Adjatok üveget

Adjatok nekem
Üveggyöngyöket!
A Haláltól, a lopott
Kristálylelkeket...
Mentsetek nekem
Holt embereket.

Adjatok nekem
Üvegpalotákat!
Csontjaikból emelt
Gyémántkastélyokat...
Mentsétek nekem
Az elmúlt családokat!

Nekem adjatok
Üvegországot,
Az elmúlt álmoknak
Smaragd államát!
Mentsetek nekem
Egy eszmét, múlt-mondát...

Adjatok nekem...
Nekem üveget adjatok,
Hogy azon keresztül
Lássam a tegnapot,
Hogy kicsit megszépítse a holnapot,
S adjon a jelenben egy szebb napot.

Adjatok üveget...
Üveget adjatok...
Nekem üveget!
Üveget nekem,
Adjatok, adjatok!
Adjatok...

Szalagot avattunk

Volt az a hosszú szenvedés, hónapokon keresztül...amikor kerestünk tánctanárt a régi helyett, amikor ugyanolyan szoknyát akartunk, amikor szavaztunk hogy mi legyen - de mégse. Volt az, mikor egymásnak estünk, volt az, amikor ami jó volt már az sem volt jó.

Voltak a próbák, ezer meg ezer, időt sem hagyva hogy egyikből felocsúdjunk már jött a másik, semmi nevetés, semmi szabadidő, csak rohanás, csak pánik. Voltak talán óráink is, de csak a rossz jegyek miatt gondolom...csaknem a semmiért kaptuk...vagy pont azért?

Nem tudom mi volt, de túl sok volt - káosz és semmi rend -, és a főpróbán még azt mondtam volna, hogy nem érte meg. Hogy a szoknya túl drága volt, hogy a matrózblúzban rondák vagyunk, hogy másnap senki nem tud majd járni, hogy a viták, a nehézségek, a költségek, a sok kis apró rossz dolog annyira szörnyűvé vált végül , hogy nem is volt ez érdemes. Hiszen még bevonulni is hatszor kellett a főpróbán mert az sem ment!

Aztán eljött a Szalagavató. És mindenki csodálatos volt. A fiúk az öltönyökben, mintha valami magazin címlapjáról léptek volna közénk, a lányok mintha igazi angyalok lettek volna. Mindenki gyönyörű sminkben, hajjal, a legszebb ruhákban. Egymást dícsértük, együtt örültünk.

Együtt álltunk remegve a fények alatt, szédelegve a sok fénytől, pirultan a boldogságtól, együtt éljeneztünk, tapsoltunk egymásnak (meg a Czilinek), hogy végre, elértünk ide is - túléltük! -, aztán együtt kiabáltunk a folyosókon, együtt partiztunk az öltözőben, együtt rohantunk ki izgulva az osztálytánchoz, együtt vigyorogtunk, akkor is, ha épp úgy éreztük hogy épp nagyon elbénáztuk.

Aztán lassan (gyorsan?) mindenki csodaszép ruhákba öltözött, suhogott a sok tüll, utolsó simítások, igazgatások... És kint álltunk, az egész évfolyam, mint valami báli nép . . . és elkezdtük, és ahol eddig jó volt, ott is elbénáztuk, és a szoknyánkra léptünk, és nem jött ki a pár, és minden rossz volt, de mentünk bizonytalan-biztosan, kínunkban nevetve - a mama meg nem vett észre semmit, olyan magabiztosan mentünk- még ha nem is ott ahol kellett volna.

Meghajlás. Tapsvihar.

Aztán lesereglett a nép, köztük a rokonok, barátok, felszabadultunk, mosolyogtunk, anya-apa fotózott, táncoltunk, csoportkép, legjobb barát/barátnő gratulált, leszedtük a lufikat héliumot szívni, fájt az arcunk, az oldalunk a sok mosolytól, nevetéstől... 

...és az egésznek úgy lett vége, hogy bár ne is lett volna vége.

Az érzelmeimet
egy kis dobozba zárnám
A doboz kulcsait
jó messzire eldobnám . . .

Nem tudtam, hogy szerelem lehet ilyen
erőteljes, laza, természetes elem.
Nem tudtam, hogy -valahogy- lehet ilyen letisztult,
ilyen kellemes, fenséges az, amit átadunk.
Nem tudtam, hogy az ember képes így törődni,
s a könnyeknek nem folyni kell, hanem letörlődni.
Nem tudtam, hogy érintés lehet ilyen önzetlen...
S az érzelem, mint pillangó, már szabadon röppen.

Verselek, és nem tudok semmit.
Üresen konganak unott sorok.
Az élet csak szimplán kimerít,
De egyszer majd elmúlik... ha meghalok.

Két lépés előre...
egy hátra,
meg még egy ,mert nincs
aki biztatna.

Hegynek fel mennék,
de a súly visszahúz.
A völgyben ellennék...
de a magasság jobban vonz.

Három a magyar igazság!
Menjünk hármat előre!-
ezt az egyet mondom, de csak
kettő lesz belőle.

Túl sok, ami lehúz,
és kevés hajt előre.
Tervezem, hogy egyszer, majd
haladjak is végre.

Egyszer meg kell mozdulnod

A födön jó ülni
Kis nézőpont változás
Ami eltereli a figyelmet
Nyugtatja kicsit a lelket

A talaj egy remek hely
Az élet átgondolására
Leljebb annál már nem jutsz
Ennél jobban el nem buksz

Onnan nincs más hátra
Mint előre Fel Talpra
Mert csak gubbasztasz lent
És egyszer meg kell mozdulnod

Báb vagyok csupán
a saját életemben.
Bámulok csak bután,
rángatva a térben.

Ide, s oda

cibálják a vágyak
a halott, üvegszemű testet.
Az elme már belefáradt,
a szív csak halkan lüktet.

Dibben, s dobban.

Néha feléled, ritkán.
Harcol és madzag-ellenáll,
de összegabalyodik végül is,
üvegszeméből kibuggyan a könny is,

Potyog. S koppan

lábam a színpadon járva,
álmoktól vezetve, rángatva
vágyaktól, s várva
egy ollóra, késre, hogy vágja...

...nyissz, s nyessz...

hogy eltépje láncaim,
felszabadítson attól, mi fáj nagyon,
elvegye bánatom, könnyeim,
hogy a halott test egyszer szét ne szakadjon...

Nem akarok...

Nem akarok verset írni,

csak álmokat elmondani,

a csodákat mind megélni,

és szélnek szárnyán szállani.

Nem akarok soha félni,

csak minden tájat bejárni.

Bátran felülkerekedni

és minden gátat áttörni!

Nem akarok több szerelmet,

mert elveszi az értelmet...

inkább mindenkit ismerjek,

hogy így mindenkit szeressek.

Nem akarok több halált, csak

az életet és haladást,

hogy megértsem a változást

...ne érezzem az elmúlást!

Tótükör - [rɪˈflektɪŋ aɪ]

Tótükör

Törött a tükör, az én egyetlenem,
melyben valómat tökélynek vélhetem.
Szemében minden, mi hibám eltörpül,
hazudik, de szívem hálás legbelül,
azért mit elrejt e pompás tört-tükör.
Repedt varázstó, éles hullámaid
úszni hívnak, e tengerszem aljáig.
Széleken vág de felszíne oly sima…
Bár enyém ő, nézd, lelkét is láttatja:
Vágyait, álmait és ábrándjait
Tiszta szívének „Hiányzol!” szavait
E tört lélektükör, varázstó, ez mind
csak a szemed, többet rejtesz ennél itt,
mi lopott el mégis?...e két bűvös kincs.

[rɪˈflektɪŋ aɪ]

This broken mirror is my one and only
Through it I appear as a perfect lady.
In his eyes, all of my mistakes are minor
It is a lie but still I am thankful for
All it ignores, this faultlessly cracked mirror.
The flawed wonder-lake and waves of sharp pieces
Make me want to dive in to this pool's deepests.
The edges may cut but the surface is smooth…
Although it's mine it reflects his inner soul:
Wonders, dreams, mistakes and the desires too,
His pure heart when he says "How I missed you!".
This cracked soul-mirror, wonder-lake, this thing:
It is just your eye, you have much more than this
But still, your deep eyes: I was captured by these.

Keserű gondolatok:
Az egynek, aki megfogott,
Az egynek, aki felsértett.
Annak ki tűzben forgatott,
S neki, ki égni otthagyott.

Szívemért düh, és harag:
Az egynek, aki eltiporta,
Az egynek, aki megtaposta.
Annak, kinek könyörögtem,
S neki, ki csak nézte, s eldobta.

Káromkodással telt mondatok:
Az egynek, aki szaggatott,
Az egynek, aki marcangolt.
Annak, ki engem megrontott,
S neki, ki hátatfordított.

Hála! Örök hála:
Neki, aki a tüzet oltotta,
Neki, aki szívem visszaadta.
Annak, ki sebeim összevarrta,
S annak, ki lelkemet gyógyítja.

Szűnj meg

Elmegyek melletted,
Megfeledkezem rólad.
Ott hagylak, magadra
Vagy átpasszollak másnak.

Nehéz vagy és túl sok!
Nem akarok tőled
Semmit, nem is túlzok,
Egyszerűen szűnj meg!

Rádnézni sem bírok!
Csak tűnj már el végre!
Nem múlsz, te sok dolog...
Takarítani kéne.

Nem, csak...

Nem vagyunk reménytelenek, 

Csak időben elveszettek. 

Nem vagyunk kártékonyak, 

Csak nevelve megrontottak. 

Nem vagyunk lehetetlenek, 

Csak ellehetetlenítettek. 

Nem vagyunk otthonülők, 

Csak zárva van minden ajtó. 

Nem vagyunk lusta disznók, 

Csak életcéltudatlanok.

Nem vagyunk felnőttek, 

Csak nagyra nőtt gyerekek. 

Nem vagyunk aggastyánok,

Csak túl rég óta fiatalok. 

Nem vagyunk kisgyerekek,

Csak tapasztalatlanok.

Nem vagyunk gyáva nyulak,

Csak túl sok itt az ember .

Nem vagyunk parasztok,

Csak belénk kötött a némber!

Nem vagyunk mi részegek,

Csak ittunk pár pohárral! 

Nem vagyunk bolondok,

Csak nem értjük, mit szájalnak!

Nem vagyunk hasznos sem, 

Csak... kifogásunk ezer van. 

Nem változunk soha sem, 

Csak visz tova az áramlat.

Köd-élet

Hajnali fényben táncoló köd-angyal
Voltál, bár fényed csupán a Napé volt,
Hófehér táncodban tisztaság fénylett, 
A tisztességed az mindig tiéd volt.
A ragyogás, a Nap: megrontott téged,
Szerteoszlott lényed, tündér-fényed,
Pára lettél a tikkadt nyári légben,
Majd életed sötétté vált egészen.
Felleggé lettél életed alkonyán:
Borús, keserű, dühöngő fergeteg.
Megbántad azt a fényűző pazarlást,
Sírtál: könnyed, mint harmat lett élet,
Nem tudva, mit tettél életed során,
Könny-fiad szeretett, mindig hazavárt.

Ábránd vagy

Nem, nem voltunk együtt sosem igazán,
csupán egy pillantást loptam el tőled.
Nem, nem szerettük egymást mi sohasem,
csak vágyakat, álmokat adtál nekem.
Nem is ismertük meg mi egymást soha:
idegen vagy, nem fontos, nem lételem.
Nem, nem akartam soha tőled semmit,
csak ábránd vagy, ideál, más nem nekem.
Tekinteted mégsem felejtettem el,
szerelem voltál első látásra:
szemed kékje életem tengerében
nem szürkül, nem oszlik, nem múlik soha.
Elűzött bár, másoknak pillantása,
de megőrzött e szem: lelkemnek mása.

Anyu nincs itthon

Anyu nincs itthon?
Anyu hova ment?
Szükség lenne rá idebent!
Kéne keresni a... mindent.

Anyu nincs itthon.
Anyu dolgozik.
Nincs a helyén a kiskés, nincs!
Hogy lesz így már finom szendvics?

Anyu nincs itthon,
Anyu boltban van.
Anyu egy kicsit nyugton van,
Négy gyerek otthon, nincsen baj.

Anyu nincs itthon...
Csöng a telefon.
"Mikor jössz, várunk már nagyon!
...sütit hozol?... puszihalom!"

Anyu itthon van?
Anyu itt, itthon.
Takarít és főz és kimos.
Szeretünk, ne menj el már most!

Kristályszonett - Chrystal sonnet

Kristályszonett

Nem köszön nekem, mikor találkozunk.
Nem köszön nekem csak néz, s továbbvonul.
Nem megy el, mindig a közelben marad,
Fák mögül néz, s kerti ösvényen halad.
Mindig lassan lép felém, elvesz egyet
A kincseim közül, egy kristálylelket.
Nem marad utána, csak üvöltő csend,
Éles gyertyafény, mely homályban dereng,
Sikoltó suttogás, sötét ragyogás,
Elmúló varázs, és önmarcangolás,
Egyszerű temetés, megemlékezés
Sima, éles kés, és sötét felejtés,
Emlék sírása, seb felszaggatása, 
Csendje a holtnak, kristály ragyogása.

Chrystal sonnet

He does not greet me any time when we meet.
He just watches me, and keeps marching on.
Lurking behind trees, my garden path, he walks,
He does not go away, he just stays close.
He always comes slowly and takes one of my
Crystal souls, one of the treasures that are mine.
He leaves behind only, silence that's roaring 
Sharp candle gleam and flicker that is looming.
Screaming whispers and also dark glowing,
Mauling my soul, while the magic is passing
Simple funeral, remembering lost things.
Dark oblivion too, and smooth, sharp knives,
Crying out memories and tearing up wounds,
Through dead silence, crystal brilliance shines.

A rím, amíg a lapra ér

A gondolat ellenszegül. 

Leszíjazom, mert megkergül, 

De megszökik, de elrepül

A rím, amíg a lapra ül.

A fejemben ma áll a bál, 

Eszem a szívnek muzsikál. 

De elbotlik, de fel nem áll 

A rím, amíg a lapra száll.

Szép gondolat eszembe jut, 

Felötlik, aztán szertefut. 

Költő csak szót-üldözni tud, 

A rím amíg a lapra jut.

Mikor sodor tömeggel ár, 

És arcul csap a múzsa . . . Már! 

Míg hazaérek, mind elszáll 

A rím, amíg a lapra vár.

Megküzdünk egyszer mindenért, 

Minden szóért, s mondatért 

Vért izzadunk, mert ennyit ér 

A rím, amíg a lapra ér.

Féleszünk félnótája / The song of unsound minds

Nem várunk, míg véget ér.

Elfutunk a Nap elől.

A balga ember mendegél,

A kristálycsillag míg megöl.

A királyfi kardba dől.

Dörmi mackó megőrül.

Furcsa sorok rendkívül...

Minket az értelem kerül.

Hálósipkás narválok,

Szebb napokat kívánok!

Falióránk tikk-takkol.

Óvakodj a bolondtól...!

..................................................................

We won't wait until it ends.

We run away from the sun.

The foolish men saunter

Till killed by the crystal star.

The Prince commits suicide.

Your teddy bear goes crazy

Remarkably weird lines...

Wisdom leaves us quickly.

Narwhals, wearing nightcaps,

May you have some good days!

Wall clocks singing tick-tacks.

Beware of the insane...!

Plátói méreg

Egy tekintet a sorban mely megragad
Egy -mindig egy- múló pillanat
Pár mérgező, romboló indulat
Sok fékező, tompító gondolat

Lassan pusztító, plátói méreg
Átitat ereket, elmét,és szívet
Évekig szenved álomban az élet
Míg aztán kap egy pofont, s felébred.

Idő

Furcsa dolog az idő
Órában ahogy tiktakol ő
Mindig jár, de nem megy el
Elmúlik, s mégis végtelen.

Telik gyorsan, aztán lassan megy
Meg is mérjük, mégis hogy?
Rohan,hogy ha éppen késel
De ha vársz,az óra nem mozog.

Time

Time’s pretty weird
With it’s clock and it’s tick
It’s passing but not leaving
It’s over but never ending

It’s passing fast, then moving slow
Still, you measure it…how so?
It’s always faster when you’re late
But it just stops as you wait.

Virágai a Holdnak

Ahogy meglátod az ezüst teliholdat,
Egy helyen ekkor virágok nyílnak.
Virágai csodáknak, és végzet virágai:
Nyílnak reményvesztetteknek, s kik világ bolondjai.

Nem a bátornak, sem a bölcsnek,
S nem gyengének, aki megalkudna,
Hanem annak, kinek vesztesége terhe,
Annak, ki tenne, hogy szerető szívét gyógyítsa.

Virágai csodáknak, virágai elmúlásnak
Egy hold alatt neked nyugalmat adhatnak
Eltörölhetik az összes fájdalmad
Vagy ha varázsuk kevés, a sírnak átadnak.

Flowers of the moon

Just as you see the full silver moon
That’s when flowers start to bloom.
Flowers of miracles and flowers of doom
These for the hopeless those for the fool.

None for the fearless, none for the wise,
None for the weak who would compromise
But for the ones whose burden is loss
For those who’d do anything to change this cause.

Flowers of miracles, flowers of doom
Their magic can give you peace in one moon.
They can set you free from all the pain
Or can end you, this to be your gain.