Kucorgok a konyhában és imádkozom Jaj, Istenem! Megint elhagytam magam megint apró vagyok és törékeny megint minden úgy fáj Tervezem a napom és reménykedem hogy a lábam majd talpra áll hogy egyik lépés jön majd a másik után hogy nem kell egyszerre mindent csinálni de apránként talán a végére jutok Annyit küzdök, és annyiszor elbukok a saját lábamban, az asztal sarkában, egy rossz szóban, egy grimaszban, nem tudom hogyan kell a rossz berögződéseimet újraírni amikor annyi dolgom van de nem tudom remélni hogy majd végére érek egyszer megtanultam, hogy betervezzem hogy néha egy kicsit sírni kell kicsit gyászolni kicsit kucorogni veled gyengén a padlón mert ha azt tettetem erős vagyok az élet ledönt a lábamról és az akkor lesz, mikor a legkevésbé szeretném de mostanában ez sem elég így is legyűr néha lét így is összeomlok lassan lélegzem, nagyokat szipogok egy-egy kiadós zokogás után majd jó lesz, egyszer minden jó lesz épp mint eddig, ugyanúgy ezután mert itt vagy nekem, még ha nem is értelek és erőt adsz, pedig most nem is kértelek mert szeretsz úgy ahogy vagyok de jobban szeretsz annál, hogy így hagyj akárhányszor kergetnélek el, újra itt vagy már megnyugodtam de most újra zokogok Te miért szeretsz így és más miért nem tudott?