról, miért vagy,
és tanít, végtelen türelemmel.

Előhoz, ha őt keresem,
félretesz, ha téged.
Nem hagyja, hogy elmenjek...

...Azt sem, hogy túl közel érjek,
és megégjek.
Féltőn óv tőled,
és tőlem téged.

A szárnyaival betakar,
ha bármi újra megsebez,
fogja a két kezem, vezet...

...Velem lassan lépeget.
Táncolok tétován: tanít,
hogy bízzak benne, amíg
valaki másnak átenged.

Valaki, egyszer, majd lekérhet,
de nem most még,
mert még botladoznék...

...Vagy alaposan a lábára lépnék.
De az Istennek ezzel nincs baja.
Táncolunk, s ha megbotlanék,
szeretőn ölel a karja.

***

Körbevisz a házában
és minden kincset megmutat.
"Érted van minden itt,
s nélküled értéktelen kacat."

Kiül velem az erkélyre
nézni a csillagokat.
"Ez is mind miattad van...
És nézd! Azok érted hullanak."

Sétál velem a kertben,
ahogy szemerkél a lágy eső.
Kint futunk, nevet velem,
átölel...nekem minden Ő.

Visszamegyünk a terembe,
és táncolunk tovább,
habos ruhában perdülök,
körülölel a ragyogás.

Kristálycsillárok, koktélok,
és nyüzsgő bálterem...
és engem csak az bűvöl el,
hogyha te itt vagy velem.

Az életemet
már csak veled élvezem.
Egyedül elvesztem,
amíg minden mást kergettem...

***

Most kértem,
és te adtál,
de megriadtam,
visszaadnám.

Tartom a kezem, hogy vedd el,
te meg csak mosolyogva nézel rám...
Homlokon csókolsz, s annyit mondasz,
lágyan, kedvesen:

"Kicsit még várj!"

Várok, nézlek...
Itt hagyod, vagy elveszed?
...kevésbé félek...
A kegyelmed látom, s a szeretetedet.

Bármi lesz végül, és
bármit hoz az élet,
egyet kérek csak, hogy
vezess amíg élek!

Hadd táncoljak veled...

A képért köszönet Tarnói Terciának :)

Te vagy a remegés a tollban
A szünet a mondatomban
Megbújsz a sorok közt 
És minden gondolatban

Ki nem mondott szó vagy
El nem énekelt dal
Ki nem faragott szobor
Meg nem keresett baj

Lágy vízfolyam

Néha csak úgy feküdnék,
sekély patakban, félholtan.
Nem vertek össze, élek én, 
de a szívem a súlyoktól megrokkan.

Feküdnék, és nézném az eget,
a lassú lusta felhőtömegeket,
a fák lombjait, madarakat...
néha belül tombolsz, de kívül nyugodt vagy.

A víz futna, rohanna messze,
siklana át rajtam - bennem?-,
végigsimítana... szeretne,
ahogy férfi nem tudott még sosem.

A sebes kis patak
elvenné minden gondomat.
A hűs szellők, az árnyak
békét adnának, nyugtot a vágynak.

A lelkem szét akar szakadni
néha este, mikor nem tud aludni.
Sosem tudtam egyben tartani...
Futnék magamtól. A test túl emberi.

Simít a lágy vízfolyam,
cirógat a nyáresti szellő,
s egy kicsit idekint elvesztem magam...
Vajon a lelkem egy erdő? 

Lebegnek a levelek a fán.
Szarvas jár inni a patakhoz...
megriad mikor meglát, fut, megáll,
de a szomjúság mindenkit visszahoz.

Vadállatok, trillázó madarak között fekszem,
áztat a víz, s nem kelek fel, nem, sosem.
Maradok még, amíg elfogy a testem:
egyedül, az ég alatt, csak én és a lelkem.


A lélek tükre

Szemtől szemig,
lélektől lélekig:
két külön világ
néha egybefonódik.

Rád néztem, te énrám,
és elláttam a szívedig.
Láttam a szenvedélyt...
...elragadó volt az a mélység.

Átható tekinteted van,
amiből ragyog a lelkesedés;
az éhség az életre, álmokra...
Olyan erőteljes, annyira intenzív.

Te is, csak néztél engem.
Rajtam maradt a tekinteted...
Nem tudom, hogy azért-e,
mert érezted: máris értelek.

Aztán, mint "jól nevelt felnőttek",
észrevettük, hogy ezt nem illik:
gyors mosoly, elnézés valamerre
...a szem elköszönt,
                          lassan a lélek is búcsút int...



(Special thanks to T. Tessa for the photo)

"Valami"

Vágyom valamire,
és bár az enyém lehetne...
Valami hatalmasra,
valami láthatatlanra.

Üldözöm, elkapnám, de
Elillan mindig...csodákkal tele,
Vadul, és szabadon.
...vajon miért nem láthatom?

Gyors akár az északi szél,
fenséges, mint Dél havas hegyei,
hogy túl erős nekem, vagy túl sebes?
Bár tudnám, miért nem tudom megfogni.

Bár tarthatnám, hogy megnézzem
milyen gyönyörű...üldözöm, kergetem...
De, hogy milyen csodálatos,
Ő nem mutatja meg nekem.

Követem hegyre fel, völgybe le
...pedig talán közelebb jönne,
ha nyugton leülnék...
de akkor úgy félnék.

Tartanék attól, hogy
nem érezhetném többet
magam körül a varázsát,
ennek a csodálatos lénynek.

Úgy érzem, ha nem követem, talán örökre elmegy...

Dolgok a falamon


Bámul rám egy vers a falról:
Illyés Gyula esti dala...
s annak minden búja-baja.
Ahogy a lelkemet feldúlja,
az valami csodás förtelem.
Titkos vágyakról mesél,
amiket ha nem lettél volna,
nem kéne értenem.
Mellette egy apró szösszenet;
viccek, újságból kivágva,
hogy enyhítsék a légteret.
Súlyos lélegzetvételek.
Mint Dr. King halála Gandhi mellett,
s hogy a megbocsátás nem egyszeri,
hanem folytonos tett.
Hat ujjú tenyérnyom a falon;
Lánchíd és vonatsínek.
Egy pár, akik táncolnak;
egy macska; nagy szemek;
egy férfi háttal.
Egyszer mindenki elmegy.
Mire észreveszed mi vesz körül,
már benned van és átsző téged.
Vagy,
ami az ereidben folyik
az határozza meg,
hogy mi az, amivel magadat
körülöleled?


Tégla
Álarc
Valami rajz

És egy régi vonatjegy





Üres lap, tinta, és érzelmek
Olyan sokat írnék, és mégis keveset
Lopott-adott szavak...
Ébredek? Kábítanak?

Hosszú percek, pillantások,
Buborékszív. Electroshock.
Semmi - de minden?
Véges - végtelen?

Szív és értelem
Bűnösen bűntelen
Tiszta foltok
Hibátlan hibák
Sárgák kéken
Csillagfény az éjben
Értelmetlen mondatokban megbúvó
logikus lételem
az érzelem?

Érvelek bárki mellett
és érvelek bárki ellen.
Sosem tudom mi legyen,
elvesznék emberekben.

Te meg még nem vagy sehol,
és már melletted érvel
az Isten.





A tenyerén visz minket,
*                      aztán tapsol,                      *
és itt  teremsz mellettem.
?
Kedvesen hívtál.
Vagyis, csak azt hittem,
hogy nekem szóltál...
de nem.
...már mentem volna...
"Maradj,
csak maradj ott"
Ennyit szólt az Isten
és én nem értem,
csak fogom a kezét,
és Ő megy előttem:
Centiről centire...
és minden lépés kegyelem.

"Én megyek előtted,
a rögös utat elegyengetem,
az ércajtókat betöröm,
és a vaszárakat leverem." 
(Ézsaiás 45:2)

Szétosztom a kicsem

Kinek mondjam el, hogy fáj az űr,
ha ő már nincs,
más pedig még nincsen?
Titokban szórom szét,
egy kicsit mindenkinek,
hogy aki tud, segítsen:
Itt a lelkem.
Odaadom, és egy kicsit
úgy érzem, nincsen.
...addig fájdalom sincsen...
Darabonként osztogatom el
az összetört szívem...
és ti mégis összehegesztitek!
Olyan kegyelmes az Isten...

Utolsó első búcsú


Majd, ha nyolcvan évesen
belém esnél tévesen
megint újra, századszor,
akkor gyere majd, te lator!
Én a csípőprotézissel,
te a térdkopásoddal:
Őszen, csúnyán, esetlenen
legyünk szerelemben egymással.

Ha már elment a párod,
és az enyém is a mennyben vár ott:
akkor karolj belém,
éljünk majd még pár hónapot
együtt. Mert addigra mindegy lesz,
hatvan éve kinek ki ártott...
Akkor csókolj meg újra,
ha már a műfogsor is adott,

ha már az érdes kézen
csak az idő szépsége látszik...
majd akkor újra a tiéd lennék
még egy utolsó első táncig.
2019.április 30.
Addig ne is lássalak!
Hogy sírok...? Azt hittem nem látszik.
Elegem van mindenkiből,
Aki a szívemmel csak játszik.

Finom Úri Nő

Anya olyan édes,
mint egy krémes.
Ő egy Finom úri nő:
Úgy szeretjük,
majd megesszük!
Egy igazi csoda ő...
Olyan, mint egy dáma,
egy finom Úri nő,
és mindenki csodálja:
mert annyira gyönyörű...
Mint egy finom úri Nő:
mindig kedves,
mindig elbűvölő.
Anya a legszebb,
és csakis ő!

Keserédes álom

Néha éjeken
rólad álmodom:

Szent vagy, fenséges...
és ott a csókod a vállamon.
Keserédes egy álom...

Rossz ez,
tudni milyen édesek az ajkak.

Főleg,
hogy az emlékeimben
nem is a tieid vannak...

Itt ez a szégyen,
ez a múlt, ez a bűnköteg!
És az Isten, tudom, megmos,
de nem tudom mit tegyek.

Nehéz belé és nem
beléd kapaszkodni,
pedig Ő meg tud, meg akar
és meg is fog tartani!

Furcsa ez, hogy úgy érzem,
el is eshetnék miattad,
de mégis te segítesz nekem, 
Jézussal miképpen járjak.

szeretetért futottam

mindig mindenhol kerestem
közben sokszor -mindig- elestem
szeretetért futottam
a szívemet követtem

amíg összetört
amíg sebzetten feküdtem
amíg vége nem lett

...és halkan szólított az Isten...
láttam annyiszor már a kereszten,
láttam ahogy szenved, de nem értettem
felemelt, megölelt,
azt mondta (és már értem) :

"Kedves, érted tettem!"
és akkor, ott: Ráleltem.



Drága nagymama!

Emlékként belibbentél elém...
Annyira... túl hamar elmentél.
Szép, kristályos emlékkép lettél,
még mindig hallom azt, ahogy nevettél
...elfutott az idő, és kitágult a tér...
Néha az arcod vissza-visszatér,
olyankor a szív kicsit megtörik.
Fáj a részed, ami bennem él.

Kicsit idealizáltalak,
fejben szentté tettelek...
de mit tehettem volna mást?
Mit tehet, aki szeret?

Ha rád gondolok, időben
a szívem mindig visszamegy...
mint minden felnőttben,
bennem is sír egy kisgyerek.

Annyira hiányzol,
hogy te akarok lenni...
Mint egy tökéletes emlékkép,
olyannak akarok látszani...

Nem tudom ki voltál,
próbálom kitalálni.
Nem értem én sem, hogy miért
akarlak magamban keresni.

Egyszer talán, ha az Isten megáld
elbeszélgetünk egy jót...odaát.

Millió puszi:
Annád

Dear God, what should I do?

"Wait" ok, I'll wait
"Love" ...Love?
"Wait" Wait, what?
...
"Open your heart"
But God, I dont want to
show them all my scars...
"Love"
Him, or You?
"Open your heart"
But Lord I dont want to 
show them what I've been through...
"Wait, for Me kid!
Love Me, my dove,
Open up to Me first,
so I can heal your heart!
Let Me heal all that has been cut..."

Noone else could...
...oh dear God!

"Wait,
Love,
Open up,
first to Me..."
...and what about him...?
"Wait...love...trust me"

I love you...
stay with me!

Istenem, mit tegyek?

"Várj" Várok.
"Szeress" Szeressek?
"Várj" Várjak?
...
"Nyisd meg a szívedet"
De Istenem, én nem akarom
megmutatni a hegeket...
"Szeress" 
Őt, vagy Téged?
"Nyisd meg a szívedet!"
De nem akarom felszaggatni 
a régi sebeket...
"Várj Engem, gyermekem!
Szeress Engem, kedvesem!
Nyílj meg Nekem, egyetlenem!
Hagyd, hogy begyógyítsam
a vágásokat a lelkeden..."

Más úgysem tudná...
...édes Istenem!

"Várj, 
Szeress,
Nyisd ki a szíved,
először Nekem..."
...és vele mi legyen...?
"Várj...szeress...bízz bennem"

Szeretlek
...maradj itt velem!

Egyszer majd, ha már létezel...


Iszol majd velem naplementét?
A gőzölgő bögréből szálló
madarakat, felhőket?
Az édes narancs színeket?
A lila táncot, a kék vásznon
a selymes ízeket?
Iszol majd velem estig teákat?
Velem maradsz míg elhalad az alkonyat?
Elnyújtasz velem egy
bögrét az éjszakába?
Belefojthatom majd a bánatom veled
egy forró, krémes csokoládéba?
Iszunk egy csepp kávét majd,
amíg leúszik a nap?
Megszámoljuk-e együtt
az égen fent a habokat?
Ülnél velem néha
percekig napokat?
Nézhetem-e a gőzön át
szemedben a csillagokat?
Elmeséled majd nekem,
a Nap miért menekül,
mikor meglátja a Holdat?
És, hogy miért van,
az, hogy egy kicsit mégis fennmarad?
Elviseled majd
az álomvilágomat?

Maradj, míg arra ébredek,
hogy a fejem nyomja a válladat...

"Anna, nézd,
itt a pirkadat."

Egyszer majd, ha már létezel...
...bearanyoznám minden napodat.


Forró tekintet

...mint a frissen főtt kávé:
belekóstolnál,
de félsz, hogy megéget.

"Megmelengethetné a szívedet!";
"Ne várd meg,
míg az érzések kihűlnek!";

...de mi van, ha már jó,
ha épp így tökéletes?
Sárgák, kékek, Van Goghok
A képről egy kis festéket ellopok
És az arcodba kenem
Sokk
Futás
Bűnhődés? Kegyelem?
Vibráló színekben
pompázunk már mindketten...
boldog sárga folt vagyunk, 
ahogy táncolunk a kék égen.

...olyan művészi az a szétkent mosoly a képeden. 
😃

Ő a szeretet

Igen, bunkó voltam és vagyok,
önelégült néha, ki ellenállt,
még tökéletlen, önző, nem tagadom,
de Jézus itt van, és mégis megáld.

Meggyógyított, felnyitotta a szemem
és magamat látva félni kezdtem:
ahogy mindig szépen mindenkit leszóltam...
ahogy mást nem, csak a szégyenem láttam.

Bántottam mindent és mindenkit,
aki megbántott és azt, aki nem,
aki kedves volt, és azt, aki megvetett,
akit szerettem, és azt akit nem.

Én nem tudtam, nem tudok, nem,
tökéletes lenni, bár szeretnék,
de úton vagyok, Jézus vezet.
Bűnösen-bűntelen, mert vére megtisztít!

Csak bántani tudtam ebben a testben,
bántani mindenkit, titeket, téged
csak rúgni, harapni, marni mert
Éva a bűnt adta nekem . . .adta? Kértem.

Többet akartam ebből a romlott létből,
de Isten akkor is meg akart váltani!
Árva voltam...most meg hercegnő,
Mert a Király akart örökbe fogadni.

A lényem nem akart mást,
csak zülleni és mindent rombolni,
ez a nyers húsdarab a csontokon
nem akart mást, csak ártani.

A szívem sírt, meghasadt, összeomlott,
csak igaz szeretetre -Istenem, Rád!- vágyott,
mindent, ami másé volt elvette volna,
de semmit nem kapott, mert nem Tőled akarta.

Az elmém nem képes felfogni,
hogy a kereszted mekkora csoda...
hogy ennyi bűnt -Mindent!- átvettél,
és nem kell szenvednem miatta.

Nincs semmi jó bennem!
Ha mégis, az sem miattam.
Semmi sem az én érdemem,
Jézustól kaptam, mint kegyelem.

Itt ég bennem a vágy a jóra,
a szellemem tudni, ismerni akarja,
ezt a csodát, hogy Isten miért mentett meg,
és hogyan, miért van, hogy Ő mindig szeret.

Érzem a jót, várom Őt, és élvezem,
hogy a szörnyeteg nem ment el,
de szenved mert éheztetem, hiszen
meghaltam a bűnnek, és Krisztusért létezem.

Még mindig tudnék, ha akarnék
uralkodni, mint egy hárpia.
Jézus viszont jobb, ha Ő vezet
nem megyünk 200-zal a falba...

Itt a lényem, készen a harcra,
és győztes vagyok, mert vezet az Úr karja,
a testem halott, a lelkem megváltva,
itt már egyedül csak Jézusnak van hatalma.

Nem vagyok túl bölcs, néha nem
kérdezem meg merre kéne menni...
néha végiggondolom, de néha nem,
azt, hogy mit fogok tenni.

Néha meglátod az "éhező szörnyem"...
Azt, aki elbújt egy sarokban,
 valahol a sötét mélyben itt az agyban.
...elősétál, ha nem vigyázok: és baj van.

Vissza kell kergetni néha, a ketrecbe:
Ettől fél, meg sír, néha fintorog.
Én vagyok, ez vagyok én is, de
Jézusban uralom, ha Benne maradok.

Tudom hogy bántok néha még,
és sajnálom, meg is bánom mind.
Nem gondolom át amit mondanék,
de Isten helyreigazít mindig.

Néha beszólok,
néha átverlek,
a szívem -egyedül-
az igazság mérlegén nem áll meg.
De Isten már Jézust látja bennem,
a keresztet, és ahogy szeretett.
De hisz megbántottalak, késsel
hadonásztam és megsértettelek,
tőrt döftem a szívedbe, megforgattam...
bár ne tettem volna meg!
Nem kérem, hogy felejtsd el,
de egy dologra kérnélek, ha lehet:
hadd tegyek most már veled
csak jót, mert Krisztus szeret.
Megígérem és fogadom:
hogy soha fel nem adom,
hogy neked már csak azt akarom
mondani, ami igaz,
és csak kedveset!
Mert Isten megbocsátott nekem...és ő a szeretet.



Az alapot a költeményhez ez a korábbi vers adta, amit kb. fél évvel a megkeresztelkedésem előtt írtam:  Bocsáss meg
Boldog nőnapot
Tőlem magamnak... 
De a házból Anna, mondd, 
Miért zártad ki magadat?!
Szerelmes vagyok a nyárba.
Forró, heves, viharos, kellemes,
ragyogó, mámorító, vad...
Mindig emlékezetes.

Szerelmes vagyok az őszbe.
Olyan kellemes narancs ruhája, vörös rúzsa!
Mindig siet nappal, haja lobog a szélben...
Este nyugodt csak, a kanapén teázva.

Szerelmes vagyok a télbe.
Minden hóba, a csillogó fehérbe,
pirosba, zöldbe, a karácsonyi éjbe...
Csóktól forrón lebegő hideg leheletekbe.

A legszerelmesebb mégis: a tavaszba.
Beszélgetésekbe, amik belenyúlnak a madárdalos hajnalba,
rügyekbe, virágokba, az éppen elmúló bánatba...
Abba a "Mindig, újra jön valami jó!"-ba.

Kint a Dohány utcán

"Életem szerelme"
kint állt a Dohány utcán:
kezében egy szál virág,
és verset tanult talán.

Egy darab papírt markolt...
Ahogy néztem, láttam, hogy folyton
áttekintgetett az utcán.
Idegesen, feszülten ott strázsált...

...biztos egy gyönyörű lányra várt.
Én meg csak kémleltem
át az utca egy láthatatlan ablakán.
Rejtett az emelet...

...ölelt a boldog magány,
nyugtató tudattal bennem,
hogy valaki egyszer
majd engem is így vár.

Talán épp ő?
Talán nem jön a nő...
Talán egyszer összesodor még
valami földöntúli erő.

. . .

Az arcát ha látnám, nem ismerném meg már,
és arra sem emlékszem, végül jött-e a lány,
csak az maradt meg, az a szál virág...
és ahogy áll, vár egyedül, kint a Dohány utcán.