Előle futottam;
hozzá láncolódtam;
vele kergetőztem;
őrá felnéztem.

Érte hálát adtam...

Magam maradtam?
Megmaradtam,
jól, veled...
Jó Veled.

Festettem róla egy képet...

Elvetted a festéket,
és halkan dúdolni kezdtél nekem,
egy boldog, nevetős, békés dallamot,
a képem meg szétkented, pimasz csel volt,

és annyira haragudtam érte!

Hozzádvágtam az ecsetet, a vásznat,
te meg elhajoltál előle,
mint egy gyerek, a legjobb csíny után
pimasz vigyorral karöltve.

Miattad festettem, és te tetted tönkre!

Aztán rájöttem, hogy igazad van...
...mert a képem túl szerény volt,
beértem volna pár szép vonallal,
és megvontam a szívemtől: az álmot....

Pedig annyira szereted, ha álmodok!

Gubbasztottam a térdemen, megtörtem,
s te átöleltél és dúdoltál nekem tovább.
Besétált az álmom az ajtón,
Istenem, hogyan tovább...?

Őt már nem tudom keret közé tenni.

Segíts, hogy merjek álmodni,
hogy engedjem magam remélni,
hogy merjek táncolni,szabadon szeretni,
hogy hálával tudjak neked új dalt zengeni!

Segíts élni!