Szóval öhm...igen. Pedagógus leszek...tanár...Uram irgalmazz!
Ez az egyszerű, ámde sokkoló tény a múlt héten realizálódott szegény kis fejemben, és azóta nem igazán hagyta el a kobakom. Tanár...én...
Na jó, egyelőre még csak tanulok, és igazából csak gyógypedagógiai asszisztensnek, de akkor is! Jövő héten már pedagógiai gyakorlatom lesz. Alsósoknál leszek tanári segédlet. Hogy kerültem én ebbe a helyzetbe?! xD
Isten odafent túláradó lelkesedéssel fűzögeti komikusra életem fonalát. Hálám érte.
A helyzet meglehetősen groteszk. Egyrészt azért, mert mindenki azt hitte, hogy egy ilyen "zseni" (az ő szavaikkal élve) csak valami hihetetlen és kimagasló pályát futhat be. Másrészt meg azért, mert én - a szent és sérthetetlen iskolarendszerben - megutáltam a tanulást.
Szóval hogy is kerültem ide...?
Általános iskola alsóban, én akartam lenni a legnagyobb szakács. Nálam lelkesebb szakács a világon nem lett volna! Csak hát kiderült, hogy csöpp kis énem gluténérzékeny. Viszlát szakács-karrier...
De hát a gyermeki agy ötletei kifogyhatatlanok...szóval utána már régész akartam lenni. Kulturális antropológiát akartam tanulni egy kéttannyelvű gimnáziumban (ma már nem is emlékszem mi az). Ez sem jött össze, de hát szép tervnek szép volt.
Jött a gimi, jött az első szerelem, meg a tini kor és az élet többi traumája. Olyan szinten zárkózott és szeretethiányos voltam, mint soha. Csak tanultam, meg chateltem, hobbim nem igazán volt. Csupán ezek voltak nekem, mint az én két nagy bálványom -vagy függőségem, ha úgy tetszik.
És azért ha a gyerek tanul, azt nem igazán róják fel neki. Én voltam az okos,a rendes, a csendes, a jókislány... aki a neten sírja el a bajait...vagy csak a zuhany alatt, de valahol biztos.
Tanultam, mert úgy éreztem abban jó vagyok...és mert azt várta el mindenki. És így utólag visszanézve, olyan szinten voltam megfelelési kényszeres, stresszes, magamba forduló és depressziós, hogy most elküldeném múltbeli önmagamat orvoshoz.
De ez ugye kicsit lehetetlen...viszont Isten ott volt, mint a legjobb pszichológus. És elküldött "gyermekterápiára".
Gimnázium utolsó előtti éve volt, és én, mint az Istenfélő család vallásos gyermeke, rendesen jártam gyülekezetbe, "templomba". És megkérdezték nem akarok-e nyári táborban vigyázni gyerekekre, meg játszani velük és ilyesmik. Én pedig -naiv módon- igent mondtam. Ha tudtam volna milyen szinten mozdítanak majd ki a komfortzónámból, biztos nem teszem.
Én világéletemben hittem, hogy van Isten, és Ő mindenható. Ebben neveltek, miért ne hittem volna? De -talán kicsit deista módon- én nem gondoltam, hogy akar segíteni. Abban hittem, hogy nekem szolgálnom kell őt. És bár mondták, ezerszer mondták, hogy ő szeret, ez így mindannyiszor elsiklott a fülem mellett.
...amíg el nem mentem azokba a gyerektáborokba. És akkor az Úristen a képembe vágta a szeretetét, mint egy lengőajtót.
Durva hasonlat, tudom, de valahogy át kell adni azt a meghökkenést és erőteljességet ami volt benne.
Tudjátok a keresztény gyermektáborok körülbelül abból állnak, hogy egész nap programokat csinálunk a gyerekekkel és közben burkolt vagy épp nyílt módon Isten felé vezetjük ezeket a pöttöm embereket. Ismerkedünk velük, játszunk velük, és beszélgetünk velük. És valahogy, miközben részt vettem ebben az egészben, nem azt éreztem, hogy én adok. Hanem, hogy ők adnak nekem. Táboroztatók és táborozók egyaránt.
Isten felkapott, és kivitt a vallásos maszlagból, amiben hittem, meg a depresszióból, meg a magamba fordulásból, meg a szeretethiányból. Csak így átvitt egy zsibongó, élettel teli gyerekhadba, hogy megmutassa, hogy nem csak hogy meghalt értem, de feltámadt és él is értem. Szeret, és jót akar.
És ha én el akartam vonulni, hogy egyedül legyek... a gyerekek követtek. Mellém ültek a hintára, elkezdtek lökni, és csacsogtak a kis életükről, és kérdezgettek. És szerettek. És Jézus is, ott, rajtuk keresztül. És én is őket. És én is Őt.
És aztán hazamentem. (Igen, tudom, ez teljesen kiábrándító...)
Körülbelül 2-3 hónap volt még, amíg Isten csak így vitt a karjaiban. Ki a bajból. Ki a káros kapcsolataimból. Ki a fényre. Aztán szépen talpra állított... és mentünk tovább, kézenfogva.
És ezzel eldöntöttem, hogy tanár leszek...gondolnád. De nem. Így jártál.
Mint mondtam: Isten odafent túláradó lelkesedéssel fűzögeti komikusra életem fonalát.
Én akkor csak azt döntöttem el, hogy nem tanulok annyit. Isten segített azt így elengedni. És szinte alig tanultam gimnáziumi utolsó évében, de mégis egy áldott érettségi bizonyítványt tudhatok magaménak.
Sok minden vezetett arra, amerre. Például egy szokványos ifis beszélgetésnél (ifi=keresztény ifjúsági alkalom) feljött, hogy miért nincs még a gyülekezetünknek árvaháza, erre pedig a pásztorom azt mondta, hogy "Majd te megcsinálod!". Szerintem vicc volt, és nem is emlékszik talán már rá, de meglehetősen mélyen a memóriámba égett.
De egyébként én grafikus, vagy dekoratőr szerettem volna lenni. És hajthatatlan voltam.
Év közben el is mentem EDUCATIO kiállításra, hogy nézek sulit. Tömeg volt, és emellett ahova mentem volna az a hely meg épp teljesen üres. De így nem érdeklődő-mentes, hanem kiállító/képviselő/tudomisénhogyhívjam sem volt ott egy se. Úgyhogy néztem egy másik helyet, ami okés volt, mondjuk az sem a legjobb, de gondoltam elmegyek majd nyíltnapra és megnézem(nem mentem). Összefutottam viszont egy lánnyal, aki gyógypedagógiai asszisztensnek készült, és szinte mindent elmondott nekem a képzésről, a munkáról, tényleg mindenről, olyan szintű lelkesedéssel, hogy utána egyszerűen nem tudtam elfelejteni(meg persze adott szórólapot is, mint mindenki más).
De én dekoratőr vagy grafikus akartam lenni. Ha törik, ha szakad.
Voltam egy Konnekt-es rendezvényen is, ott szinte mindent végigkérdeztem, ami érdekelt. Két dolog maradt meg
nagyon a fejemben: ne legyek rendezvényszervező és a pedagógia nehéz, alulfizetett, de megéri.
(De én még mindig grafikus/dekoratőr akartam lenni!)
Később elmentem megnézni egy szakgimnáziumot, ahova szívesen beiratkoztam volna. Ez már az érettségihez közeli időszakban volt, és akkor derült ki számomra, hogy portfóliót kéne beadni majd jelentkezéshez. Grafikusnak is, dekoratőrnek is. Úgyhogy inkább megnéztem mi az, amihez nem kell (ennyit a hajthatatlanságról).
Találtam ugyanabban a suliban egy pedagógiai és családsegítő képzést. Nagyon megtetszett, de azért nem voltam biztos benne. Megnéztem a másikat is, ezt a gyógypedagógusos dolgot, de valahogy nem tudtam dönteni. Végül azért kitöltöttem a papírokat a családsegítőhöz... aztán imádkoztam egyet, és elmentem ifibe.
Ott pedig elmeséltem egy lánynak, hogy pedagógiai és családsegítő képzésre megyek jövőre (másodszor volt ott, szinte alig ismertem, nevét tudtam talán vagy azt se, hiszen a névmemóriám katasztrofális). De ennyit mondtam csak. Azt az egyet.
És akkor ő elkezdett győzködni, hogy ne arra menjek, hanem van ez a másik, gyógypedagógiai asszisztens képzés, ő pont e között a kettő között nem tudott dönteni tavaly, de hála Istennek hogy a "gyógypedre" ment, mert tök jó a suli, hihetetlen jók a tanárok, szuper az osztály stb., és menjek én is oda, nem fogom megbánni.
És akkor ott ültem, és belül így: "Hát Istenem, ha ezt szeretnéd...ez lesz".
Otthon meg ledaráltam a kitöltött papírokat, és csináltam egy netes előjelentkezést a gyógypedagógiai segítő munkatárs szakra.
Nyáron beiratkoztam, szeptemberben elkezdődött az oktatás...
 |
| o.o Ide járok képzésre <3 |
...és hát tényleg.
Pedagógus leszek.
