fáj a hiányod

bennem a te

benned az én 

és mégis 

hosszú az út

messze a cél

bár ne lenne

ez a küzdés egyre

egyre csak előre

jutnék már 

egyről a kettőre 

gyere már

érnék már

haza

összekuporodnék az öledbe

tarts, mint gyermekét féltő anya

hadd ne kelljen

ma is erősnek lennem

hadd legyek gyenge

hadd legyek, akinek fáj

hadd kiáltsak hozzád

tudom, hogy meghallod imám

ha suttognék is

azt mondják, a sírás megnyugtat

és az üvöltés fájdalomcsillapító

nem neked kell, hogy a térdemen, 

a füvet, a hajamat tépjem

hogy kipanaszkodjam, ami fáj, s ami jó 

és hálámat eléd tegyem mindenért

azért is amivel csiszolsz

és azért is, ahogyan kísérsz

nekem kell

semmi sem fekete

semmi sem fehér 

a világ, sárga, zöld, piros,

mindent színesre festettél

durva és sima, büdös vagy illatos

mindenkor egyszerű, bonyolult, 

ez a munka részletes, alapos

és folyamatosan mozgásban van

mint én, reggeltől estig, szakadatlan,

az átoktól, amit a bűnöm miatt rám kivetettél

és az áldástól, a küldetéstől, amibe belehelyeztél

hadd legyek ma csak fáradt Uram

fáradt, mert nem tudlak megfejteni

se téged, se magamat, se másokat 

miért belénk helyezted a képmásodat

miért vagyunk pont mi

a csapnivaló korrupt nagyköveteid?

hogyan képviselhetnénk mi

az egyedül szent Istent itt?

hadd pihenjek az öledben

ölelj mint féltő anya a gyermekét

hogy holnap újra próbáljam

a másokat ölelni ugyanígy

Reggel - béke.
Kávé - végre,
adj nekem egy falatot magadból,
anélkül úgysem élem túl!

Finom úrinő vagy -
és mindig elfelejtek reggelizni.
Édes - kétes,
mindenható rétes?

Mindenem fáj,
és mindenért hálás vagyok,
és többre éhezem belőled.
Furcsák ezek az okok,

minden ami fáj,
azért fáj, mert van;
azért fáj, mert jó volt;
azért fáj, mert jó lenne.

Minden hiány közepén: ott ültél le,
nézelődsz körbe-körbe,
és mint üres szobában, tervezed,
hogy az ágyadnak hol lesz legjobb helye:

hiszen a sarokba, oda pont odaférsz.
Pont oda, ahonnan a bálványaimat dobáltad ki.
Minden szemétkupacom helyét
előre eltervezed, hogy majd meg mi töltheti,

mint egy igazi háziasszony:
és nem érdekel, ahogy a szégyenemben úszom,
miután megértem, hogy nagyobb
szégyen volt, amit eddig ott tartottam.

Ott tartottam, hogy éhezem rád,
hogy szomjas vagyok, hogy a lelkem érted kiált,
fut utánad, mint szerelmes ifjú!
Fut előled, mint nagymama papucsa elől a kisfiú.

Pogácsa, ölelés, húsleves.
Törődsz velem, és nagyon szeretsz.
Mint a saját fiadat, úgy nevelsz.

Mint anya a gyermekét, úgy vigasztalsz,
a szemeiddel tanácsolsz engem.
Ha apám, anyám elhagyna is,
tudom, te nem hagysz el engem.

Kucorgok a konyhában és imádkozom Jaj, Istenem! Megint elhagytam magam megint apró vagyok és törékeny megint minden úgy fáj Tervezem a napom és reménykedem hogy a lábam majd talpra áll hogy egyik lépés jön majd a másik után hogy nem kell egyszerre mindent csinálni de apránként talán a végére jutok Annyit küzdök, és annyiszor elbukok a saját lábamban, az asztal sarkában, egy rossz szóban, egy grimaszban, nem tudom hogyan kell a rossz berögződéseimet újraírni amikor annyi dolgom van de nem tudom remélni hogy majd végére érek egyszer megtanultam, hogy betervezzem hogy néha egy kicsit sírni kell kicsit gyászolni kicsit kucorogni veled gyengén a padlón mert ha azt tettetem erős vagyok az élet ledönt a lábamról és az akkor lesz, mikor a legkevésbé szeretném de mostanában ez sem elég így is legyűr néha lét így is összeomlok lassan lélegzem, nagyokat szipogok egy-egy kiadós zokogás után majd jó lesz, egyszer minden jó lesz épp mint eddig, ugyanúgy ezután mert itt vagy nekem, még ha nem is értelek és erőt adsz, pedig most nem is kértelek mert szeretsz úgy ahogy vagyok de jobban szeretsz annál, hogy így hagyj akárhányszor kergetnélek el, újra itt vagy már megnyugodtam de most újra zokogok Te miért szeretsz így és más miért nem tudott?

ma egy kicsit ma úgy igazán nagyon megvetem a hazámat gyűlölöm a hont, az otthont

bár megverhetném

bár felborogathatnám az asztalait

bár megtéphetném

hogy ne magam emésszem miatta

mert azt mondja tehetetlen, mikor a passzivitása mögé bújik

mert azt mondja neki ez jár, mikor a sebei miatt másokat rúgdal

mert azt hiszi, mindenkinél jobb lehet, ha másokat sikerül lenyomni

mert fél és retteg és mindenkibe, aki közelít, belemar

mert nem szereti a gyógyírt, mert  attól gyengyének tűnik - hát ő köszöni jól van

mert nem kér a sebészből, mikor a törött lábán biceg a sírvást elnyomva - jól van!

mert nem segít annak aki szenved, akinek fájdalma van

mondván, hogy “nekem nagyobb bajom van” - hát nem jól van?

Ó esztelen, ó balga, ó szennyes, mocskos, rühes állatok!

Becéznélek, csitítanálak, gyógyítanálak, de nem hagytok!

Nem jöttök hozzám, futtok Putyinhoz, Kínába, odúba, Bárhová!!!

Veritek egymást, és a melleteket, ó milyen büszkék vagytok rá!

Fáj, és dühít, és nem tehetem zsebre

hogy mindenért mást és engem okoltok

Hogy Fideszre, Brüsszelre, Istenre, egymásra,

mindenkire egyre csak vádakat koholtok.

Csak magatokra nem

vigyázzatok, mert

A Jóisten az alázatosnak ad kegyelmet, és a büszkének ellenáll,

és ha nem tértek meg, lesz aki tanúként ellenetek kiáll,

a szomszéd, a gyerek, a boomer, az anyós

a zsidó, a cigány, a hajléktalan, az adós

a feleség, a szerető, a szajha

a strici, a buzi, az a hülyegyerek aki a tiktokon nyomja

mindenki akit lenéztek és megfosztotok az emberségétől

akinek a szívében folytonosan forog a szavaitokból csiszolt tőr

lándzsát kovácsol majd a kapáiból ellenetek

Magyarország, én ma tiszta szívből gyűlöllek!

Nem nézhetem, ahogy szenvedsz, ahogy tönkreteszed magad

nem burkolódzhatok édes, egyszerű közönybe, mikor a szívem megszakad,

Nem hagyhatom, nézhetem szótlanul, hát sírva, zokogva ordítok veled:

Térj meg, az Istenért, hát nem tudod, nem látod, nem érted?

Teljes szívemből, minden porcikámmal szeretlek!

Az életemet adom, leköpnek, ostoroznak érted,

kínoznak, kereszten ontják a véremet,

és te rúgsz belém még egyet, és azt mondod, nem kéred.

Meg tudom egyedül is oldani.

Hát tényleg nem látod,

hogy mennyi vér tapad a kezeidhez?

Nincs az a jó tett, ami ennyi bűnt neked elfedez.

Ingyen megkaphatnád,

de neked büszkeségből nem kell.

Miért Atyám,

meddig szenvedjem mindezt el?

egy gondolat bánt engemet 

ágyban, párnák közt halni meg

békén vesztegetni az életemet

mikor tömegeket nyomnak el 

gyilkolnak meg

aláznak porig

semmiznek ki

űznek a pokolig

egy gondolat bánt engem nagyon

hogy nehogy úgy ellepjen a vagyon

hogy már nem értem milyen mikor nincsen

hogy visszatartom mástól, mondván hogy elég nekem sincsen

egy gondolat bánt nagyon, 

őrlődöm rajta, nem hagy nyugodnom

a saját önzésem maga

minden nap egyre több van

hiába irtom

nincs semmi nyoma

ha Te nem húzol ki

én magamba fulladok

soha nem elég semmi

csak itt, ha Nálad maradok

Ó Uram,

Én úgy tudom, azt tanultam,

hogy mindent te teremtettél.

Hogyan

tagadhatnám el a káoszt tőled?

Mindent, ami körülöttem van, ami rettent,

ami dühít, ami elkeserít, ami éget,

minden ami bennem van, amitől félek

Nem mondhatom, hogy nem te tetted,

bármennyire tudom is, 

hogy minden a mi hibánk,

az enyém.

Segíts hagyni, hogy rendet tegyél!

Válaszd el a vizeket, hogy látszódjon a száraz,

Töröld le a könnyeket, hogy legyen végre vigasz,

Képtelen vagyok újra és újra hinni neked

Ha amit mindig tettél, nem teszed újra meg.

Tudom, hogy mindenható vagy

Hadd tudjam, hogy te vagy a szeretet

Adj újra fényt, világítsd be az eget,

töltsd be reménnyel a sötét lelkemet,

mutass rá mi az , ami csak önzően értem van,

hogy megszabaduljak, veled kigyomlálhassam,

hogy helyet adhasson az életnek.

Áldd meg gyümölccsel kiszáradt földedet,

teremj bennünk maradandó változást!

Add, hogy ne féljünk attól, ami egészen más

Segíts Uram, mindig arra emlékezni,

hogyan jöttél a láncaink leoldozni,

és a haldoklásunkat életté hogyan formáltad át,

teremts a szíveinkben eleven nyüzsgést, lármát,

neked zengő élet énekét

ott, ahol eddig kongott az üresség

Add, hogy ne értsék, de akarják é s keressék!

Mert aki keres, az talál,

és aki zörget, annak kinyitod az ajtót.

Formálj minket szebbé a sárból amik vagyunk,

csak egy kicsit legalább hasonlóbbá mint te

A káoszt, amit belém-belénk tettél,

Kérlek tedd a helyére!

Engedd, hogy hagyjuk

szítsd fel a szívünk, hogy akarjuk!

Nem bírom már a halálszagot,

a bűneink rothadó bűzét

Mosd le rólam - ott régen, újra -

ne engedd, hogy a halál tépjen szét,

hogy mint ordító oroszlán nyeljen el.

Azt mondtad éljünk, hadd tegyem teljes erővel!

Vigyázz rám, és

segíts vigyáznunk egymásra

Azt mondják, orvos vagy

Vágyom a gyógyulásra

A te halálodban

hadd leljek végre életre

Semminek nincs nélküled

bármi célja vagy értelme

kicsi vagyok
törékeny és gyönge
végre hagyom

hogy átölelj

jobb erősnek lenni
jobb kevésbé fájni
jobb nem gyászolni

vagy talán mégis 

nőni kell
elengedni kell
és érezni magam kényelmetlenül

a hiányaim konganak legbelül 

a szeretetedre szomjazom
és az igazságodra éhezem
az ölelésedtől könnyezem

és a veled járt úttól vérzem

ki kell jönni a pokolból valahogy
és az nem arany, az tövisút
kígyókkal teli völgy, mindenhol sziklás szakadékok

nem véletlenül kaptad azt a koszorút

amikor az életed árán

a karjaidban mentettél ki

 Nem mondod el sosem, hogy mi bánt

elképzelem a benned tátongó hiányt

és nézem, ahogy ma is csak tovább lépsz

rendületlenül előre hogyan mész

Nem tudom megérteni

hogy lehet, hogy nekem a bánatomban ülni

neked tőle távolodni kell

kettőnk között az egyensúly hogy vész el

és mennyire szeretném megtalálni!

A lehulló perceknek utána nyúlni,

a felszínen futni, és nem a mélybe merülni el,

nem a szín-íz-zajtengerben veszni el.

Érzések-érzetek,

már megint nem jegyzetelek,

másféle kiértékelés kell nekem.

Elmerengtem,

már megint.

Ahogy élsz, már az megint,

buzdít és kicsit előre visz.

Talán tud szép lenni, ha valaki hisz?

Nézlek és tanulom,

és bujkálok előled.

Kultúridegen nagyon

a ragaszkodás, amit érzek,

és a rossznak a látszatától is őrizkedni kell.

mert tisztellek, és a saját hibámból nem veszíthetlek el

óvatosan, féltve, próbállak szeretni

hogy ahogy felnézek rád, más ne tudja leköpni

Ülök és csendesen, szánalmasan

számolom a perceket

tik-tak

az óra csak ketyeg

nem hagy békét a világ nekem

távoli gyerekkacaj

ez vagy nekem

soha nem viszonzott szeretet

nélküled a világ

(ilyen sorrendben olvasandó)

Ma felkeltem reggel

és

nélküled keltem fel

Nem néztem az arcod

nem győzködtem a szívem, hogy eresszen el

mint eddig, ma is ugyanúgy csak

menni kell

Nem mondhatom el

mert nem vagy a része,
- egésze - már az életemnek

más párnák ölelik hullámait fürtjeidnek

más nyitott ablakán befutó szellő

csókolja a bájgödreidet

úgy leírnám
a hiányt

de

sosem voltak elég jó szavaim, hogy dícsérjelek

Dadognom kell, mert nem mondhatják el a szavak
mennyire szorosan, gyöngéden tartanálak,
ha nem bizonyultak volna már így is túl gyöngének a karjaim
átölelni a világ minden kincsét tebenned.

Igazán sosem értettelek,

bármennyire szerettem volna.

Nincs már esélyem, 

csak egy tétova búcsúszóra

és, mint máskor, most is

cserben hagynak a szavaim
a világ is
összedől, leomlik
minden fal

nem túl

nagy port kavar

lágy eső hull,
és kihajt egy virág.

Nem értem,
hogy lehet, 

hogy

újraindul
nélküled a világ?

 Miért vagy olyan közel

és egyszerre távol tőlem?

A szívem mélyébe zárva,

de mégis olyan elérhetetlen?

A lelkünk összeforrt,

s az életünk két külön lételem.

Együtt megyünk - két

úton, végtelen

egyfelé,

két külön rétegen.

Egy párhuzamos univerzumban,

de veled egy síkon rekedtem.

Érzem: itt vagy, bennem, velem!

De látom, tudom, hogy nem,

és kínok kínjait élem át.

Mikor ölelhetlek majd végre át?

(ülj velem)

 

Ma messzire mentem, mint a fény

nem vártam meg, a Napot, míg rám süt

tiszta lény,

nézd, itt vagyok hát

Hát végre itt vagyok

nem mondok nagyot

nem akarok

csak ülni itt veled csendesen

bejártam a világot, futottam egy nagyot

majd mindent elmesélek, megmutatok

de elfáradtam rendesen

ülj velem

csendesen kedvesen (m)

Annyi örömöt, annyi szépet láttam,

elrejtve ebben a konok, makacs, gonosz világban,

annyi kincset, nevetést, mosolyt, talányt,

titkot, remegést, féltést, hiányt

ahogy betöltene az Isten minden üvöltő magányt

Olyan gyönyörű volt, és annyira gyötrődöm

A jó és a rossz között félúton vergődöm

Sírva táncolok, nevetve vérzek,

Ülj velem csendben, hagyj

annyi mindent érzek (!)

már csak attól is, hogyha rádnézek

Minden örömöd, minden bánatod

mint térkép ráncolja össze a homlokod

szarkalábolja a szemed

Minden ami van elmúlik

és mégis örökre a tied.

Bár lehetne a szeretetet

igazán szavakba önteni.

Láncba fűzném neked

és úgy kötném a nyakadba.

(soha mélyebben)

Hi

I hate that I love you

I hate that you don't let me be

In the middle of my misery

But drag me out of my cages

From darkness to light

vakít a fény és a szívembe vág

a fájdalom 

szétfeszít, kimászik belőlem

és én a földön fetrengve hányódom

dobál 

a halál

néha elhagyom magam

néha kitisztulok

néha ordítva ütlek

néha a lábaidnál sírok 

fáj amikor a félreforrt töréseim

újra kell műteni

és nem értem miért bántasz

és miért kell hónapokig feküdni 

mi ez az új fogság?

elfutnék tőled és a hiányom

újra belémvág

összeroskadok

és felemelsz újra

a földről az ágyra

és sírsz velem, ahogy szenvedek 

a kezem fogod, csitítasz

és lassan elszenderedek

hogy reggel téged keresselek

megint 

akitől annyira félek 

és akit nem ért

senki sem

és egyre, igen,

egyre jobban szeretek

soha mélyebben

légy velem türelmes amíg megszokom

hogy te jót akarsz nekem

📷: https://www.flickr.com/photos/rusty-projector/4305644633